Csapatjáték, szerelemmel – A házasság hete idei arcai: Semsei Rudolf és Dobay Eszter

– Mikor és milyen körülmények között ismerkedtek meg?

Dobay Eszter: Nagyon korán találkoztunk, én tizenhét éves voltam, Rudi tizenkilenc. Akkoriban éppen együtt jártam egy fiúval, aki a barátjaként mutatta be nekem Rudit.

– A filmekben ez drámai szituáció…

D. E.: Azért itt ilyesmiről nem volt szó. Egy szalagavatón ismertük meg egymást a Kertészeti Egyetemen. Kezet fogtunk, bemutatkoztunk, aztán Rudi eltűnt. Nem sokkal később, amikor újra láttam, egy hangfal tetején táncolt. Már akkor megragadott benne ez a lendület, a nagyfokú életszeretete. Azután is tudtunk egymásról…

Semsei Rudolf: Találkozgattunk, de nem volt köztünk szerelmi kapcsolat. Csak öt évvel később, amikor Eszter már nem volt együtt Attila barátommal, akkor találtunk egymásra. A kapcsolatunk kezdeti időszaka mindkettőnknek nehéz volt. Alighogy elkezdtünk járni, Eszter édesanyja megbetegedett, majdnem egy évig tartott ez az állapot. Nem állíthatom, hogy túlságosan türelmes partnere lettem volna akkoriban Eszternek. Szerettem volna, ha többször találkozunk, ő viszont teljesen érthető módon minél több időt akart tölteni az édesanyjával.

– Ezek szerint Ön nem volt igazán megértő ebben a krízishelyzetben.

S. R.: Sajnos ez így volt.

– Nem sínylette meg ezt a kapcsolatuk rögtön az elején?

D. E.: Őrlődtem Rudi és az édesanyám között, kerestem, hogy mi az igazán jó megoldás.

S. R.: Eszternek két helyen kellett megfelelnie, és kiválóan helytállt. Kitartott mellettem, és az édesanyja is érezhette a törődését, egészen a haláláig.

D. E.: Ez a betegség, majd a veszteség beárnyékolta az első időszakunkat, de lassan felismertük, hogy ha komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat – márpedig komolyan gondoltuk –, akkor együtt kell megoldanunk ezt a nehéz helyzetet. Sajnos a közelmúltban is megéltünk hasonlót; az édesapám egy gyors lefolyású betegség következtében hunyt el tavaly novemberben. Rudi most már teljes mértékben támogatott, mindvégig mellettem állt, így még erősebbé vált a kapcsolatunk.

– A tapasztalatok szerint az emberi tragédiák, a súlyos problémák gyakran vízválasztóklehetnek egy kapcsolatban…

S. R.: Egy házasságban sok, előre nem várt nehézség adódhat és adódik is. Lehet ez a családi fészek megteremtése, egy munkahelyváltás, de akár a gyermekvállalás is. Amikor jegyespárokat készítünk fel, mindig el szoktam mondani nekik: ne gondolják, hogy a kapcsolatukat rendbe hozhatják pusztán azzal, hogy gyereket vállalnak. A közös életüknek egy megfeszített pillanata lesz ez az időszak. A tragédiák is tipikusan ilyenek. Eszter az édesapja betegsége idején odajött hozzám, és azt mondta:

a krízishelyzetek az embereket választás elé állítják: vagy eltávolodnak egymástól, vagy éppen közelebb kerülnek egymáshoz.

Eszter szerint mi most még közelebb kerültünk egymáshoz.

D. E.: Nemcsak rajtunk múlik ez, hanem főleg a Jóistenen. De az biztos, hogy nekünk is keményen kell dolgozunk, amikor ilyen élethelyzetekkel találjuk szemben magunkat. Éreznünk, tudnunk kell, hogy mi esik jól a másiknak, és mi az, amit elvár tőlünk.

– A jó kapcsolat is olyan, mint a hit: mindig dolgoznunk kell rajta?

D. E.: Igen, ez így van.

S. R.: A mi szlogenünk, hogy a házasság csapatjáték szerelemmel. A csapatsportokban is folyamatosan edzeni, küzdeni kell. Ma reggel is fociztam; öröm a játék, de közben keményen futunk, dolgozunk. Ugyanígy dolgozni kell a kapcsolaton is, akkor is, ha a lehető legjobban működik, ha lángoló szerelmet érzek a másik iránt. Olyan ez, mint a vitorlázó repülés: állandóan keresni kell a felfelé áramló légtömegeket, mert ha engedjük, hogy nagyon mélyre ereszkedjen a gép, onnan már nem tudjuk visszarántani a magasba. Egyszer csak hirtelen ott terem előttünk egy hegy, amibe beleütközünk. Jó érzés, hogy mi Eszterrel jól tudunk együtt dolgozni és gondolkozni. A csapatjáték fontos része, hogy sokat kell beszélgetnünk. Baj, hogy az emberek nem mondják el egymásnak a problémáikat. Éppen tegnap olvastam valahol, hogy a válások hatvanöt százalékát a nők kezdeményezik, és csak harmincöt százalékát a férfiak. Azért van ez így, mert sokszor a nők próbálják meg életben tartani a kapcsolatot. A férfi pedig benne él ebben. Ám abban a pillanatban, amikor a nőt valamilyen megpróbáltatás akadályozza abban, hogy dolgozzon ezen, hirtelen mélyrepülésbe kezd a kapcsolat, és már nem tudják visszarántani, a nő pedig, az egészbe belefáradva, kimondja, hogy akkor legyen vége. A mi korosztályunkra jellemző, hogy a gyerekeink lassan kirepülnek. A szülők ketten maradnak, és közülük sokan rádöbbennek, hogy tulajdonképpen csak a gyerekek, a ház meg az anyagiak tartották össze őket, és nem biztos, hogy így akarnak megöregedni. Nem küzdenek a kapcsolatért, és ez szomorú. Pedig

minden elrontott, válságba került házasságot rendbe lehet hozni. Talán nem lesz ugyanolyan, mint korábban volt, de új dimenzióba kerülhet. Ehhez azonban mindkét félnek rengeteg energiát kell beletennie. Túl korán adják fel a házaspárok.

D. E.: Valóban nagyon fontos megbeszélni a dolgokat. De az is lényeges, hogy ez ne váljon izzadságszagú, letudandó feladattá. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy a gyerekek lefektetése után minden este nyolckor leülünk, és megbeszéljük az arra a hétre jutó problémákat. Az a jó, ha ezek a beszélgetések spontán módon alakulnak. Akár öt-tíz percek is sokat számítanak. Mi például szeretünk együtt fürdeni, zuhanyozni. Ez nem szó szerint értendő…

S. R.: Bárcsak úgy lenne, de nem… (Mosolyog – B. D.)

D. E.: Amíg az egyikünk a zuhany alatt áll, addig a másik például fogat mos, és közben tudunk beszélgetni. Ezek az esténként együtt töltött tíz-tizenöt percek nagyon sokat jelentenek nekünk. Megbeszéljük a problémáinkat vagy akár csak egy-egy gondolatot, ami felmerült bennünk napközben. Én például nagyon szeretek házasestékre járni, és szívesen hallgatok tanúságtételeket a rádióban. Mindig igyekszem leszűrni belőlük a rám vonatkozó dolgokat. Sajnos sok barátunk házassága került válságba, talán éppen azért, mert csak a hétköznapi gondokról beszélgettek egymással, és a lelki dolgokkal kevésbé foglalkoznak.

– Önök mindent megbeszélnek egymással? Azt is, ha rosszkedvűek, ha nagyon bántja Önöket valami?

D. E.: Azt mindig megérzi a másik, ha valami nincs rendben, nem jól működik.

S. R.: Alapvetően nem azzal van a baj, hogy elmondom-e a páromnak, miért vagyok rosszkedvű. Ezt többnyire mindenki elmondja. (Az más kérdés, hogyan teszem.) A gond inkább azzal van, amikor nem megfelelően reagálunk egymás problémáira. A Gary Chapman-féle öt szeretetnyelv pont ebben tud segíteni, hogy éljük bele magunkat a másik helyzetébe, próbáljunk meg az ő fejével gondolkodni, és ne higgyük, hogy a másiknak is az a jó, ami nekünk. Szomorú, amikor a saját dolgainkat akarjuk a másikra erőltetni, nem pedig azon dolgozunk, hogy kitaláljuk, mi az, ami neki jó lehetne. Ránk, keresztényekre jellemző az a fajta szemérmesség, ami miatt nem tárjuk fel nyíltan a gondjainkat, és a saját hibáinkról sem merünk beszélni. Nem látjuk be, ha hibázunk, sőt, a párunk előtt is takargatjuk a gyengeségeinket, pedig sokkal jobb volna őszintének lennünk a másikkal. Ezáltal kitágulhatna a bizalmi körünk. Nekem például nagyon fontos, hogy Eszter megfogja a kezem vagy hozzám érjen.

– Igen, látom. (A beszélgetés alatt Rudolf mindvégig fogja Eszter kezét – B. D.)

S. R.: Ő nem igényli ezt, sőt, zavarja, amikor például tévénézés közben odabújok hozzá, és a testemmel melegítem. Időbe telt, amíg megszoktam és felfogtam, hogy neki ez nem fontos, és nem szabad megsértődnöm emiatt. Ezért ritkábban bújok hozzá. Azt viszont már elértem, hogy az utcán megfoghatom a kezét.

D. E.: Különbözőek vagyunk, ismernünk kell egymást. Tudom, hogy Rudinak sokat számít, ha megérintem őt, ha például a térdére teszem a kezem. Ma már ő is ismeri az én szeretetnyelvemet. Nekem például nagyon jólesik, ha kipakolja a tiszta ruhákat a mosógépből.

– Négy gyerekük van: két lány és két fiú, héttől tizenhét éves korig. Előfordulnak Önök között súrlódások a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdésekben?

D. E.: Időnként megesik, hogy másként gondolkozunk, de akkor ezt mindig megbeszéljük, és nem a gyerekek előtt. Kicsit eltér például a véleményünk abban a kérdésben, hogy milyen munkát végezzenek a gyerekeink. Amikor nagyobbak lettek, arra gondoltam, ők is elmehetnének nyáron dolgozni, ahogyan én tettem ilyen idős koromban. Rudi viszont azt mondta, meg kell tanítani őket arra, hogy ébredjen fel bennük a vágy a munka iránt. Vitatkoztunk, hogyan történjen ez. Aztán az egyik nyáron a gyerekeink teljesen szétestek, annyira eleresztették magukat, hogy még a legalapvetőbb dolgokat sem csinálták meg itthon. Ez nagyon rosszul érintett, és úgy éreztem, valóban el kell menniük dolgozni, legalább egy hétre. Végül el is mentek, és szívesen csinálták.

S. R.: A gyereknevelés külön műfaj, nem könnyű feladat. Már csak azért sem, mert a gyerekek többen vannak, akárcsak a szörnyecskék az azonoscímű filmben. Persze ez csak vicc, egyébként imádjuk a gyerekeinket. A családunkban fontosnak tartjuk, hogy megbeszéljük a gondokat, kompromisszumra jussunk, utána pedig tartsuk be, amiben megállapodtunk. Itt nincs helye a machinációnak. Nagyon jó, hogy ebben partnerek vagyunk Eszterrel.

Számunkra nagyon fontos, hogy este mind a hatan együtt vacsorázzunk, és közben megbeszéljük a dolgokat.

D. E.: Nem az a lényeg, hogy mit eszünk, hanem az, hogy minden örömet és gondot megosszunk egymással.

– Mennyire határozza meg az életüket a hit?

D. E.: Anyukámmal gyermekkoromtól kezdve rendszeresen jártunk templomba, apukámra ez nem annyira volt jellemző. Különösebb hitéleti nevelést azonban nem kaptunk. Rudival együtt fejlődött ki bennünk a hit, olyannyira, hogy most már természetes számunkra.

S. R.: Isten ott volt a családunkban, beszéltünk róla, de nem voltunk gyakorló templomba járók. Nálunk apu katolikus volt, anyu pedig református, két húgom konfirmált. Számomra az jelentette a gondviselést, hogy kamaszkoromban megismerkedtem egy bencés szerzetessel, Patrik atyával, akit mindenki csak Tibának nevezett itt, a XI. kerületben. Szenzációs ember. Amikor fociztunk, lejött közénk biciklivel, és elkezdett pingpongozni a gyerekekkel. Aztán közvetlen stílusban elbeszélgetett velünk, felhívott minket magához, filmeket vetített nekünk videomagnóról. Ez a nyolcvanas években történt. Az ő hatására fordultam jobban Isten felé; ministrálni kezdtem nála, még ma is el-eljárok hozzá. Kilencvenéves, igazi karizmatikus személyiség. Később pedig már Eszterrel közösen éltük meg a hitünket, és ez ma is így van. Teljesen természetes nálunk, hogy étkezés előtt imádkozunk a gyerekekkel, vagy este lefekvés előtt hálaadást mondunk. Ha pedig van valami problémám, Eszterrel közösen este az ágyban elmondok egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet, közben fogjuk egymás kezét, ami számomra különösen fontos. Ez hihetetlen mély lelki intimitást jelent. Sok párnak érdemes lenne kipróbálnia, rengeteget ad hozzá a kettőnk kapcsolatához.

D. E.: Nagyon fontosak a saját szavainkkal elmondott imák is, ez külön szintje ennek az intimitásnak.

– Ön sikeres vállalkozó, egy étteremlánc tulajdonosa…

S. R.: Sohasem szoktam étteremláncnak nevezni, inkább az étteremcsalád szót használom. Nagyon lényeges szempont, hogy a lélek ott legyen valamennyi éttermünkben. Nem törekszem arra, hogy külső jegyekben is megmutatkozzon a hitem, de hiszem, hogy az értékrend által, amit követek, úgyis megnyilvánul. Természetesen profitra törekszünk, de nem mindenáron. Fontos a kölcsönös tisztelet, egyébként éppen ez lett a cégünknél az év kifejezése. A kollégáim tudják, hogy hívő vagyok, de nem próbálok téríteni. Nem ez a fontos, hanem a példa, ugyanúgy, mint a gyereknevelésben.

Az már önmagában nagy dolog, ha egy nem hívő jó érzéssel néz egy keresztény emberre. Ez lehet az első lépcsőfok ahhoz, hogy eljusson Krisztushoz.

D. E.: Az is nagy szó, ha az Istentől távol álló ember azt mondja a hívőre: ő is ember, nem megközelíthetetlen.

– Eszter, bár diplomás közgazdász, szinte hivatásszerűen neveli a gyerekeket. Eszembe jut erről az ismert mondás, hogy minden nagy ember mögött ott áll egy még nagyobb asszony…

S. R.: Nem mögötte áll, hanem mellette. Ha Eszter nem lenne olyan, amilyen, biztos, hogy nem tudnék ilyen sikereket elérni. Izgalmas dolog, hogy az emberi kapcsolatok mennyire befolyásolják a boldogságunkat. Minden kutatás azt mutatja, hogy ez mindennek az alfája és az ómegája. Ha a házasságunkban megvan a harmónia, ha jó hazajönni, mert van egy társam, akire támaszkodhatok, akkor a gyereknevelés is könnyebb lesz.

Nagyon igaz a mondás: a legtöbb, amit adhatsz a gyerekeidnek, hogy nagyon szereted a feleségedet, az anyukájukat.

Az otthoni harmónia átsugárzik a munkahelyre is, ahol egész nap stresszben vagyok, de tudom, hogy nem egy darázsfészekbe megyek haza. Az is természetes számomra, hogy ha kell, az itthoni tennivalókból is kiveszem a részem.

D. E.: Soha nem csináltunk presztízskérdést abból, hogy ki mennyit vállal magára a háztartáshoz kapcsolódó feladatokból. Rudinak soha nem okozott problémát, ha mosogatnia vagy porszívóznia kellett. A közös családi együttléteinkben a lényeg az, hogy megéljük: minden együtt töltött perc pótolhatatlan és minőségi idő.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. február 9-i számában jelent meg.