Élete és művei
1544-ben született Franciaországban, egy kis provance-i városban, Cavallionban, amely akkoriban a Pápai Államhoz tartozott. Ősei olasz származásúak voltak. César népes, mélyen keresztény nemesi család tagja volt. Tanulmányai első éveit a családon belül végezte, majd egy rövid időn át az avignoni jezsuita atyáknál tanult. Tizennyolc éves korában katonai pályára lépett, de aztán hazatért; édesapja meghalt, és ő átvette a családi javak kezelését. Ezek a kötelezettségei nem akadályozták meg abban, hogy részt vegyen kora nemesi ifjúságának szórakozásaiban. Lelki adományainak és karitatív hajlamának köszönhetően nem egészen húszévesen már megválasztották a Fekete bűnbánók elnevezésű laikus testvériség elöljárójának. A vallásháborúk tombolásának idején bátor lélekkel indult harcolni, miközben mindig nagy figyelemmel fordult a szegények és a sebesültek felé.
Egy betegség miatt haza kellett térnie, és néhány évvel később engedett a francia udvar vonzásának, ahol már az egyik testvére, Alexandre is élt, akit a királyi testőrség ezredesévé neveztek ki. Ezekben az években főként szórakozásból, ünneplésekből álló udvari életet élt. Amikor belefáradt ebbe az életstílusba, megkeseredve tért vissza Cavallionba, de ott is ugyanazt a könnyed életét folytatta. Élénk fantáziája és sodró költői vénája arra ösztönözte, hogy dalokat és drámákat írjon, előadásokat rendezzen. Az évek múlásával egyszer csak azt vette észre, hogy az Úr segítségével a viselkedése mindig megmaradt a helyes úton.
1575-ben Césart eltöltötte a kegyelem és teljesen megváltoztatta az életét. Élő hittel teli életre tért, és átadta magát a gerillaháborúktól, éhínségtől és pestistől szenvedő népnek. César megtérését teljesen titokban, buzgó imádsággal és gyakori böjttel két szegény, analfabéta világi hívő könyörögte ki: Antoinette Réveillade, a de Bus család szolgálója és Luigi Guyot, aki szabó volt és a székesegyház sekrestyése. Nagy örömmel látták, hogy a fiatalember lelkileg megváltozik, és azt javasolták neki, hogy kérje egy szent és tanult lelkivezető segítségét. Pierre Pèquet jezsuita atyáról volt szó, az avignoni közösségből.
César buzgón és alázatosan kezdett bele a tanulásba. Azonnal feltámadt benne a vágy, hogy pap legyen. Újra elkezdte ezért a filozófiai tanulmányokat Avignonban, a jezsuitáknál. Körülbelül nyolc hónap múlva visszatért Cavallionba, átadta magát az imádságnak, és spirituális támaszt nyújtott azoknak az embereknek, akik körülötte éltek; különösképpen készséges volt az éhínség és a pestis sújtotta kicsinyek és szegények iránt. 1582-ben szentelték pappá a cavallioni egyházmegyében. Elkezdte apostoli tevékenységét, Isten igéjének szolgálatát. Két fénylő pont volt, amely papként bevilágította spirituális útját: a trienti zsinat rendelkezései és Borromei Szent Károly lelkisége, apostoli műve.
Apostoli tevékenységében konkrétan azt az utat követte, amelyet kora katolikus hitújítói mutattak. Fontosnak tartotta a nép vallási nevelését, az életszentséget, olyan intézmények alapítását papok és szerzetesnővérek számára, amelyek folytatják a művét. Püspöke, Cristoforo Scotti kívánságára César igehirdetésbe kezdett a cavallioni székesegyházban, illetve amikor a résztvevők már nem fértek be az épületbe, az előtte lévő téren.
1583-ban – XIII. Gergely pápa útmutatásainak engedelmeskedve – megalapította és megszervezte első világi szervezetét; megalkotta szabályzatát, vezette az összejöveteleit. Ugyanakkor a trienti zsinatnak engedelmeskedve lassan és sok munkával elkezdte megreformálni a cavallioni bencés nővérek kolostorát. 1583 körül ismerte meg Borromei Szent Károlyt, lelkiéletét, az általa vezetett tartományi zsinatokat és azokat az útmutatásokat, amelyeket a plébániai hittantanítás érdekében írt. Barátja, Alessandro Canigiani aix-en-provence-i püspök beszélt róla neki, nagyon fellelkesítetve ezzel. Azonnal követni kezdte bűnbánó életét, és elindította művét, a kicsinyek és szegények hitoktatását. Elkezdte felkészíteni fiatal nők egy csoportját, és elküldte őket a vidéki tanyákra, hogy tanítsák a katekizmust.
1586 és 1588 között visszavonult a Cavallion feletti dombra, és ott, a Szent Jakab-remeteségben az imádságnak és a trienti zsinat katekizmusa tanulmányozásának szentelte életét.
A boldoggá avatása alkalmából mondott homíliájában Szent VI. Pál így fogalmazott: „Az alapító nem szorítkozott a fiatalok tanítására, hanem nevelte a szülőket is. Egy igaz családi katekézist vezetett be. Ebből a túlcsorduló tevékenységből a halála után hatvan évvel kiadott Családi tanítások a Római Katekizmus négy részéről című mű örök érvényű tanúságtételt közvetít számunkra. Írásai megmutatják, milyennek kell lennie egy hitoktatónak: a Biblia embere, az Egyház embere, Krisztus igazi tanításának közvetítője.”
A magányban és az imádságban született meg az a terve, hogy hitoktatói apostoli tevékenységébe bevonjon néhány papot és laikus testvért is, akik úgy érzik, meghívást kaptak erre. Így született meg a Keresztény Tanítás Atyáinak Kongregációja (doktrináriusok). Az új szerzetesi család alapító gyűlése 1592. szeptember 29-én volt Isle-sur-Sorgue-ban, egy Cavalliontól nem messze fekvő városkában. A következő évben Francesco Maria Tarugi avignoni érsek, oratoriánus szerzetes rájuk bízta a Szent Praxides-templomot Avignonban, ahol az atyák azonnal elkezdték tanítani a keresztény doktrínát.
A hitoktatás küldetése
César de Bus módszertana, az általa kidolgozott eszközök vonzóvá és könnyen érthetővé teszik katekéziseit. Egyszerű és hatékony eszközöket használt: saját maga által festett evangéliumi jeleneteket, énekeket, verseket. Egyszerű, közvetlen, családias nyelven szólt, bőségesen merített Isten szavából, konkrét fogalmakhoz és helyzetekhez kötötte. A katekézisen keresztül arra vezette rá hallgatóit, hogy legyenek jó keresztények, nem csak szavakban, hanem viselkedésükben is. Az őszinte megtérésen keresztül elvezette őket Jézushoz. Tudta, hogy a trienti zsinat által előírt Plébánosok katekizmusa elérhető eszköz a papok számára, és azon dolgozott, hogy átdolgozza a hívek számára, oly módon, hogy érthető legyen, de ne veszítsen erejéből. Kutatómunkája alapján a keresztény tanítást így osztotta részekre:
kis tanítás – azoknak, akik teljesen a hit igazsága nélkül élnek (gyerekek és analfabéta emberek): imádságokat tanított nekik, kezdve a kereszt jelétől, a parancsolatoktól és a szentségektől, a párbeszéden és a memorizáláson keresztül;
nagy tanítás, amelyet a szószékről intéznek az emberekhez vasárnap és ünnepnapokon: bőséges, de nagyon egyszerű magyarázata az apostolok jelképeinek, a Miatyánknak, a parancsolatoknak, az Egyház előírásainak és a szentségeknek.
Műve stabilitásának megőrzése érdekében úgy gondolta, hogy a kongregáció tagjainak fogadalmat kell tenniük. Őt választották meg rendfőnöknek. A kongregációt VIII. Kelemen pápa hagyta jóvá 1597. december 27-én.
Nagy testi és lelki szenvedések miatt megromlott az egészsége, ezért le kellett mondania megbízatásáról. Megvakult, ennek ellenére tovább prédikált és gyóntatott, és gyakran ismételgette: „Soha nem láttam és olvastam semmi olyat, ami összehasonlítható lenne azzal, amit Isten megmutatott nekem, amióta vak vagyok.”
Avignonban halt meg 1607. április 15-én, 63 éves korában, húsvét reggelén, ahogyan az előző napon megmondta: „Számomra kétszeresen is húsvét lesz, az Úr áthaladása és az enyém mellette.”
A boldoggá avatás
César de Bus halála után testét kitették a templomban Avignonban, és első életrajzírója, P. Marcel ezt írta róla: „Mindenki, aki kilép a templomunkból, azt mondja a többieknek, akikkel az utcán találkozik, hogy éppen most látott egy szentet: a hír olyan gyorsan terjedt, hogy az egész város sietett, hogy láthassa.”
Az életét, erényeit és életszentsége hírét vizsgáló eljárás az avignoni egyházmegyében zajlott 1615 és 1620 között. 1821. december 8-án VII. Pius pápa ismerte el az alapító hősi erényeit.
1911-ben Isten szolgája közbenjárására megtörtént egy gyógyulás: Pasquale Favino gyógyult meg Ascoli Satrianóban. Ez alapján 1914-ben elkezdődött az boldoggáavatási eljárás egyházmegyei szakasza. A második csodás gyógyulás Maria Biancóval történt 1943-ban San Damiano d’Astiban, és ezzel elindult egy második egyházmegyei eljárás 1949–50-ben. Szent VI. Pál adta ki a dekrétumot a csodák elismeréséről 1974. október 4-én, majd 1975. április 27-én ő végezte a boldoggáavatási szertartást a vatikáni bazilikában.
A szentté avatás
A számos, közbenjárásának tulajdonított csoda közül a posztulátori hivatal egy salernói fiatalember esetét emelte ki, aki 2016-ban gyógyult meg. Acinetobacter baumannii okozta agyhártyagyulladása volt, agyi ödémával, az agyi-gerincvelői folyadék nyomásának fokozódásával. Az egyházmegyei szakasz a Salerno-Campagna-Acerno-i egyházmegyében zajlott, érvényességét 2019-ben ismerték el. A Szentek Ügyei Kongregációjának orvosi bizottsága a gyors, teljes és tartós gyógyulást tudományosan nem megmagyarázhatónak nyilvánította. 2020. április 7-én a teológiai bizottság is pozitívan nyilatkozott a gyógyulásról, majd a bíborosok és püspökök tanácsa is. Ferenc pápa ezt követően felhatalmazta a Szentek Ügyei Kongregációját a csodáról szóló dekrétum kibocsátására.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Causesanti.it
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria