Bohán Béla, Mustó Péter és Szabó Ferenc a jezsuiták 1950-es szétszóratásáról

Bohán Béla SJ idehaza, Mustó Péter SJ és Szabó Ferenc SJ külföldön élte meg a szétszóratás évtizedeit. A rendszerváltáskor végül egyesült a rendtartomány. Velük beszélgetve idézzük fel a hetven éve történteket és folyományaikat. Tornya Erika RSCJ interjúja.

– Miért lett szerzetes épp azokban az időkben, amikor az állam ellehetetlenítette a közösségek működését?

Bohán Béla: Édesanyám olvasta Kaszap István lapját, édesapám járatta a Magyar Kultúrát, emlegette Bangha Béla nevét. A Szív újság heti olvasmányunk volt. 1945–47 között aztán jezsuita missziót szerveztek a községünkbe – én is ministrálhattam a hozzánk érkező atyának –, majd 1949-ben az újságok felvételt hirdettek a papnevelő intézetekbe. Egyes helyekre már általános iskolások is mehettek, ezek között volt az egri kisszeminárium is, ahová felvételt nyertem. A rendeket 1950-ben oszlatták fel, ám mi ezt nem tudtuk, úgy hittük, hogy elvették a házakat, de a szerzetességet nem szüntették meg.

– Hogyan lett végül jezsuita?

Bohán Béla: Egyre nagyobb rokonszenvet éreztem a rend iránt: két jezsuita tanár volt a teológián, és hallottuk, hogy jezsuitának készülő növendékek is vannak. Az 1950-es tanév végén a kisszemináriumokat megszüntették, mi Egerből húszan Kecskemétre kerültünk a piarista gimnáziumba, itt érettségiztem 1954-ben. Időközben aztán jelentkeztem a jezsuitákhoz. Érettségi után az egyik lehetőség az volt, hogy Budapestre megyek egyetemre, és akkor megkezdhetem a noviciátust. A másik, hogy a szemináriumba jelentkezem. Végül az egri érsek Budapestre küldött a Központi Papnevelő Intézetbe, ott kezdtem meg tanulmányaimat, a jezsuitáknál pedig jelöltféle voltam. 1955 augusztusában a jezsuita vezetőséget letartóztatták, ezért csak október 1-jén léphettem be. 1959-ben aztán politikai okokból elbocsátottak a szemináriumból. Ekkor kántori állást vállaltam, majd 1960-ban, zárt ajtók mögött szentelt pappá Budapesten, a Kassai téri Szentlélek-templomban Zadravecz István püspök.

Utána egy évtizedes kántori szolgálat következett, mivel sehol sem alkalmaztak lelkipásztorként. 1971-ben végül az Egri Egyházmegyében kaptam kápláni megbízatást, az első plébánosi kinevezést pedig 1979-ben Nyírbogdányba.

Szabó Ferenc: Kálócfán születtem 1931-ben, a Zala megyei Irsapusztán hat elemit végeztem; cseléd szüleim pénz híján nem tudtak beíratni a gimnáziumba. 1943 nyarán tanítóm elvitt az Országos Magyar Falusi Tehetségmentés – „Horthy-ösztöndíj” – versenyvizsgájára, melyet sikeresen teljesítettem. Szerzeteseket ekkor láttam először. Ezután Sümegre kerültem internátusba és gimnáziumba, mert a verseny egyik nyerteseként ingyenes diák voltam. Nem voltam különösen jámbor, inkább a szegénysorból kikerült fiatalokra jellemző kitűnni vágyás lelkesített. A hittanár kérésére képeslapokat árultam, de még nem tudtam, ki volt a rajtuk szereplő cserkész, illetve kispap – Kaszap István. 1945 őszén Zalaegerszegen folytattam a gimnáziumot, ekkorra már buzgó vallásos lettem, elkezdtem érdeklődni a papság iránt. Ezekben az időkben két osztálytársammal szombatonként kijártunk Csácsbozsokra, Schnattner Szigfrid bencéshez gyónni. Útközben lelkes beszélgetéseket folytattunk világnézeti kérdésekről. Világmegváltó szavaimat hallva a többiek biztattak: „Feri, jezsuitának kellene lenned!”

A kezembe került Endrődy László SJ könyve Kaszap Istvánról, és örömmel láttam: ő is jezsuita volt. Annak vágya jelentkezett a szívemben, hogy az embereket Istenhez, Krisztushoz vezessem, „üdvözítve üdvözülni”.

– A jezsuitákat milyen körülmények között ismerte meg?

Szabó Ferenc: 1948-ban hatodikos gimnazista voltam, amikor jezsuiták jöttek Zalaegerszegre népmisszióba, ott barátkoztam össze Pálos Antallal, és jeleztem neki érdeklődésemet a rend iránt. 1949 októberében végre megkaptam a „behívót” Pálostól, aki közben rektor lett Pécsett. Az ottani rendházban szervezték meg az államosított jezsuita Pius Gimnázium volt tanáraival az Ignatianumot. Itt végeztem el a nyolcadikat, aztán 1950 májusában leérettségizem. A jezsuitákat Pécsről 1950. június 9–10-én éjjel elhurcolták, és feloszlatták a szerzetesrendeket, ősszel pedig Czapik Gyula egri érsek felvett bennünket, jezsuitajelölteket a szemináriumába. A következő évben egyházmegyémbe, Szombathelyre kerültem, de év végén „betegszabadságra” küldtek, merthogy szerzetesjelöltek nem maradhattak a szemináriumban. A zalaegerszegi ruhagyárban dolgoztam, és készültem az állami érettségire, mert a pécsit nem fogadták el. Miután ez megvolt, felvettek Budapesten az Idegen Nyelvek Főiskolája francia-magyar szakára, s onnan két év múlva átmentem az ELTÉ-re.

Mustó Péter: Derecskén élt a családom, és négyéves voltam, amikor jezsuiták jöttek népmissziót tartani. Arról beszéltek, milyen sok magyar társuk megy Kínába misszionáriusnak. Édesanyám szerint ezután kezdtem el arról beszélni, hogy követném a példájukat. Ezért az a feltételezésem, hogy már négyévesen jezsuita akartam lenni, pontosabban kínai misszionárius. Hat év múlva, 1944-ben családunk a front elől menekülve Németországba került menekülttáborba. Annak volt egy lelkésze, egy erdélyi pap, ő látta rajtam, hogy imádkozó ember vagyok, ezért könyveket adott, többek között Kaszap István életéről. Ez az olvasmány nagy benyomást tett rám. Később elmondtam neki, hogy jezsuita szeretnék lenni, ő szólt a külföldön élő magyar jezsuiták akkori elöljárójának, Reisz Elemének, aki elküldött a német rendtartományba, hogy „vizsgáljanak meg”. Mint utóbb megtudtam, a magyar provinciába vettek fel, de én a németeknél végeztem el a noviciátust.

– Ferenc atya egy illegalitásban működő szerzetesrend növendéke és egyetemista volt. Milyen volt ez a kettős élet?

Szabó Ferenc: 1953 augusztusában megkezdtem a noviciátust. Pesten a Szentkirályi utcában voltunk albérletben Beöthy Tamással és Somogyi Szilárddal. Novíciusmesterünk, Luzsénszky Alfonz hetente feljött hozzánk, és punktákat, vagyis elmélkedési szempontokat adott. Őt 1955 augusztusában letartóztatták, ezért a börtönből kiszabadult Kovács Jenő lett a novíciusmester.

Óvatosságból nem lakáson találkoztunk, a beszélgetések, gyónások a Horváth-kertben, Budán folytak. Próbáltuk tartani a jezsuita szabályokat is, a déli exament például úgy végeztem, hogy közben két lánnyal sétálgattam a Duna-parton. Egyszer az ÁVO behívatott kihallgatásra, és Pálos atyával folytatott levelezésemre hivatkozva tudomásomra hozták, hogy figyelnek bennünket, néhány társam nevét említették is, erre rábólintottam, de új neveket nem mondtam.

Úgy vágtam ki magam, hogy közöltem: mi, jezsuiták is sejtrendszerben élünk, mint a kommunisták. Ezért csak 2-3 embert ismerek, többet nem.

– Aztán elérkezett 1956. október 23.

Szabó Ferenc: Átéltem a szabadságharc dicsőséges napjait, majd a forradalom eltiprását. November vége felé már világossá vált, hogy visszaáll a diktatúra. Ekkor a börtönből szabadult volt provinciális, Pálos Antal néhány atyával feljött a Szentkirályi utcába, és közölték a felsőbb döntést: kezdjük meg a szökést külföldre, mert itt nincs remény a rend szabad működésére. Az osztrák jezsuiták tartományfőnökénél már várt Varga Andor New York-i provinciálisunk rendelkezése: Ausztriában fejezzük be a noviciátust, utána Leuven-Egenhovenben, a vallon jezsuiták főiskoláján végzem a filozófiát és a teológiát. 1962-ben szentetek pappá Brüsszelben, majd meghívtak teológiát tanítani a vallon provinciába, s 1966-ban doktoráltam teológiából Párizsban. De a Gondviselés „közbelépett”: Szabó János rendtestvérem, aki a Vatikáni Rádiónál dolgozott, az osztrák hegyekben lezuhant; így végül nem mentem teológiát tanítani a vallonokhoz, hanem az ő pótlására a Vatikáni Rádióhoz kerültem „ideiglenesen” – 25 évre.

– Péter atya a kétéves németországi noviciátus után hová került?

Mustó Péter: Öt évet töltöttem Franciaországban, tehát már hét esztendeje voltam rendtag anélkül, hogy magyar jezsuitával találkoztam volna. Ezután Varga Andor, aki Amerikában élt, s akkor a külföldön tartózkodó magyarok tartományfőnöke volt, azt írta, hogy elküld Frankfurtba tanulni, mert ott több magyar jezsuita is volt. Ezután a német provincia szolgálatába álltam, ott dolgoztam 12 évig, majd mint a német tartomány misszionáriusa mentem Dél-Amerikába munkáspapnak.

– Egy munkáspapnak pontosan mi a dolga?

Mustó Péter: Ötéves franciaországi tartózkodásom során értettem meg, miről van szó. Ott eleven seb volt, hogy az Egyház elhanyagolja a munkásokat, velük az elpolgáriasodott Egyháznak nem volt kapcsolata.

A kommunista ideológia ekkor már veszélyeztette Nyugat-Európát, és sok pap a kétkezi dolgozók felé akart fordulni, hogy az Egyház is jelen legyen köztük, ne csak a kommunista-szocialista eszmények. Ez nemes törekvés volt, s messze nem arról szólt, hogy a papság kommunistává vált volna, épp ellenkezőleg, a kereszténységet akarták közel vinni hozzájuk.

A jezsuita tartományfőnök Magyarországon is hamar, 1950–52-ben felismerte a munkások igényeit, és azt mondta a szétkergetett rendtagoknak: aki nem dolgozhat papként, menjen közéjük.

– A hazai és a külföldi jezsuiták hogyan tartották a kapcsolatot?

Mustó Péter: Amikor például Németországban ifjúsági lelkész voltam, csoportokat hoztam Magyarországra vagy Erdélybe. Egy alkalommal pedig, amikor Dél-Amerikából visszalátogattam Európába, és Budapesten voltam, Kollár Ferenc akkori magyar provinciális üzent, hogy találkozzunk egy kávéházban. Arra kért, hogy ne látogassam a jezsuitákat, mert azzal veszélybe hozom őket, és külföldön se adjak olyan interjút, ami árthat nekik. Ezt megpróbáltam tiszteletben tartani, de azért elmentem Mócsy Imréhez, Rózsa Elemérrel egy emlékezeteset beszélgettem, és Újaradon Godó Mihály atyát is felkerestem. Pálos atyával és Morlin Imrével 1989-ben Kanadában ismerkedtem meg, ahol jezsuita nagytalálkozón vettek részt. Azokról is tudtam, akik ’56-ban jöttek ki az országból, de közülük sokan kiléptek.

Bohán Béla: Végig voltak személyes kapcsolataink. Salgótarjánban az egyik körzet körorvosa jezsuita volt, Kardos páter, ő reggelente jött misézni a templomba. A másik templomban is jezsuita volt a sekrestyés, vele is gyakran találkoztunk. 1956 után Kollár Ferenc volt a provinciális, aki évente végiglátogatta a rendtagokat. Sokat írt, levélben tartotta velünk, valamint az ’56-ban külföldre távozottakkal a kapcsolatot. Nagy Ferencet és Szabó Ferencet korábbról ismertem, könyvet kértem tőlük vagy apostoli áldást. 1980-ban jártam először Rómában, később Kanadában és Münchenben is részt vettem jezsuita találkozókon.

Szabó Ferenc: Kiszökésem után küldtem haza egy képeslapot a szüleimnek, amit meg is kaptak. Pappá szentelésem alkalmával pedig sikerült megszervezni, hogy másnap édesapám bemenjen Zalaegerszegen a főpostára, ott fel tudtam hívni. Egyszer Bécsben találkoztunk, majd 1965-ben öcsém meglátogathatott Párizsban. 1971-ben jöhettem először haza, miután megkaptam a belga állampolgárságot.

A családon kívül meglátogattam a tartományfőnököt, Kollár Ferencet is, aki jelezte, hogy biztonsági okokból minél kevesebbet akar tudni a nyugati magyar jezsuitákról.

A Vatikáni Rádióból elég széles körben tudtuk támogatni a magyar katolikusokat. A II. vatikáni zsinat hírei, tanítása rajtunk keresztül érkeztek, híres volt a könyvakciónk, és százszámra küldtünk haza magyar nyelvű köteteket.

– Hogyan került vissza Magyarországra?

Mustó Péter: Az itthoni magyar jezsuiták 1989-ben összeállítottak egy listát azokkal a rendtársakkal, akiket haza akartak hívni az újjáinduláshoz. Rákerültem, valószínűleg azért, mert Kolumbiában szegényekkel foglalkoztam. Nemesszeghy Ervin tartományfőnök akkor Kanadában élt, ő hívott fel, s kérdezte, hajlandó lennék-e hazamenni. Igent mondtam. Abban állapodtunk meg, hogy két év múlva, 1991-ben érkezem. Nem csak azért jöttem vissza, hogy a magyar provincia felépítésében vegyek részt, hanem a szegények mellett szerettem volna több lelkiségi dologgal is foglalkozni. Ez megvalósult, de éppen a munkáspapságot, a szegényekkel való foglalkozást hagytam el miatta, ez terheli is a lelkiismeretemet.

Szabó Ferenc: Miután benne voltam az 1991-es magyarországi pápalátogatás előkészítésében, 1992 augusztusában költöztem haza. Ekkor már megnyílt a Sodrás utcában a Faludi Ház, oda költöztem be. Egy utánfutós teherautó hozta a könyvtáramat, ami más hazatérő jezsuiták könyveivel együtt gazdag gyűjtemény az itteni rendházban. Bécsből Nagy Ferenc érkezett, András Imre pedig hazatelepítette az Egyházszociológiai Intézetet. Ide került A Szív szerkesztősége, a Távlatok szerkesztését is itt végeztük Nagy Ferenccel. Nemeshegyi Péter 1993-ban érkezett. A Sodrás utcai Faludi Ferencről elnevezett „Írók Házában” elindult az újjászerveződő magyar jezsuita provincia intellektuális tevékenysége.

– Amikor lehetőség volt a rend magyarországi újjászervezésére, sok külföldi magyar jezsuita hazajött. Béla atya más irányt választott, elment Kárpátaljára misszióba. Mi ennek az oka?

Bohán Béla: 1968-ban két Kárpátalján működő pappal találkoztam Budapesten, majd 1975-ben és 1976-ban turistaként ellátogattam Ungvárra, és láttam, hogy Kárpátalján nagy szükség lenne papi segítségre. Seregély István egri érsek segítségével első nyilvános misémre 1988 novemberében kerülhetett sor Munkácson. Ezután Kárpátaljáról további papi segítséget kértek. Akkoriban Paskai László bíboros hatnapos kárpátaljai látogatását segítettem előkészíteni, és magam is jelentkeztem misszióba. 1989. október 15-én kerültem Rahóra. A munkámat Pro Urbe-díjjal köszönték meg, amit Beregszászon kaptam, 2012-ben. 2011 óta pedig a szegedi Szent József jezsuita templom kisegítő lelkésze vagyok.

– Péter atya, nehéz volt gyökeret verni itthon annyi év után?

Mustó Péter: 1991-ben érkeztem Szegedre, és hamar úgy tapasztaltam, hogy a magyarok a dél-amerikaiakhoz képest nagyon zárkózottak, félnek. A templomba járók nem beszélgettek, és a jezsuitának, akivel Szegeden együtt éltem, nem volt mondanivalója a számomra.

Azt gondolta rólam, hogy kimenekültem a jólétbe; nem tudta, hogy menekülttáborban éheztünk és évekig megalázottan éltünk. Azt hitte, én csak dőzsöltem Nyugaton, amíg ő itthon őrizte az igaz hitet.

Az volt az érzésem, hogy itt akkor vagyok jó jezsuita, ha elmondom a reggeli misét, este gyóntatok fél órát, napközben pedig detektívregényeket olvasok. Hivatalosan segédlelkész voltam, de nem láttam, mi a helyem és a feladatom. Évekkel később tudtam meg, hogy az idősebb magyar jezsuiták szándéka az lett volna a hazatelepítésemmel, hogy építsem fel az ifjúsági Mária-kongregációt.

Leginkább az egyetemistákkal találtam meg a hangot. Szegeden a fiatalok lelkésze lettem, hívtak lelkigyakorlatokat tartani, és ezeket elvállaltam az ország különböző pontjain. Legmeghatározóbb szolgálatommá meditációs lelkigyakorlatok kísérése vált.

Az interjú rövidebb változata a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND nyári számában jelent meg. Az egész újság letölthető erről a linkről.

Forrás és fotó: Jezsuita.hu

Magyar Kurír