Csíksomlyón az újraéledés nem a semmiből jött – Beszélgetés Mohay Tamás néprajztudóssal

– Könyvében felidézi, hogy 1973-ban, tizennégy éves korában járt először Csíksomlyón. Hogyan történt ez?

– A hatvanas évek közepétől, végétől kezdve a budapesti és a népies, hazafias gondolkodású értelmiség elindult Erdélybe, és nagyon sokan mentek, táncházas fiatalok, templomi kórusok, magányos fiatalok. Én akkor tagja voltam a Jézus Szíve-templom kórusának; 1973 nyarán utaztunk Erdélybe. A határnál természetesen volt ellenőrzés, egyébként semmi gond nem volt, autóstoppal végigjártuk Marosvásárhelytől Brassóig egész Erdélyt. Padlásokon, szénapajtákban, plébániákon szálltunk meg. Ennek a hátterében ott állt a népi gondolat, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Kodály Zoltán. Az Erdély iránti érdeklődés megélénkült az értelmiség bizonyos köreiben. A hivatalos kultúrpolitikában nem tapasztaltunk ilyesmit, Erdély nevét is alig lehetett leírni, de az utazással nem volt probléma, mert a Ceauşescu-éra első felében, 1968-tól 1975-ig jobban szabadjára engedték az ottani magyarokat. Amikor azonban észrevette a román államhatalom, hogy itt egy állandó áramlás van, 1977-ben hoztak egy olyan rendeletet, hogy a beutazóknak nem szabad többé magánházaknál megszállni. Ekkor megroppant kicsit ez az áradat.

– Ön 1985-ben járt először a csíksomlyói pünkösdi búcsúban. Rögtön megszületett Önben a vágy, hogy egyszer mélyrehatóan is foglalkozni fog a kegyhely történetével, vagy fokozatosan alakult ez ki? Azért kérdezem, mert most megjelent monográfiája legalább három évtized kutatómunkának az összegzése.

– Amikor először vettem részt 1985-ben a csíksomlyói pünkösdi búcsúban, akkor már jó néhányszor jártam Erdélyben, így Csíkszeredában is. Ebben az időben nem terveztem még a kegyhely történetének kutatását, egészen mással foglalkoztam. A parasztgazdálkodásról írtam könyvet; doktoranduszként a Néprajzi Múzeumban dolgoztam. Ez egy szép erdélyi találkozás élmény volt. Csak később vetődött fel bennem az elképzelés, hogy komolyan szeretnék foglalkozni ezzel a kérdéssel. Ezen az első csíksomlyói látogatásomon megtapasztaltam azonban az akkori hatalom természetét. Már két ellenőrzésen keresztülmentem, amikor az utolsó napon, vasárnap délután feltűnt a milíciának, hogy fényképezőgép és jegyzetfüzet van nálam. Igazoltattak, bevittek az árvaházba, ahol a többiek voltak, kihallgattak, kifaggattak, nem bántottak, de minden jegyzetemet, filmemet, magnókazettámat elvették. Amikor hazafelé a határra értem, újra alaposan átforgattak, nyilván tudták, hogy sokkal több filmem és jegyzetfüzetem van, mint amit ők megtaláltak. Aggódtam, hogy mi lesz azokkal, akiknek a neveit megtalálták nálam, ezért nyáron visszamentem, és megkérdeztem a ferenceseket és másokat is, hogy nem kérdezték-e meg őket. Hál’ Istennek nem. Azt is láttam, hogy a templomban a napváráskor mindig ott vannak a figyelő szemek.

– Székelyföldön már a XV. században virágzott a Mária-tisztelet. A történelmi hagyomány szerint János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben erőszakkal akarta az unitárius vallás felvételére kényszeríteni a katolikus csíkiakat. Ők azonban István gyergyófalvi plébános vezetésével fegyvert fogtak hitük védelméért. A gyülekező Csíksomlyón volt, pünkösd szombatján. Közben az idősek, az asszonyok és a gyermekek a templomban a kegyszobor előtt Szűz Máriához imádkoztak. A csata diadallal végződött, és ennek emlékére született meg az elhatározás: minden évben zarándoklatot szerveznek pünkösd szombatjára Csíksomlyóra.

– Csíksomlyó népe Szent István korától kezdve a római katolikus hitvallás szerint élt. Az erdélyi katolikusság a XVI. század közepéig sértetlen volt. Már a XIII. században létezett Boldogasszony nevű helység. Vannak XV–XVI. századból származó, csodálatos szépségű szobrok, freskók, táblaképek. A kérdésére visszatérve: az erdélyi fejedelemség kialakulása az 1540-70-es évek között egybeesik a török hódoltság kezdetével és a Nyugatról érkező kálvinista és lutheránus hitvallások terjedésével. Ez nagyon hamar elterjedt Erdélyben, a szászok között az evangélikus egyház, a városokban a német polgárság között, és a falvakban is teret nyertek a prédikátorok. Az evangélikusok és a reformátusok mellett megjelentek a Dávid Ferenc prédikátor által alapított unitáriusok. Maga a fejedelem, János Zsigmond is néhány év alatt katolikusból evangélikus, majd református unitárius lett. Az ő idejében, 1568-ban tartották meg a tordai országgyűlést, amelyen kimondták: ez a négy felekezet – a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius – ne viaskodjon tovább egymással. Ez az úgynevezett vallási türelem törvénye az első ilyen Európában. Gondoljunk bele, négy év múlva zajlott le Párizsban Szent Bertalan-éjszakája, amikor egyetlen éjszaka során több ezer hugenottát mészároltak le a katolikusok. Alig ötven év múlva kezdődött a harmincéves véres háború Európában. A vallási türelem törvénye úttörő gondolat volt: éljenek egymással békében, a különféle vallások hívei. Ez a béke egyébként a katolikusokat sújtotta a legerősebben, mert azt is kimondta: pápista püspök márpedig Erdélyben ne légyen. A béke létrejöttének idejére a szerzeteseket már eltávolították Erdélyből. Törvény mondta ki, hogy jezsuita be nem teheti a lábát. A türelem a következő évtizedekben megakadályozta, hogy harcok legyenek a katolikusok és a többi felekezet között. Nem volt semmiféle csata, fegyveres konfliktus Erdélyben felekezetek között. A csíkiak öntudatát az adja meg, hogy a protestáns vallásra való áttérésből ők teljes egészében kimaradtak. A csíki régió egésze kontinuis katolikus.

– Hogyan tudtak azok maradni?

– Ez rejtély, erről nincsenek pontos történeti információink. Lehet, hogy mentek oda prédikátorok, de fegyveres konfliktusról semmiféle korabeli följegyzés nincs. A következő évtizedekben viszont ez az öntudat nagyon erős volt a csíkiakban, és amikor a katolikus Habsburg-uralkodóház vette birtokba Erdélyt, akkor a csíki katolicizmus is fellélegzett. Megjelentek újra a szerzetesek, a szerzetesházak, és az öröm, hogy megmaradtak az igaz hitben, sok mindenben testet öltött. Például szabadabban hozhattak létre iskolát, színházat, könyvtárat, és ugyanebben a légkörben tartották meg ünnepeiket. Ebbe a sorba tartozik a csíksomlyói kegyhely minden Mária-ünnepe, a pünkösdi búcsú, Sarlós Boldogasszonyhoz tartozó titulus ünnepe, a Mária-nevenapi megemlékezés.

– Most megjelent monográfiájában Ön részletesen bemutatja, hogyan alakult a csíksomlyói kegyhely és búcsújártás a kommunista diktatúra negyven éve alatt. Kiderül, hogy ez a négy évtized több szakaszra osztható. Márton Áront 1949-ben a román államvédelmi biztonság csellel letartóztatja, és ezzel kezdetét veszi a kíméletlen egyházüldözés, ami jellemzi az ötvenes évek első felét. Ez lenne az első szakasz?

– Annak, hogy Márton Áron püspököt a hatalom 1949-ben, néhány héttel a csíksomlyói pünkösdi búcsú után letartóztatta, egyik oka az volt, hogy nagyon útjában állt a hatalomnak. Nemcsak egyházi, hanem politikai és nemzeti értelemben is. Márton Áron az erdélyi politikai elittel együtt határozottan kiállt amellett, hogy a háború utáni békekötéskor Erdély sorsát méltányosan rendezzék, mert méltánytalan az, hogy egész Erdély teljes egészében Romániához tartozzon. 1945–1946-ban Csíksomlyón akkora tömeg volt pünkösdkor, hogy a hatalom megrettent akkor, nehogy a szónokló püspök buzdító szavakat intézzen a néphez, hogy legyen valami összetartozásféle Erdély Magyarországhoz való tartozás érdekében. Erről korabeli jelentések tanúskodnak. 1947-ben a pünkösdi búcsú már a párizsi békeszerződés után volt. 1948-ban bekövetkezett a kommunista fordulat, így logikus volt Márton Áron 1949-es letartóztatása. 1949–1950-ben egyébként minden püspököt börtönbe csuktak, Erdélyben nem volt szabadlábon egyetlen főpásztor sem. Az összes szerzetesrendet betiltották, a szerzeteseket internálták. Ha nincs püspök, lelkipásztor, szerzetes, akkor hogy tudnának az emberek évszázadok óta begyakorolt módon búcsút járni? A hatalom nem tiltotta be formálisan a pünkösdi búcsút, de minden eszközzel akadályozta az odajutást.

– Meddig tartott ez a borzasztóan nehéz időszak?

– 1957-ig. Nem volt addig Csíksomlyón egyetlen szál ferences sem. 1957-ben Márton Áron és a ferences rend között létrejött az egyezség: nincs közösség, nincs közös liturgia, de egyetlen ferences odamehetett: Daczó Lukács páter, aki tizenhárom évig, 1970-ig volt egyes-egyedül ferences Csíksomlyón. A hatalom folyamatosan ellenőrizte, a prédikációit bekérték, utólag kérdőre vonták, minden úton-módon gátolták. Rettenetesek voltak a körülmények, de Lukács atya valami csodálatra méltó kitartással, okossággal és diplomáciai érzékkel megúszta, hogy elvigyék. A tizenhárom év alatt, míg ő Csíksomlyón volt, lecsukták Benedek Fidél tartományfőnököt, rajta kívül más ferenceseket is. Lukács páter minden feljegyzést gondosan vezetett, és úgy elrejtette őket, hogy 1990 után elő tudta venni mindet; ezeket ma is olvashatjuk. Így például, hogy 1959-ben kik voltak a hittanosok, név szerint; ki melyik óráról hiányzott; mi volt a tananyag az egyes órákon. Lukács atya rendben tartotta a templomot is, nemcsak a takarításról gondoskodott, de rendbe hozott dolgokat, megjavíttatta a tetőket, nem törődött azzal, ha megbüntették, több ezer lejjel. Levelezett a püspökkel, hogy nem lehetne-e ezt valahogy kivédeni. Ő volt az, aki odahívott a kegytemplomba szónokot, 1959-ben! Volt bátorsága megtenni olyan dolgokat, amelyek ugyan szúrták a hatalom szemét, de ők úgy gondolhatták, hogy súlyos vétségeket nem követ el, ő pedig egyre kijjebb tolta a falakat. Az emberek pedig kezdtek nagyobb számban jönni. Lukács atya feljegyzéseiből tudjuk, hogy a hatvanas években már sok ezren jöttek a búcsúba és Mária-ünnepekre is, sőt Lukács atya már arról panaszkodik, hogy a vásárosok túl sok helyet foglalnak.

– Könyvében írja, hogy a hatalom a hatvanas évek vége felé már azt hangoztatta, hogy Csíksomlyónak nagy hagyománya van, és megpróbálta a turizmus fejlesztése felől megközelíteni a csíksomlyói kegyhely és búcsú kérdését.

– 1968-ban átszervezték Románia közigazgatását. Megszüntették a tartományokat, köztük fájdalmas módon Maros-Magyar Autonóm Tartományt is. Újra létrehoztak megyéket, más szabásminta szerint. Hargita megye magyar vezetői szerint úgy lehetne a megyét megerősíteni, ha a turizmust fellendítik. Ehhez az akkori hatalom partner volt, és nyilván kihasználta az ebben rejlő lehetőségeket. Erdély egyik legnagyobb orgonája Csíksomlyón volt, akkor még csak harmincnéhány éves, kiváló pesti szakemberek építették. Felvetődött a székelyföldi fürdők, népművészeti fesztiválok, vásárok fejlesztése, de arról szó sem volt, hogy a vallási részt erősítsék. Közben a hetvenes években más egy második ferences atya, Écsy János is Csíksomlyóra kerülhetett. Lukács atyát máshová helyezték. Ebben az időben színes képeslapokat adtak ki, beszereltek a templomba hangosan beszélő turistakalauzt, információs táblát tettek ki. Egyre többen keresték fel a kegyhelyet, és az atyák is szabadabban mozoghattak. A nyolcvanas években már többször jártam Csíksomlyón, megtapasztaltam mindezt. Ennek a másik oldala volt, hogy a somlyói ferences atyák, Márk József és Écsy János éveken keresztül beültek a kis Trabantjukba vagy bogárhátú Volkswagenjükbe, és európai körutat tettek, megjárták Olaszországot, Németországot, eljutottak Lourdes-ba, Fatimába. Megengedte nekik ezt a hatalom. Megfigyelés természetesen volt. Még az úgynevezett kultuszinspektoroknak a neveit is némely esetben tudjuk. Sütő András nagy író volt, szép dolgokat alkotott, tiszteljük őt, de a hatvanas években a romániai központi bizottságban ő szólalt fel, hogy túlságosan sokat engednek az egyházaknak, a hitoktatás leple alatt a ferencesek meg a plébániák is az állammal szembeni fellépésre készítik fel a fiatalokat.

– A rendszerváltozást követően, a szabadság időszakában hogyan alakult a kegyhely és a pünkösdi búcsú sorsa, mennyiben változott a lelkisége és szellemisége? Ön is írja könyvében, vannak, akik attól félnek: a nagy egyházi események egyre inkább fesztivalizálódnak…

– Egy leharcolt, lepusztított, képzési lehetőségeitől megfosztott Egyház állt ott 1990 decemberében, beleértve a ferenceseket. Az építkezést szinte a nulláról kellett újrakezdeni. A ferencesek Csíksomlyónak kiemelt jelentőséget tulajdonítottak, de nem tudtak oda embert küldeni, továbbra is kevesen voltak. Évek teltek el, míg megjelentek ott a novíciusok, a jelöltek; lassan került csak birtokukba az épület. A szocializmusban mezőgazdasági szakiskolaként működött, középiskolai diákok randalíroztak benne, megrongálódott az épület infrastruktúrája, a végén már nem fordítottak gondot a felújításra. Innen indultunk.

1990 tavaszán, amikor még cseppfolyós volt minden, mindnyájan tudtuk, hogy pünkösdkor Csíksomlyón leszünk, lobogókkal, zászlókkal. Virrasztunk, imádkozunk, gyónunk, áldozunk. Visszaáll az eredeti rend. Ez meg is történt. Csakhogy nem 50-60 ezer ember ment el a búcsúba, mint 1932-ben, és nem is 80 ezren, mint 1945-ben, 100 ezer sem, mint 1949-ben, hanem 250 ezer. A következő évben, a zuhogó esőben újra ennyien gyűltek össze, és azóta ez állandó létszám, persze mozoghat is, egyesével senki nem számolta meg. Ennyi emberrel ugyanazt a rendet már nem lehet betartani. Az atyák átrendezték az időbeosztást. A nagymise helyszínét kivitték a Kissomlyó és a Nagysomlyó közötti hegy nyergébe. Néhány év elteltével az ideiglenes deszkaemelvények, oltárépítmény helyébe egy állandó oltárt építettek, ezt hívjuk Hármashalom-oltárnak. Eközben jött a tömeg, és a vásárosok is jöttek. Feltámadt az az igény, hogy itt egy nagy találkozója legyen a magyaroknak. 1996-ban ünnepeltük a millecentenáriumot, és ezt követően a Magyarországon túli magyar területekről is jöttek zarándokok, és ebben nagy szerepet játszott, hogy a Duna TV 1993-tól kezdve közvetítette a búcsút, így mindenkihez eljuthattak azok a képek, hogy mi is történik itt. Még Ausztráliában, Kaliforniában és Floridában is nézhették a közvetítést. Aki megnézte egyszer, kétszer, háromszor, a negyedik évben azt mondta: most már személyesen is megnézem. Akik becsléseket végeztek a helyszínen, soha nem tudták meg, hogy a résztvevőknek mekkora hányada jött oda megnézni, mekkora része jött oda hívő zarándokként, de zarándok-turistaként, és mennyien vannak azok, akik csak a búcsú miatt jöttek. Azt látom, hogy a magyarországi csoportok jelentős része számára a csíksomlyói búcsú egy négynapos program része, amiben benne van a kiemelt erdélyi helyek meglátogatása, és egy napra odamegyünk Csíksomlyóra, ott leszünk a nagymisén, aztán este egy nagyot vacsorázunk. Az ilyen zarándok imádkozik, áldozik, de a gyónásból már kimarad, csakúgy mint az éjszakai virrasztásból. A csíksomlyói búcsú háromnapos esemény. Pünkösdszombat a pénteki előestével kezdődik. A legtávolabbi csoportok péntek délután érkeztek, harminc-százötven kilométerről. A XIX. században még két körmenetet tartottak Csíksomlyón, szombat délután, a nagymise után, és vasárnap hajnalban. Az 1990-es években végérvényessé vált a búcsú egy napossá szűkülése.

– Ön azt írja monográfiájában: negyven év alatt „romlásnak indult” a „hajdan erős kegyhely”, majd lassacskán fel tudott emelkedni a mélypontról, és visszatalált önmagához…

– Ezek Berzsenyi Dániel Magyarok című versének szavai. A kegyhely valóban romlásnak indult, egy hajdan erős hagyományt megszakított a diktatúra, de a hagyományt nem lehetett megszakítani, csak a föld alá kényszerítették. A kultúra nagyon sok részét a föld alá kényszerítették, Romániában, Magyarországon, a diktatúrának ez a természete. A kultúrának, a hitnek, az értékeknek pedig az a természetük, hogy a föld alatt is tovább élnek.

A vizek összegyűlnek a föld alatt, és lesz belőlük víz alatti tó, forrás húsz, ötven kilométerrel odébb, és meglepődünk, milyen bővízű források, néha egész folyók jönnek ki a föld gyomrából. Ez történt Csíksomlyón is, ez az újraéledés nem a semmiből jött, hanem egy folytonosság napvilágra kerülése.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír