Csak az marad, ami lényeges – Alzheimer Cafék Erdély-szerte

Gyergyószentmiklóson 2018 novemberében rendezte meg az első Alzheimer Cafét a Gyulafehérvári Caritas. Azóta Brassóban, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Zetelakán rendszeresen tartanak ugyanilyen alkalmakat, ahol az érintett családok találkozhatnak, szakemberektől kaphatnak tájékoztatást, egymást erősíthetik. Szeptemberben Baróton, majd Gyergyóalfaluban és Ditróban is megnyitja kapuit az Alzheimer Café. A szervezők minden alkalommal meghívják dr. Kiss Gabriellát, a Szent Erzsébet Idősek Otthonának szakmai vezetőjét, hogy bemutatva doktori disszertációjából született kötetét, a demencia és a család témakörében reményt vigyen az érintetteknek.

Mind több a demens beteg; egyre fiatalabbként szorulnak családtagjaikra, akik fokozódó terheket viselnek. A terhelődés enyhítésében segít Kiss Gabriella és szakmai csapata. Terveik szerint a továbbiakban a prevencióra fordítják a hangsúlyt, és képzéseket tartanak, hogy minden településen legyenek felkészített munkatársak az Alzheimer Cafék szervezői között, és egyre több, a demencia területén megfelelő szakismerettel rendelkező beteggondozó legyen.

...mire a demenciával élő idekerül az idősotthonba, a családtagok is elfáradnak, megbetegszenek, tönkremennek. Valamit tenni kell (...) Akárhová megyek, azt látom, vannak emberek, akik végigsírják az előadást.

Otthon beteget ápolnak, és elképzelhető, milyen nehéz az életük. És ha ők túlhajszoltak, akkor a betegnek is nehezebb. A viselkedési zavarok ezerféle megnyilvánulására a fáradt gondozó úgy válaszol, ahogyan tud, miközben teljesítenie kell kötelezettségeit munkahelyén, saját családjában, férje, felesége, gyerekei körében” – nyilatkozta Kiss Gabriella.

A szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy évről évre több a demenciával élő személy.

Annyi gyerek nem születik, mint ahányan demenssé válnak 2050-ig. (...) ha felkészítjük a fiatalabb generációt, akkor harminc év múlva nem lesz megválaszolatlan kérdés, hogy mitől alakulhat ki a demencia. Az Alzheimer Cafék során van lehetőség tanulni a betegségről, a megelőzésről, ezért kell többgenerációs programként gondolkodnunk ezekről az együttlétekről.”

A támogató csoportok létrehozására egyre nagyobb az igény, így fontos a helyi szakmai csapatok képzése, a későbbiekben pedig azok támogatása is, mert a kezdeményezők nem fognak tudni mindig és mindenhol jelen lenni.

„Azt szeretném, hogy az időseknek életük végéig megmaradjon az emberi méltóságuk. Mert maga a demencia értékvesztéssel jár, teljesen megváltozik az ember személyisége. A gondozó családtag könnyen beleesik abba a tévedésbe, (...) hogy gyerekként kezeli. Infantilizáció alakul ki. Pedig függetlenül attól, hogy etetni kell, be kell pelenkázni, mégis egy felnőtt emberről van szó. És ezzel, hogy támogatódnak a családtagok, felemelődnek a betegek. Mert meg kell találni a kettő között az egyensúlyt, és csak így lehet: annyi erőforrást nyújtani a gondozó családtagnak, hogy az ő szeretetével és gondoskodásával, a mentalitás megváltoztatásával más fókuszba kerüljön a demens beteg. És akkor újra felemelkedhet arra az emberi szintre, amiért ő létezik. Mert

miután elveszíti a kapcsolatát a realitással, akkor is megmarad, ami benne igazán értékes: az isteni erő. Az az érték, az ember, a lélek. Mert egyszer minden elvész, és megmarad a lélek. A lélek, amiért szeretni kell azt az embert.”

„Amikor azt keressük, vajon mi lehet a demencia oka, akkor a lelki sebekre kellene ránézni: melyek voltak azok a traumák, amikkel egyedül kellett megküzdenie, hány emberrel van konfliktusa, tud-e megbocsátani, tud-e bocsánatot kérni. A betegben nem csak a külsőt kell látnunk, nem csak azt, hogy mire képes, hogyan élt és mit hagy ránk, mert a tekintetében ott van a lelke, ott van, ami benne isteni. Ha így próbáljuk megközelíteni, akkor nincs olyan ember, akiben ne lenne benne a jó. (...) az élet folyamán ért hatások bár formálnak, de azok csak rétegek, melyek az idő teltével újra lebomlanak, lehámlanak rólunk.

Akár egy hagyma rétegei, rárakódnak az emberre a társadalmi szabályok, a kulturális elvárások, a sértettségből épített páncélok, a félelem pajzsai… aztán időskorában a leépüléssel együtt ezek is leválnak róla, már nincs tulajdon, már nincs tiltás…

és akkor, azt hinnénk, hogy nem maradt már semmi. Ez a semmi valójában az érték. Ettől értékes a demens ember. Erre kell a gondozónak felkészülnie, megtanulnia: az, hogy kiben mit látok, tőlem függ.”

Az erő mástól van, a szándék sajátja – vallja Kiss Gabriella.

Azt a felfogást, ahogy a léthez viszonyulok, ráépítve a tanult szakmámat, a sokéves emberekkel való munka tanulságait, át kell adnom másoknak is, hogy a megsemmisülő, végét járó életnek az értelmét, a lényeget lássák.”

Balázs Katalin írása a Vasárnap 2021/32-es számában jelent meg. Teljes terjedelmében ITT is olvasható.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Balázs Katalin

Magyar Kurír