Beleszeretett a halandóságunkba – Nényei Pál író a megtestesülés titkáról

Beszélgetésünk során előbújt belőle a művészettörténész, a pásztorjátékszerző és a tanár, aki a karácsonyban elsősorban testben létezésünk, halandóságunk vállalásának felülmúlhatatlan értékét látja.

– Sokgyermekes családban nőtt fel. Gyerekkorában volt olyan irodalmi mű, ami hozzátartozott a karácsonyukhoz?

– Sokszor hallgattuk lemezről Törőcsik Mari előadásában Charles Dickens Karácsonyi énekét, bár sohasem éreztem, hogy ez a történet a karácsonyról szólna, inkább borzongtam a láncos kísérteteken. A karácsonyt hagyományosan a szeretet ünnepének hívjuk, de hogy mi ez a szeretet, az szerintem egyáltalán nem egyszerű. Minden ajándéknál nagyobb ajándékot (és terhet) kaptunk ugyanis azzal, hogy Isten megtestesült. Amikor a karácsonyban csak a kedves, szép ünnepet látjuk, az öreg tűzhely duruzsoló melegét, a kisvasút körül ugráló fiúcskák kipirult arcát, mintha megfeledkeznénk az ünnep drámájáról. Pedig szükség lenne erre is, arra is.

Gyerekkoromban nálunk nem az angyalka hozta a karácsonyfát, és nem a Jézuska adta az ajándékokat, hanem egymást ajándékoztuk meg Jézus születése alkalmából. Tudtuk, hogy a karácsonyfát az édesapánk díszíti fel, de csengőszóig nem láthattuk. A karácsony misztériumát mi így éltük meg a családi liturgiában. Ha angyalkákkal mesélünk el valamit, nem biztos, hogy tudunk beszélni arról, amiről kellene. Ilyen családi hagyományokkal nekem már gyermekként könnyebb volt rájönnöm, hogy a karácsony talán az egyik legdrámaibb ünnepünk.

– Mit ért ezalatt?

– Isten nem bársonypárnán nyújtotta át Jézust Máriának, neki is fájt a szülés, és biztosan rossz nőnek tartották sokan, hiszen lányanya volt. Nem a kedves rokonság látogatta meg a kismamát, hanem mindenféle pásztornépek, akiket kár idealizálnunk: valószínűleg nem voltak túlságosan finom emberek.

A megtestesülés kemény dolog. Azért kellene többet beszélnünk erről, mert mindannyian hordozzuk a testi létezés drámáját.

Az adventben sem csak az ajándékokat meg a csengettyűszót várjuk, hanem elsősorban Krisztus második eljövetelét, az „ítéletnek ama nagy és rettenetes napját”.

– Később, amikor már falta a könyveket, volt valami, ami a karácsony titkával kapcsolatban megérintette?

– Nem az irodalomból kaptam az első ilyen élményem, hanem akkor, amikor találkoztam az ikonfestészettel. Nekünk, nyugati embereknek a kép tulajdonképpen illusztráció, valaminek a szekundér ábrázolása. Az ikon azonban nem illusztrál, hanem azonos azzal, amit ábrázol. Amit az ortodoxia tud a képről, s ezáltal az istenarcúságról és a megtestesülés titkáról, azt mi, nyugatiak nem igazán értjük. Ez persze nem mai probléma: a nyugati ember már Nagy Károly idején, a képrombolás korában sem értette igazán, mi a kép. Kicsit olyan ez, mint mikor Madách művében Ádám, sőt, valószínűleg még maga a szerző sem igazán érti a kereszténység legfontosabb örömhírét, azt, hogy Krisztus, az Isten valóban emberré lett. Madách is nyugati ember, és az ő Ádámja is az. Nekik a homousion és a homoiusion közötti különbség csupán egyetlen i, amin butaság vitatkozni. Pedig nincs semmi a világon, ami ennél az i-nél fontosabb volna, és ezt nagyon komolyan gondolom. Amikor rájöttem, mi az ikon lényege, akkor vált világossá számomra az is, mit jelent, hogy Isten emberré lett, hogy magára vette az emberi testet, és vállalta az emberi létezést, az időbe zártságot.

Az ikon nekünk is felteszi a kérdést, hogyan viszonyulunk az anyaghoz, s tudjuk-e önmagunkat és egymást Isten képmásaiként szemlélni.

– Volt hasonló élménye a nyelv területén, az irodalomban is?

– Homérosznál olvassuk, hogy amikor nem hangzik el a gondolat, a szavak szárnyatlanok maradnak, ám ha elhangzik a gondolat, akkor szárnyassá válnak. A világot Isten szóval teremtette: „legyen világosság”. Elhangzik a szó, és megtestesül. Valahol itt van a titok. A János-evangélium első sora így hangzik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”

A nyelvhasználat teremtő gesztus. Ha Isten szól, annak végtelen a teremtő ereje. Vannak olyan írók és költők, akik megélik ezt a teremtő képességet, vagy legalábbis küzdenek vele.

Aztán vannak a fecsegő és csacsogó írók, akik csak történetmondásra használják a nyelvet. A jó olvasóból és a jó íróból a karácsonyt mélyen megélő ember lehet, aki rádöbbenhet Isten megtestesülésének titkára.

Később egy festmény érintett meg és segített közelebb jutnom a karácsonyhoz: Parmigianino Hosszú nyakú Madonnája. A Madonna a gyermekkel képtípus vegyül itt a Pietàval: a fiatal Szűz Mária ölében egy szokatlanul hosszúra nőtt, elszürkült bőrű csecsemő fekszik, egy halott gyermek. Ez a manierista festmény kíméletlenül szembesít bennünket azzal, hogy

Isten magára vette halandó testünket, és bár a Kisjézus aranyos, a születésével a halált is vállalta.

Ugyanilyen nagy élmény volt számomra a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója is, amely úgy szól Krisztusról és a megtestesülés misztériumáról, hogy egyetlen újszövetségi jelenete sincs, és Krisztus nem is szerepel rajta. A kompozíció középpontja Éva teremtése, hiszen az ember teremtése ezzel a gesztussal válik teljessé – Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. Az Ószövetségben minden Krisztus felé mutat, és az a freskó, ha az egészet nézzük, a testek kavalkádja. Az öröktől létező Krisztus képmására teremttettünk mi, emberek, az ő képmását hordozzuk a legkisebb izomkötegünkben és minden testi gesztusunkban. Karácsonyi lelkigyakorlat is lehetne az a freskó.

– A kifejezetten Jézus születését bemutató művekről mit gondol?

– Szerintem amikor valaki megkísérli újrafogalmazni Jézus életét, ritkán jut jó eredményre. Az evangélium után nagy bátorság kell ahhoz, hogy Jézusról írjunk, vagy akár filmet forgassunk róla. Én azokat a műveket olvasom, nézem szívesen, amelyek irodalmi eszközökkel közelítenek a megtestesüléshez, és nem konkrétan Jézus történetét mesélik újra. Az Odüsszeiában például Odüsszeusz tulajdonképpen egyfajta paradicsomban él Ógügié szigetén. Kalüpszó nimfa, a halhatatlan istennő szerelmes belé, és felajánlja neki a halhatatlanságot, de Odüsszeusz elvágyik Kalüpszó paradicsomából, azaz nem a halhatatlanságot, hanem a halandóságot választja. Miért szerelmes egy istennő egy halandó emberbe? Itt is azzal találkozhatunk, hogy az örök életű isten számára vonzó az ember halandósága, mert biztosan bekövetkező halálunktól lesz komoly tétje az életben eltöltött minden percünknek.

Mintha már az antik görögség is keresné azt a mély gondolatot, ami Krisztusban megszületik: az örökkévaló isten annyira szeret, hogy szerelmes a halandó emberibe, és az ember is rádöbben, hogy halandósága az egyik legfontosabb kincse.

– Ha irodalmi művekből kellene összeállítania egy válogatást karácsonyra, mi mindent venne bele a repertoárba?

– Például Vlagyimir Szutyejevtől az Egy zsák alma című mesét. A nyuszi elmegy almát szedni a gyerekeinek, de útközben szétosztogatja, részben félelemből, részben jóságból, s így mire hazaérne, a zsák már üres. Ám éppen ez menti meg őt a biztos pusztulástól, és miután hazatér, mégis csodálatos ünnep kerekedik, éppen annak köszönhetően, hogy mindenét odaadta másoknak. Nagyon bölcs mese, és megkockáztatom: a kereszténység misztériumáról szól.

Az igazi Ajándékozó mindenét szétosztotta: szép lenne, ha minden karácsonykor megfogalmaznánk ezt. És azt is, hogy a földi javainkhoz való ragaszkodás nehezíti az üdvösség útját.

Igazi karácsonyi történet E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirálya is, csak Csajkovszkij balettjének hatására kezdjük elfelejteni, miről is szól igazából. A Diótörő végső soron azt a kérdést teszi fel, hogy akarunk-e itt, a földön élni. Az eredeti mesében a főhősről, Marikáról az derül ki, hogy ő igazából nem akar. Kilép a földi valóságból, és a művészi igazságba távozik, vagy úgy is mondhatjuk: megőrül, és „babaországban” lesz szép élete. Kevés nyomasztóbb pillanat van a világirodalomban annál, mint amikor megérkezik Drosselmeier keresztapa unokaöccse, és azzal szórakoztatja az asztaltársaságot, hogy a varkocsát rángatja és diót tör. Mégis

a karácsony misztériuma fogalmazódik meg ebben a történetben. Vállaljuk-e a testünkben létezést, akarunk-e itt, a földön élni, fájdalomban, örömben, az idő és a test börtönében, akarunk-e a végtelen utáni vágyakozni?

Illetve tényleg annyira jó-e a mesevilágba távozni, és nem venni tudomást a világról? Ha az ember rájön, hogy miről szól ez a mese, akkor könnyebben kimondja, hogy igen, én Odüsszeusz szeretnék lenni, itt, ebben a világban, az én kicsit unalmas világomban élni, és szeretnék majd meghalni, mert az teszi értékessé az életet. S ahhoz, hogy üdvözüljünk, ennek a földi életnek be kell fejeződnie.

– A klasszikusnak számító magyar karácsonyi versek közül melyik áll közel Önhöz?

– József Attilának a Betlehem és a Betlehemi királyok című verse a Medvetánc kötetből, így együtt, egymás után olvasva. Az utóbbi a betlehemesek beszéde, a másikban pedig a betlehemest nézők szempontjából látjuk, mi történik. „Tömpe szobácska vert földjére dülnek / két botos pásztor és három király” – a betlehemesek megérkeznek a nyomorult házba, jön az asszony is, „leszáll a kamrai a létrán”. Rá mondják gúnyosan, hogy mennyből az angyal. „Az öreg kapás az ólban ganét hány, / kántálnak sírva lompos tyúkjai. / Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt, / (…) Jézus, kinek szállása sárga irka, / heverő papírbarmok közt örül / s a tűz fényénél a jámborok mintha / ugrándoznának a jászol körül.” Az utolsó részből kiderül, hogy papírmasé az egész betlehemi jászol és a Kisjézus, s a valóságban az emberek pálinkát nyakalnak, gőzlik a magyar. Ebben a szövegkörnyezetben egészen mást jelent a Betlehemi királyok című vers. József Attila pontosan jelzi az ünnep kettősségét. Azt tanácsolom, hogy a köteteket mindig egyben olvassuk, mert egy vers a kötetben többet jelenthet, mint önmagában.

Van egy kedvenc karácsonyi népénekem: „Midőn a Szűz bepólyálja gyermekét, gyermekét / Örömében így kezdi el énekét, énekét: / Aludj el gyönyörűségem, csuj, csuj, csuj, csuj csuj csuj, / Méhemnek drága gyümölcse, buj, buj, buj, buj, buj, buj. / Nem alhatok, édesanyám, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, / Mert költözött a szívembe baj, baj, baj, baj, baj, baj. / Mi bajod van, én szerelmes Jézusom, Jézusom? / Mondd el nékem, te anyádnak, Krisztusom, Krisztusom! / Látod, anyám, az egeket elhagytam, elhagytam, / És e rongyos istállóba szállottam, szállottam.” Egyszerű énekecske, mégis benne van a karácsony lényege. Miután a Kisjézus elmondja anyukájának, hogy fél ettől az egésztől, ami rá vár, jön az utolsó versszak: „Üdvözlégy Jézus, pásztorok Pásztora, Pásztora / Mennynek és földnek teremtő szent Ura, szent Ura!”

Amíg az ember fél, ragaszkodik a kis életéhez, és nem jön rá, hogy a halandóságunk az egyik legnagyobb kincsünk, addig nem tud igazán karácsonyt ünnepelni. Az örökkévaló Isten beleszeretett a halandóságba, és vállalta azt. Nincs nagyobb öröm annál, mint hogy a földi életnek vége lesz, és vár minket valami. Nincs nagyobb öröm annál, ha Krisztus, az ítélkező Úr megint eljön.

A kis csecsemőre szoktuk mondani, hogy babaországban van, még nem teljesen érkezett meg ide, ebbe a világba. Ez az ének nekem erről is szól: még odaát is van a Kisjézus, de már itt is van. Ugyanígy, amikor egy ember elalszik, elkezd kicsit odaát lenni – ami nagyon jó élmény.

– Írt már pásztorjátékot?

– Igen, régebben. Fantasztikus ez a műfaj, nem csoda, hogy Magyarországon és egész Európában is komoly múltja van. Itt úgy lehet Jézusról beszélni, hogy jó esetben nem esünk bele a „valódi” Jézus-filmek csapdájába.

Az ember ebben a műfajban is próbál valami olyat mondani, ami éppen foglalkoztatja. Az egyik pásztorjátékomban például az elején egy pásztor hímezni kezd, és végül kiderül, hogy az egész színdarab ez a suba volt: a pásztor átadja a Kisjézusnak a szépen kihímzett subát. Amit csinálunk, legyen az akár valami nevetséges dolog, odavihetjük a jászolhoz, és átadhatjuk neki ajándékként.

Szabó Borbála, a feleségem sokkal több pásztorjátékot írt, mint én, nagyon izgalmas munkái vannak. Az egyik egy Tom Stoppard-darab mintájára készült, olyan, mint egy hagyma, aminek van magja, központi jelenete, melyben Mária igent mond Isten akaratára. De végig ott a feszültség, hogy mondhatna akár nemet is.

Tulajdonképpen Mária igenjén fordult meg a világ. Ha ő nemet mond, és a könnyebb utat választja, az lett volna a legszörnyűbb.

– Van valamilyen különleges programjuk karácsonykor?

– A feleségem találta ki, hogy akinek nincs hová mennie szenteste, azt meghívjuk hozzánk. Szeretjük kinyitni az otthonunkat karácsonykor, nem vagyok a bezárkózás híve. Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjében az egész nagy család együtt van karácsonykor, az emberek boldogan táncolnak, mulatnak. Ha lenne egy kastélyom, hétszázan is összegyűlnénk, és az sem érdekelne senkit, hogy esetleg elkapunk egymástól valami fertőzést. Mert

a karácsony a szeretet ünnepe, a szeretet pedig komoly kockázattal jár. Halált okozhat…  De hát anélkül nincs igazi élet sem!

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.