Csodálatos volt látni, hova tartozom! – Pindroch Csaba a kongresszuson átélt élményeiről

– Milyen érzések kavarognak most Önben az eucharisztikus kongresszus utáni hét első napjaiban? Hogyan tekint vissza erre a hétre?

– Érdekes módon most egy kiüresedés van bennem. Komoly munka és figyelem előzte meg az én részemről is az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. A három hónapos előkészítő időszakban országjáráson vettünk részt tanúságtételekkel, rengeteg interjúval.

Az utolsó hónap és hét azzal telt, hogy felkészítsem a lelkem a zárómise előtti tanúságtételemre.

Nagyon sokat gondolkodtam, mit kellene elmondanom ott az embereknek a hitemről, sok energiát vett ki belőlem ez – jó értelemben. Vasárnap ez az energiabefektetés szinte felrobbant a Statio Orbis szentmisén. Ez a kiüresedés ahhoz hasonlít, mint amikor az ember maratont fut, amire rengeteget készült, aztán hirtelen vége lesz a rendszeres sportolásnak. Nekem a kongresszus nemcsak egy csodálatos esemény volt, hanem nagy munka is: mint hírnök sokat dolgoztam rajta.

– Miben látja most a kongresszus gyümölcseit?

– A kongresszus igazi gyümölcsei nyilván később érnek meg, de mindenképpen meg fognak. Nagyon remélem, hogy nemcsak „beleharapunk a pirospozsgás gyümölcsbe”, hanem folyamatosan, a későbbiekben is érezni fogjuk a kongresszus hatását: hogy egyre többen járnak majd templomba, egyre több fiatal vesz részt a szentmisén. Érezhető, hogy mindenkinek jót tett ez a közösségi élmény, amire invitáltam az embereket. Gyönyörűen énekeltek a kórusok, gyönyörű volt a zene. Elképesztő volt felfedezni azt az erőt, amit például a cserkészek képviseltek a körmeneten, ahogy álltak a fáklyával a Kodály köröndtől a Hősök teréig.

Csodálatos volt átélni, hogy rengetegen voltunk együtt, hogy együtt tudtunk imádkozni, és mindenki boldog volt.

Nyilvánvaló, hogy bármilyen közösségi eseményen, legyen az akár sport- vagy társadalmi-közéleti esemény, amikor az emberek közös akarattal és közös céllal összegyűlnek, akkor kedvesek egymással. Én még soha nem voltam olyan csoportban, ami Budapesten felvonulással megmutatta magát, most éltem át ezt a tapasztalatot először. Csodálatos volt látni, hogy hova tartozom!

– Önnek milyen események jelentették a hét csúcspontjait?

– A legnagyobb élményem az volt, amikor a nyitómisén bevonultak a püspökök a Veni Sancte Spiritus taizéi dallamára. Rögtön szíven ütött. A Hungexpóra sajnos nem tudtam kimenni. Az Ars Sacra Fesztivál egyik eseményén, egy Pilinszky-esten a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagyon szép volt a költőről beszélni, és elmondani egy versét.

Szombat délután a Kossuth téri moderálás is nagy feladat volt, észnél kellett lenni. Az utána következő szentmisén nagyon nagy boldogság volt látni a rengeteg együtt érző, együtt gondolkodó embert.

Csodálatos volt a szombat esti körmenet, az utca szélén álldogálók tisztelete, szeretete, rácsodálkozása a menetre.

Ahogy kijöttek a szakácsok séfruhában, és ők is tartották a gyertyát, ők is elindultak… Az esemény megmozgatta a várost. Észrevettem egy körülbelül kilencvenéves nénit az Erzsébet térnél, aki integetett az erkélyéről. Volt egy olyan érzésem, hogy ő már másodszorra teszi ezt: lehet, hogy 1938-ban is integetett. Nagyon felemelő volt az egész!

Tegnap is a Statio Orbis szentmisén egészen elképesztő pillanatok voltak, például amikor a pápa megcsókolt két kisbabát. Örülök, hogy a családommal vettem részt az eseményeken, és a gyerekeim megélhették velem a szentmiséket és a körmenetet, részesültek ezekben az élményekben.

– A zárómise előtt Ön is tanúságot tett a hitéről. Ezt hogyan élte meg?

– Sokat törtem a fejemet, mit mondjak, hogyan mondjam. Sajnálatos módon előbb kellett abbahagynom a tanúságtételt, de többen írtak nekem, hogy szeretnék végighallgatni, mit akartam mondani, valószínűleg meg is fogom írni. Amikor készültem arra, hogy ennyi ember előtt beszéljek a hitemről, rádöbbentem, hogy van egy olyan történetem, amit kegyeleti okokból nem mondtam el, de a legerősebb példázat volt nekem a Jóistentől az ő létezéséről, úgyhogy arról beszéltem. Van, akinek tetszett, van, akinek nem; van, aki értette akkor is, ha egy kicsit bonyolult volt, de nekem is az volt: a Jóisten így küldte. Elmondtam, amit ő írt meg, nem én.

– Mit tart most a kongresszus legfontosabb üzenetének?

– Remélem, hogy megfogadjuk mi, hívők is, amit a pápa mondott:

az Eucharisztia nemcsak a misében van jelen, hanem tovább is meg kell élnünk; nem elég hívőnek lenni, hanem úgy is kell tennünk.

Bízom benne, hogy a kongresszus sokakat behívott az Egyházba.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila, Ambrus Marcsi

Magyar Kurír