Bot a küllők között – Válságmegoldó sci-fi sorozatok

A földet alóla kirántották, és kiszolgáltatva, ismeretlen erőknek elárulva e bizonytalanság mellett mindig megjelennek a válságtudat jellegzetes kísérőérzelmei: a félelem, az ijedtség, az aggodalom és a veszély.”

Nehéz lenne jobban jellemezni korunk emberének szellemi-lelki attitűdjét. Pedig ezeket a szavakat Hamvas Béla – A világválság című tanulmányában – a harmincas évek végén írta le. Napjainkat is a „valóság feloldódása” jellemzi, a 21. század embere is úgy látja, „ismeretlen erőknek van kiszolgáltatva”, „a félelem, az ijedtség és az aggodalom” pedig rátelepszik a mindennapjaira. Szorongását pedig csak fokozza, hogy tehetetlennek érzi magát, hisz még csak megközelíteni sem tudja a problémák velejét, nemhogy megoldást találjon a társadalmi, politikai és gazdasági bajokra.

Ám ha mondjuk, lenne valamilyen szer, amit bevéve olyan képességekre tehetnénk szert, ami túlmutat a szokványos értelemben vett lehetőségeinken? Valamiféle transzhumán lényként akkor talán megoldhatnánk a felmerülő emberi problémákat. A fiúk (The Boys) című sorozat még 2019-ben indult, s most jár a negyedik évadánál. Már az első részek során kiderült, hogy a főszereplő különleges emberek – a szupik – valójában egy V-vegyületnek nevezett anyagnak köszönhetik képességüket. Ezt a Vought nagyvállalat állítja elő, mely a szuperembereket befolyásolva egyre nagyobb hatalmat szerez a világ felett. A cég arcai a kiválasztott Hetek, akiket a szinte elpusztíthatatlan, ám ostoba és lelkileg sérült Hazafi (Antony Starr) vezet – de nem irányít. Velük szemben állnak a Fiúk – közöttük két nő is van –, akik harcot indítanak a Hetek és a Vaught ellen.

Gondolatmenetünknél maradva, a sorozat első három évadából kiderült, hogy az ember képességeinek fokozása nem jelent megoldást. Sőt, ahelyett, hogy a már régóta létező gondokra gyógyírt jelentett volna, csak mélyítette a problémákat, ráadásul újabbakat is szült. Egy idő után a szupik már nem mentenek embereket, de úgy általában sem tesznek semmi társadalmilag hasznosat. Ellenben folyamatosan a népszerűségi indexük növelésén fáradoznak, és giccses filmekben szerepelnek. A világ tehát nem változik attól, hogy az ember fizikailag többre képes, csak az erőszak, a képmutatás és a hatalomvágy emelkedik egy magasabb szintre.

Manapság sokszor éri az a vád a streaming szolgáltatók sorozatait, filmjeit, hogy a forgatókönyvírók ujját és a producerek gondolkodását egy jól beazonosítható, progresszívnak nevezett ideológia vezérli, a színészek kiválogatásánál pedig az identitáspolitika játssza a főszerepet. A bírált filmesek általában tiltakoznak a gyanúsítás ellen, bár az is igaz, hogy csak szőrmentén, hiszen ez számukra nem jelent megbélyegzést. Az üzenet amúgy is jól be lett csomagolva, az átlagnéző legtöbbször észre sem veszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem is hat, sőt, pont ezért éri el a célját. A fiúk negyedik évada azonban már a látszatra sem ad. A két szembenálló tábor – a Hetek és a Fiúk – tagjai egyértelművé teszik, hogy milyen meggyőződés vezérli őket. A nézőnek már nem kell dekódolnia a párbeszédeket, hiszen a szereplők expressis verbis kimondják üzenetüket. A hatalommániás, kegyetlen, agresszív, perverz és korlátolt Heteket e megközelítés szerint a – kellőképpen nevetségessé tett – konzervatív eszmeiség vezérli, míg az abortusz- és eutanáziapárti Fiúk a felvilágosult humanizmust képviselik. Az eredetileg a Marvelt parodizáló, a celebvilágot kifigurázó, a közösségi média ellentmondásos működését bemutató sorozat legújabb évada egy hamis narratívát erősít, emellett nyíltan keresztényellenes. Egyes megközelítései – leginkább azok, melyek a világ hatalmi viszonyait olyannak láttatják, ami csak az ő fejükben létezik – kifejezetten egy politikai propagandafilmre emlékeztetnek. A hatodik rész ebből a szempontból egészen megdöbbentő: a fizikai és ideológiai orgia hullámai teljesen beborítják a mit sem sejtő nézőt.

A témát továbbfűzve, bár a Star Wars-univerzum filmjeinek esze ágában sincs bármilyen problémára rámutatni, esetleg megoldást kínálni, a legújabb sorozata mellett érdemes megállni egy pillanatra. Az a címe, hogy Az akolitus (The Acolyte).

A száz évvel a Baljós árnyak előtt játszódó történetben egy titokzatos árny több jedi mestert is meggyilkol. A tettes kilétére hamar fény derül: nem más ő, mint Mae, aki annak idején ikertestvérével, Oshával (mind a két szerepben Amandla Stenberget láthatjuk) együtt kénytelen volt elhagyni a szülőbolygóját. Ám míg egyikük jedi tanonc lett, a másik egy sith tanítványává vált. Mint ismert, a jedik az Erő fényteli, a sithek annak sötét oldalát használják.

A nagyfilmeket követő Star Wars-sorozatok kaptak már hideget-meleget éppúgy, mint egekig magasztaló dicséretet. Az akolitus valahol középen foglal helyet: nézhető, ám felejthető. Ami érdekessé teszi, az a két nővér egymás közötti viszonya, az őket vezérlő indítékok – és nem utolsósorban az, hogy hova jutnak a sorozat végére. Nem csak őket, a többi szereplőt is olyan érzések, gondolatok motiválják, melyek úgy tűnik, az egykori, messzi-messzi galaxisban is ugyanolyanok voltak, mint manapság a Tejútrendszerben. Sol mester (I Dzsongdzse) lelkiismereti válsága azért is figyelemre méltó, mert van neki ilyen, ráadásul a magasabb szempontok vezérlik, s minden igyekezete arra irányul, hogy a morális elvárásoknak is megfeleljen.

A Star Wars-sorozatok nem lendítenek túl a nehézségeinken, inkább csak elfeledtetik velünk mindennapi gondjainkat. Egy szűk órácskára belemerülhetünk egy olyan mesevilágba, ahol felismerhető a jó és a gonosz is. Az akolitus nagy erénye, hogy alakjai mégsem fekete-fehérek, s hogy a szereplők végül melyik oldalra állnak, az elsősorban rajtuk múlik, és nem a körülményeken.

Katolikus olvasókra tekintettel meg kell emlékeznünk a címről is. Amikor először megláttam, magam is elbizonytalanodtam. Talán a Lucasfilm ezúttal egy keresztény, missziós sorozatot készített? Persze nem, az alkotóknak valószínűleg az akolitus kifejezés egzotikus hangzása tetszett meg. Egyébként a sorozatból kiderül, hogy amúgy a helyes értelmében használják, hiszen ez a görög szó eredetileg követőt is jelentett.

Korunk problémahalmaza az egyént is válságba sodorja. A Földet pedig nem lehet megállítani, mint ahogyan le sem lehet róla szállni. Ám mi lenne, ha maradnánk ott, ahol vagyunk, csak éppen az idő dimenzióján csavarnánk egy nagyot? Mondjuk úgy, hogy építünk egy nagy kockát – amint ezt Jason Dessen fizikus (Joel Edgerton) teszi a Sötét anyag című sorozatban –, ebbe belépve pedig átlépnénk egy másik, a miénkkel párhuzamos világba. S ha esetleg nem tetszik – mert mondjuk amott beköszöntött a jégkorszak, vagy mindent víz, esetleg homok borít –, akkor csak visszamegyünk a dobozunkba, és keresünk egy másikat.

Jason egy nap azon kapja magát, hogy valaki elrabolta. Hamar kiderül, hogy az ő, egy másik idősíkról érkezett alteregója volt a tettes, akinek a maga világában nem úgy sikerült az élete, ahogy szerette volna. Jason úgy látja, hogy minden az egykor – jól vagy rosszul – meghozott döntéseink eredője. Csak meg kell keresni azt a világot – már ismerve a választások következményeit –, melynek Jasonja a legboldogabb – és helyet kell cserélni vele. A Blake Crouch-regény alapján készült sorozatból persze láthatjuk, hogy ez a kiskapu zsákutcára nyílik. Ide-oda utazgatni, variálni a rendelkezésre álló valóságok között ugyanis nem lehet büntetlenül, mert egy idő után túl sok lesz belőlünk. Egy helyen.

A tudományos kutatások hajtóereje az emberi kíváncsiság. De az is ott motoszkál a tudósok elméjében, hogy keresgélésük elvezetheti őket egy olyan áttöréshez, ami legalább az egyik mázsás súlyt leveszi az emberiség válláról. Persze a többi rajtunk marad, de a siker erőt adhat a további küzdelemhez. A Constellation című sorozat asztronautái a Nemzetközi Űrállomáson éppen egy ilyen, kecsegtető kutatáson dolgoznak, amikor összeütköznek a széthagyott űrszeméttel. A baleset súlyos károkat okoz, egyikük meghal, s bár a többiek hazatérnek, az űrállomás ott marad hasznavehetetlenül, ég és föld között lebegve. De ki jött haza, és ki halt meg? És mi volt a kutatás célja? Lehet, hogy eredményét tekintve megérte az áldozat?

A tetovált lány-sorozatban megismert Noomi Rapace játssza a főszereplő svéd űrhajóst, Jot. Először úgy tűnik, neki sikerült visszatérnie a Földre, ám hazaérve azt tapasztalja, semmi sincs a helyén. A férje, a lánya, kollégái sem úgy viselkednek, ahogyan emlékeiben él. Mindez összefüggésben lehet az űrállomásról elhozott „hidegatom laborral”, mellyel a fizika egyik, a józan észnek ellentmondó elméletét, a kvantummechanikából ismert szuperpozíció létét szerették volna bebizonyítani. A sorozat a Schrödinger macskája gondolatkísérletre épít, csak ezúttal nem a macskáról, hanem a szereplőkről nem tudjuk eldönteni, hogy élnek-e vagy sem.

A Constellation a klasszikus sci-fiket idézve elsősorban az ismeretlennel szembesülő embert helyezi a középpontba. Miközben minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megfejtsük a világegyetem titkait, a kutakodás közben újabb problémákat gerjesztünk. S ahogyan igyekszünk ezeket is megoldani, lassan maga alá temet bennünket mindaz, amit találunk. A visszatérő Jo egy kettéhasadt világgal szembesül a Földön. S ahogy kétségbeesve próbálja ezeket összekapcsolni, lassan eljut az őrület határáig.

Azok a szakértők, akik természettudományos oldalról közelítenek korunk válsághelyzeteihez, sokszor hangsúlyozzák, hogy önmagában a technológia nem jelent megoldást. De akkor merre induljunk el, hiszen úgy tűnik, az emberiség nem akar összefogni, ahány részérdek, annyifelé húz? Talán valami nagy, mindenkit érintő esemény fogja majd egybeterelni az emberi nemet? Valami, ami mindenki számára az egészen más lesz, ami – vagy esetleg aki – nem tartozik egyetlen érdekcsoporthoz sem? Lehetséges, hogy a földlakók betegségeire a Földön kívül írják a receptet?

Paula (Peri Baumeister) és Hadi (Hadi Khanjanpour), két német űrhajós egy magáncég finanszírozta kutatásnak köszönhetően feljut a Nemzetközi Űrállomásra. Visszatérésük után a két család, köztük Paula férje, Sven (Florian David Fitz) és lánya, Charlie (Yuna Bennett) várják őket a repülőtéren. Hamarosan rossz hírt kapnak, a gép majd’ kétszáz utassal a fedélzetén lezuhant. A jel című sorozat azt mutatja be, mi történt az űrállomáson, s mi vezetett ehhez a tragédiához.

Mi más, mint egy jel, amit Paula észlelt a Nemzetközi Űrállomás mások által nem használt, régi rádióján. Ő ugyanis ezzel kommunikál a Földön maradt – egyébként csak implantátummal halló – kislányával. Az üzenet egyszerű. Egy gyermek hangját hallja, amint bizonyos időközönként azt ismételgeti, hogy „hello”.

„A történelem nem egy egyenes, hanem egy kör, olyan, mint egy kerék – hangzik el a filmben. Hátha az a megoldás, ha valaki betesz egy botot a küllők közé. Ideje, hogy valaki kimentsen bennünket.” A sorozat készítőinek ugyanakkor nincsenek illúziói; jól tudják, hogy egy kívülről jövő információért, a megszerezhető tudás birtoklásáért azonnal elindulna a verseny, vagyis igen kétséges, hogy létrejönne-e bármilyen összefogás. Sőt, a történet szerint egyedül a pusztításban értenek egyet a Föld lakói. De vajon lehet-e gonosz az, aki jelet küld, aki előre értesít az érkezéséről?

Mint ismert, az 1977-ben felbocsátott Voyager-1 űrszonda, mely egyre távolabb kerül Földünktől, magával vitt egy aranylemezt, rajta az emberiség üzenetével. Számtalan kép és hang van a lemezen, emellett ötvenöt nyelven szólítják meg azokat, akik egyszer majd meghallgatják. A magyar szöveg így hangzik: „Üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét szerető lénynek a világegyetemen.” (Elképzeltem, hogy a nálunk fejlettebb idegenek egyszer visszaküldik a javított változatott. Hiszen a világűr hivatalos nyelve a magyar.) Az angol pedig így: „Hello from the children of planet Earth.”

Bár a történetvezetésben van némi ellentmondás, A jel kifejezetten érdekes, nem utolsósorban a remek színészi játéknak köszönhetően. Az emberiség végül kudarcot vall, ám az áldozat mégsem hiábavaló, az igazság csatát nyer, a kis család pedig tanúságot tesz a szeretet erejéről. Ha minden ilyen egyszerű lenne!

Grant MacLaren FBI ügynök (Eric McCormack) egy bűnözőt üldözve beront egy építkezésre. Egy pillanatra megáll, és letekint a liftaknába. Hirtelen a fejéhez kap, üvölteni kezd, majd megnyugszik. Körbenéz, de már nem ő, hanem benne valaki.

Bár az Átutazók (Idővonal, Travelers) sorozat utolsó évada 2018-ban készült, érdemes egy pillanatra megemlékezni róla. A történet szerint valamikor a nem túl távoli jövőben katasztrofális események láncolata a kihalás szélére sodorja az emberiséget. A veszélyeztetettség fokozza a technikai erőfeszítések hatékonyságát, így jutnak el utódaink oda, hogy utazókat küldjenek vissza a múltba, hátha így meg tudják előzni a szerencsétlenségeket. Minden csapat öttagú, a főnökön kívül egy orvos (MacKenzie Porter), egy taktikus (Nesta Cooper), egy mérnök (Jared Abrahamson) és egy történész (Reilly Dolman) alkotja. Ebben az esetben nem egy megszokott időutazásról van szó, az érkezők tudatát ugyanis egy olyan ember testébe költöztetik be, aki a következő másodpercekben meghalna. A jövőbeli Igazgató, a Nagy Terv kiötlője és megvalósítója ugyanakkor csak a 21. századba képes elküldeni az ügynökeit, hiszen a pontos érkezéshez számítógépes adatokra van szüksége, ezek pedig e kort megelőzően még nem léteztek.

Nem először találkozunk olyan filmmel, mely történetét az időutazásra fűzi fel. Bár most még nem tudjuk, hogyan kellene leküzdeni a válságok láncolatát, ám ha már ismerjük, hogy mi lett, akkor csak változtatnunk kell azon, ami volt. A történetet az teszi különösen aktuálissá, hogy az Igazgató egy mesterséges intelligencia. Vagyis az ember alkot egy gépet, ami megoldja helyette a gondjait. Ezek szerint napjainkban azért nem jutunk egyről a kettőre, mert túl sok az adat, és nem vagyunk elég okosak. A jövőből jött utazók ugyanakkor egy élő emberi viszonyrendszerbe érkeznek, ez pedig olyan kihívás elé állítja őket, ami a küldetésüket is befolyásolja. Hőseink kapcsolatai, érzelmei és vágyai bekerülnek a sok ismeretlen változó közé. Ezzel pedig sajnos még egy hiperfejlett MI sem tud mit kezdeni.

Hamvas Béla említett tanulmányában arra is rámutat, hogy a válság létünk alapeleme, vagyis soha nem leszünk úrrá rajta, így lehet, hogy sohasem találunk rá a megoldásokra. Vagy esetleg egészen máshol kellene keresgélnünk?

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.