A remény kapuja – Cantalamessa bíboros második adventi beszéde

A három elmélkedés vezérfonala a 24. zsoltárból való: „Emeljétek föl fejeteket, kapuk, ősi kapuszárnyak, táruljatok, hadd vonuljon be a dicsőség királya!”

E kaput a jeruzsálemi templom ékes kapujaként értelmezte a szónok, mondván: ez a reménység kapuja, amelyet most szeretnénk megnyitni a közeledő Jézusnak.

Ezt az ajtót nyitogatjuk minden szentmisében: „Míg reménykedve várjuk az örök boldogságot, és Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.” Az örök életbe vetett remény ez, mely a krisztusi megváltás abszolút újdonsága

– emelte ki Raniero Cantalamessa.

A Pápai Ház szónoka kifejtette: az Ószövetségnek sem volt erre válasza, csak annak vége felé derengett föl néhány megállapítás a halál utáni életről. Korábban Izrael a környező népekkel együtt vallotta, hogy a halál véget vet az életnek, jók és rosszak egyaránt a gyászos közös sírba hullnak, amit a Biblia sheolnak, a görög hitvilág hádésznak hívott. Izrael népe azonban továbbra is hitt Isten jóságában és szeretetében. Vallotta, hogy a halál a bűn következménye, s nem halhatatlan istenek irigységének öröksége. Izrael népe nem rejtette el zavarát a halál előtt, de soha nem lázadt fel ellene. Inkább vágyott rá, hogy „mentse ki az Isten a lelket az alvilág karmaiból” (Zsolt 49,16) , hogy „mindig vele maradhasson” (Zsolt 73,23). Az ószövetségi kinyilatkoztatás végén – szemben a lélek túlélését hirdető hellén hiedelemmel –, Dániel és a Makkabeusok könyveiben hirdeti a Biblia az egész ember túlélését, test és lélek elkülöníthetetlen egységében.

Jézus példabeszédeiben meghirdette, a halálból való feltámadása által pedig megcáfolhatatlan bizonyítékát is adta. Utána a hívő ember számára a halál már nem leszállás, hanem felszállás!

– hangsúlyozta tanításában Raniero Cantalamessa atya. Utalt II. Erzsébet angol királyné temetési szertartására, aki mintegy végrendeletként hagyta maga után Pál szavait: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? (1 Kor 15, 54–57), majd Jézus ígéretét a búcsúbeszédéből: „Atyám házában sok hely van… Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek” (Jn 14, 2–3).

A reménység hatékony erény – állapította meg a szónok. – Minthogy még élünk, nem rendelkezünk megfelelő kategóriákkal az örök élet leírására. Pál is csak erre szorítkozik: „Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl” (1 Kor 15, 43–44).

A misztikusok egybehangzó tapasztalata alapján az örök élet öröme emberi szavakkal nem írható le.

Pál így vall magáról, aki „tizennégy évvel korábban elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2 Kor 12, 2–4), egyebütt pedig így pontosít: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2,9).

A keresztény reményről való elmélkedés azt jelenti, hogy létünk végső értelmén gondolkodunk. Mindenkiben közös a vágyakozás, hogy „jól éljünk”. A jó értelmezése kapcsán az emberek vagy csak anyagi és személyes jóra gondolnak, vagy erkölcsi jóra és mindenre, amit közjónak nevezünk. E tekintetben a világ nem sokat változott Izajás próféta és Pál apostol óta. „Együnk és igyunk, mert holnap meghalunk”. Vannak, akik emellett eszményként vallják, hogy „éljünk jól, anyagilag és egyénileg, de egyúttal erkölcsileg és közösségileg is”, de minden vallási hivatkozás nélkül. Ez egy patetikus küzdelem a boldogságért, melyben azonban ott rejlik a szomorúság: „Mire jó az élet, ha nem élhetek mindig?” – kérdezte Szent Ágoston, amit Jézus így fogalmazott meg: „Mert mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de maga elpusztul?” (Lk 9,25).

Az örökké élni azonban nem áll szemben a jól élni vággyal, hiszen

éppen az örök élet teszi elfogadhatóvá és végül széppé az életet.

Adjunk számot a reményünkről! – buzdított adventi beszédében a kapucinus szerzetes. – A remény teológiai értelmezése fontos az evangelizáció számára, hiszen épp az örömteli reménnyel teli hit révén tudott a kereszténység az első századokban oly gyorsan elterjedni. Hadrianus császár (akinek közeli síremléke a mai Angyalvár) egykori sírfeliratában így búcsúzik lelkétől: „majd alászállsz színtelen, baljós és csupasz helyekre”. Ezzel szemben Péter apostol levelében arra buzdít, hogy a keresztény legyen kész mindig, hogy számot adjon reménysége alapjáról (vö. 1Pét 3,15), hiszen az Úr „feltámadása által új életre, élő reményre hívott minket” (1Pét 1,3). A korai kereszténység a horgony képét használta a reménység szilárd alapjának és biztonságának kifejezésére; a vitorlát pedig a mozgásra értette, ahogy a hit bárkáját előreviszi a hullámokkal szemben.

Az élő remény meghirdetése legyen sugárzó, tele a hithirdetés lendületével, ne pedig apologetikusan védekező!

– buzdított prédikációjában Raniero Cantalamessa.

Ma már nem téma többé a remény – mondta a Pápai Ház szónoka. – Nem így volt korábban, amikor az ateista ideológia önmagát éppen a keresztény reménnyel szemben fogalmazta meg, és az Egyháznak az örök életről, a paradicsomról, a túlvilágról vallott nézeteit egyszerűen csak az emberi vágyak kivetítésének tartotta. Ám később a marxista ateizmus rájött, hogy mégsem hagyhatja az embert remény nélkül, azért felhagyott a keresztény remény lerombolásával, inkább ellopta azt. Visszahozta a földre, a messzi jövőbe tűzte, és önmagát jelentette ki a keresztény remény örökösének. Krisztus eljövetele utópia, mondták, és helyette vallották, hogy a jövő az identitás, az ember végső hazája, ahol majd megmutatkozik az „igazi ember”.

A kereszténység válaszként erre az új kihívásra dolgozta ki a reménység teológiáját. Az Egyház feladata is megváltozott. A filozófiai védekezés helyett a helyes választ az élő remény tanúságtevő megélésében és meghirdetésében találta meg. Hatalmas segítség volt ebben a II. Vatikáni Zsinat, mely pozitív utat keresett, evangéliumi fogalmakkal, a közös jóra irányulva. Soha nem látott mértékben fordult a világ figyelme az Egyház hirdette új élet és élő reménység felé. Később sokan naivsággal vádolták a zsinat egyházát és XXIII. János pápát.

Befejezésül a szónok Izajás próféta gyönyörű buzdítására hívta fel a figyelmet: „Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül.

De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40,30–31). Isten nem ígéri ma sem, hogy megszünteti a fáradtság és kimerültség okait, hanem reményt ad.

A helyzet marad, de a remény erőt ad, hogy felülemelkedjünk rajta.

A Jelenések Könyvének Egyház-asszonya is sasszárnyakat kap, a remény nagy szárnyait, hogy ezekkel minduntalan megmenekülhessen a gonosz támadásai elől, lendületesen legyőzze a nehézségeket. Akik hozzá fordulnak, mint a béna egykor a jeruzsálemi templom ékes kapujánál, azoknak Péter erőt és reményt ad. A béna felugrik, átlép az ékes kapun, a reménység ajtaján, és dicséri az Istent – zárta második adventi prédikációját Raniero Cantalamessa atya.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír