Beszélgetőkönyv Ábrahám Béla szalézi tartományfőnökkel

Ábrahám Béla szerető családi légkörben nőtt fel. Édesanyja otthon nevelte őt és a nővérét, édesapja művezetőként dolgozott egy építőipari cégnél. Eredetileg földrajz-történelem szakos tanár volt, de 1957 tavaszán elvitték Kistarcsára és szabadulása után soha többet nem taníthatott. Gyermekeinek többször beszélt arról, hogy a tantárgyak oktatása mellett elsősorban nevelni akarta a fiatalokat. Mint egykori cserkész és regnumista alapvető fontosságúnak tartotta a diák személyiségének a fejlesztését. „Apám úgy volt tanár, hogy tanított valamit, amit kell, de elsősorban a gyerek érdekelte, a fiatal, nem a tantárgya” – emlékezik Ábrahám Béla, akinél édesapja eredeti hivatása is jelentős szerepet játszott abban, hogy a papi, majd szerzetesi hivatást válassza, így született meg benne a gondolat, hogy „akkor tanítsuk a leglényegesebbet… Papnak lenni macerás. Ez a legfontosabb, a legszebb és a legteljesebb nevelés, ilyenkor lehet a legtöbbet átadni… ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy az egyházban az ifjúság nevelése lenne a feladatom.”

A szalézi rend hazai főnöke úgy érzi, hogy a rendalapító Don Bosco életszentsége sok mindent üzenhet napjaink emberének is, legyen szó egyháziakról, vagy világi hívekről. Emlékeztet rá, hogy Don Bosco élete tele volt drámai fordulatokkal. Kétéves volt, amikor meghalt az édesapja. Serdülő gyermekként gondját viselte egy idős katolikus pap, aki azonban szintén elhunyt. Tizenhat éves korában már önmagáról gondoskodott, több szakmát is megtanult. A fiatalon megélt drámák tették végül is azzá, akit ma szentként tisztelünk. „Az árva Bosco Jánosból az árvák atyja lesz. Saját maga tapasztalta meg az idős pap bácsival, milyen fontos, ha valakiben megbízhat az ember, aki mellette áll, akitől segítséget kap, aki élete fontos döntéseiben hasznos tanácsokkal támogatja. Ugyanezt vitte végig már papként, egész életpályáján.” Don Bosco egész élete arra tanít bennünket, nem tudjuk előre, hogy „egy nehézség, egy kapcsolat, egy találkozás, egy feladat később mire lesz majd jó, hova fog kifutni, tegyük bele magunkat. Álljunk neki, kezdjük csinálni, ne mérlegeljünk, mire lesz ez jó nekünk.”

A hazai szaléziek centenáriumi évének legkiemelkedőbb eseménye volt az 1953-ban vértanúhalált halt szalézi szerzetes, Sándor István október 19-ei boldoggá avatása. Ábrahám Béla atya szerint Sándor István élettörténetében felvetődik a kérdés: „itthon maradni vagy elmenni. Ez ma is aktuális kérdés. Mit vállalok azzal, hogy itthon maradok? Miért menjek el? Mit jelent elmenni, és mi annak az indoka?... Sándor István példája, hogy azokért a fiatalokért, akiket a Jóisten rábízott, itthon maradt.” Az is figyelemre méltó, hogy Sándor István soha nem volt jó tanuló, a hittant és a testnevelést kivéve – mindkét tárgyból négyest kapott – minden másból elégséges, sőt elégtelen osztályzatai voltak. Ám ha valaki gyengén is teljesít egyes dolgokban, az is tud kiemelkedőt nyújtani valami másban. Nincs tehát elveszett ember. „Mindenkinek megvan a maga helye, a feladata, nincs elveszett élet. Nincs olyan, hogy valaki értelmetlenül éljen a világban.” 

Az egyház és a tömegkommunikáció meglehetősen ambivalens viszonyát taglalva a szalézi tartományfőnök úgy tapasztalta: a sajtó és a média azon munkatársai, akikkel eddig találkozott, mindig pozitívan közeledtek az egyház és a szalézi rend felé. Felidézi, hogy néhai Gyökössy Endre református lelkész egyszer Jézus hegyi beszédével kapcsolatban, a „ti vagytok a világ világossága” részhez megjegyzésként odaírta: „látszunk és figyelnek.” Ábrahám Béla vallja: „Vállalnunk kell, hogy látszunk, vállalnunk kell, hogy figyelnek. Ilyen a hivatásunk egyénileg és közösségileg.” Egyúttal meggyőződése, hogy sokan nem azért figyelnek, hogy „belénk kössenek, hanem azért, hogy belénk kapaszkodjanak. Ez nagyon tetszik.” Alapvetően fontosnak tekinti a másokkal szembeni bizalmat és a jóhiszeműséget: „Hinnünk kell abban, hogy az emberek jó szándékúak, legfeljebb tudatlanaságból, képzetlenségből vagy esetleg csalódottságukban mondanak rosszat. Nagyon remélem, nem fogok ebből kiábrándulni.”

A szalézi tartományfőnök szerint a Don Bosco-i pedagógia többlete a fiatalság számára az, hogy maximálisan megbízik bennük. A fegyelmezés terén nem a büntetésre helyezi a fő hangsúlyt, hanem a megelőzésre, „tehát, hogy érdekesnek kell lenni, lekötni az energiákat.” Don Boscónak van egy külön üzenete is a fiatalokhoz, ez pedig az, hogy az életünk „hivatás. Az életünk Isten ajándéka, amivel hivatást kaptunk. Van értelme, célja, van egy itt és most helyzet benne. Istennek terve van velem, amit ha felismerek, akkor szép lesz az életem.” Az egyénnek ennek szellemében felelősséggel, Istenbe vetett bizalommal kell élnie az életét, mindenkinek a maga területén (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír