Cantalamessa bíboros harmadik adventi beszéde: Fogadjuk ámulattal Isten ajándékát!

A zsoltáros szavával ajtót nyitunk a „dicsőség királyának”, az elénk érkező Krisztusnak. De mit is jelent valójában megnyitni a szeretet kapuját Krisztusnak? – tette fel a kérdést prédikációja elején a szónok. Talán azt, hogy kezdeményezésünk révén mi szeretjük az Istent. Ám így pogány filozófusok módjára járunk el, ahogy közülük Arisztotelész mondja: „Isten annyiban mozgatja a világot, amennyiben szeretik”. Ahogyan őt szeretik és nem úgy, ahogy azt ő szereti! Az Újszövetség ellenben teljesen megfordítja ezt a nézetet, amiként János apostol levele mondja: „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket és elküldte a Fiát hozzánk… Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,10.19)

Henri de Lubac szerint „a világnak tudnia kell, hogy a szeretet kinyilatkoztatása felforgat mindent, amit eddig az istenségről gondolt”. Talán soha nem is fogjuk fel összes következményével együtt, amit az evangéliumi forradalom Istenről mint szeretetről tanít. Ám a Szentlélek – ahogy Szent Iréneusz véli – folyamatosan megfiatalítja a kinyilatkoztatás kincsét, az azt tartalmazó edénnyel együtt, ami az Egyház hagyománya és így megérthetjük a karitász teológiai erényét.

Az Isten szeretetéről szóló pogány értekezések De diligendo Deo címmel arról a kötelességünkről írnak, hogy nekünk kell az Istent szeretni, így ő egy „szeretendő Isten”. Ám nincs értekezés a szerető Istenről! – állítja Cantalamessa.

A Biblia pedig maga egy értekezés a szerető Istenről, de ennek ellenére, amikor Isten szeretetéről beszélünk, Isten szinte mindig a mondat tárgya, nem pedig alanya.

Nagyon is igaz, hogy „Istent minden erőnkkel szeretjük”, hisz ez „az első és legnagyobb parancsolat”. Ez minden bizonnyal az első a parancsolatok rendjében, de a parancsolatok rendje nem az első rend, ami mindennek fölött áll! A parancsolat maga adományon alapul, vagyis Isten szeretetének a kötelezettsége azon alapszik, hogy Isten szeret minket: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” – idézte újból János evangélistát a szónok. Ez a keresztény hit újdonsága minden etikával szemben, mely kötelezettségre vagy kategorikus imperatívuszra épül. Ezt nekünk soha nem szabad szem elől téveszteni! – szögezte le.

A szeretet kapujának megnyitása Krisztus előtt tehát egy nagyon konkrét dolgot jelent: Isten szeretetének elfogadását, hitet a szeretetben.

Ahogy János apostol írja: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk.” (1Jn 4,16) A karácsony Isten jóságának és világ iránti szeretetének megnyilvánulása: „Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára”. (Tit 2, 11) Karácsonykor az a legfontosabb dolgunk, hogy csodálkozva fogadjuk Isten szeretetének végtelen ajándékát. Ilyenkor mi magunk szeretnénk rögtön előrukkolni a már előkészített ajándékunkkal, mellyel mintegy azonnal vissza akarjuk fizetni, amit kaptunk. Fogadjuk inkább először ámulattal és hálával eltelve a kapott ajándékot és azt, akit ajándékozta! Utána aztán – szinte szégyenkezve és szemérmesen – átnyújthatjuk a mi ajándékunkat is, de hát mi is ez ahhoz képest, amit Istentől kaptunk!

A karácsony elsődleges feladata számunkra, hogy higgyünk Isten irántunk való szeretetében. Ne úgy kezdjük karácsonyi kedveskedéseinket, hogy „Istenem, én teljes szívemből szeretlek téged”, hanem így: „Istenem, én teljes szívemből hiszem, hogy Te szeretsz engem”. Ez, bár látszólag könnyűnek tűnik, valójában a világ legnehezebb dolgai közé tartozik.

Hajlunk arra, hogy aktívak, cselekvőek legyünk és nem akarunk senkinek sem adósai maradni, inkább hiteleznénk. Igen, akarjuk Isten szeretetét, de inkább jutalomként, mint ajándékként. Így azonban óhatatlanul is fordulat áll be, mert az ajándék helyére a kötelesség, a kegyelem helyére a törvény, a hit helyére a cselekedet lép.

Vágyjunk ellenben a végtelenre, hiszen Isten örök és végtelen.

Róla szól szépen az olasz Leopardi költő: „Édes nekem a hajótörés ezen a végtelen tengeren!” Legyünk tehát olyanok, mint a gyermekek, akik nem okoskodnak, hanem ösztönösen kérnek szüleiktől, még ha toporzékolva is, mert tudják, hogy ők szüleik gyermekei és így örökösei is. Igaz, nem könnyű gyermekké lenni, ahogy Nikodémus is nehezen értette meg Jézus szavát, hogy neki is „újjá kell születnie vízből és Szentlélekből”. Ez ugyanis nem emberi erőfeszítés gyümölcse, hanem a Lélek pünkösdi ajándéka. Cantalamessa a pünkösd képéhez nyúlt a karácsony helyes megértéséhez: „Mindnyájan elteltek Szentlélekkel.” (ApCsel 2,4) De mit jelent itt a Lélek? Ő az a szeretet, amivel az Atya szereti a Fiút és amivel a Fiú szereti az Atyát, szabadabban szólva élet, édesség, tűz, boldogság, mely a Szentháromságból fakad. „Elteltek Szentlélekkel”, vagyis Isten szeretetével. Ez az ajándék, Isten megszentelő kegyelme azonnal megváltoztatta őket és képessé lettek arra, hogy odaadják magukat egészen a küldetésüknek.

Annak a megtapasztalása, hogy az Isten szeretet és hogy ő előbb szeretett minket, nyilván következményként hozza magával a feladatot, ahogy Pál apostol értelmezi: „Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben.” (Ef 4, 15-16) Ez a szeretet tehát épít, Isten szándéka szerint felépíti az Egyház testét. Ebben a szeretetben elnököl Róma püspöke, akinek feladatáról írta Antióchiai Szent Ignác: „Róma egyháza elnököl a szeretetben”. E szeretetnek csak egyik része a primátus, másik vonása e szeretetnek a természete, hogy felépítse Isten Országát. Szent Ágoston Isten városáról című művét idézte a Pápai Ház szónoka, melyben Isten Országa építésének alapja az „amor Dei usque ad contemptum sui”, vagyis „Isten szeretete az önmegvetésig menően”, bár Ágoston ezt a nézetét később korrigálta és a téves amor privatust, a privát szeretetet állította szembe a helyes amor socialis-szal, a közösségi szeretettel.

Beszéde végén a szónok egy legendát idézett fel, amely szerint a pásztorok között, akik karácsony éjszakáján meglátogatták a Gyermeket, volt egy pásztorfiú, aki olyan szegény volt, hogy nem igazán volt mit odaajándékozni az Anyának és ezért szégyenkezve félreállt. A többi pásztor mind versengett, hogy átadja Máriának a maga ajándékát. Minthogy a Szűzanya nem tudta ezeket mind átvenni, hiszen a gyermek Jézust kellett a karjában tartania, ezért – látva az üres kezű szerény pásztorfiút maga mellett – odaadta neki a Gyermekét, hogy vegye ő karjába az Isten Fiát. Neki az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem volt semmije. Tegyünk mi is hasonlóképpen! Csatlakozzunk a liturgia ámulatához és öröméhez, amely karácsonykor immár kész tényként és többé nem egyszerű próféciaként ismétli Izajás szavait: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk s az ő vállára kerül az uralom” (Iz 9,5) – zárta harmadik adventi prédikációját Raniero Cantalamessa bíboros, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír