Michael Wallace Banach, Magyarország apostoli nunciusa részt vett a közös zsolozsmán, majd az azt követő szertartás elején megáldotta a templomban jelen lévő szerzetesek és a pasaréti hívek gyertyáit, mécseseit, amelyeket az idén száz éves fennállását ünneplő Szociális Testvérek Társasága tagjai osztottak ki és gyújtottak meg.
A szertartáson Dobszay Benedek OFM beszélt röviden az ünnepről: „Negyven nappal ezelőtt örömmel ünnepeltük Krisztus születését, és ma van az a boldog nap, amikor arra emlékezünk, hogy Jézust Szűz Mária és Szent József bemutatta a templomban. Látszólag ezzel az ószövetségi törvény teljesült, de voltaképpen az Úr találkozott hívő népével. Azok a jámbor öregek pedig, akik a Szentlélek késztetésére a templomba mentek, és ott szintén a Szentlélek által megvilágosítva felismerték az Urat, örvendező lélekkel tettek tanúságot róla.
Hozzájuk hasonlóan minket is a Szentlélek gyűjtött egybe. Most Krisztushoz járulunk, hogy felismerjük őt a kenyértörésben, s egykor majd nyilvánvaló dicsőségében.”
Az apostoli nuncius a továbbiakban padsoronként haladva tömjénezte a híveket, majd az oltárhoz vonult, és elhelyezte a kezében lévő égő gyertyát az áldoztatórácsnál; őt követte az asszisztencia, majd a misére egybegyűltek is elhelyezték mécseseiket.
A Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének előestéjén bemutatott szentmisén Michael Wallace Banach nuncius homíliája elején megköszönte a szerzetesek meghívását. „Köszönöm azt, hogy együtt ünnepelhetem az eucharisztiát, a hálaadást veletek és értetek, hogy mellettetek álljak, amikor a ti napotokat ünneplitek, a megszentelt élet napját.”
Az Úr bemutatásának ünnepéről szólva hangsúlyozta: „Az árnyék és a fény életünk és világunk valósága. Mindannyian tudnánk mesélni arról, milyen volt sötét helyen élni. Néha a saját döntéseink vagy cselekedeteink miatt, néha pedig valaki más cselekedeteinek eredményeként, vagy egyszerűen az élet körülményei miatt kerülünk oda.
Néha a sötétségbe bújunk, és elkerüljük a fényt a szégyen, a bűntudat vagy a bűn miatt. Nem akarjuk beismerni magunknak az életünk igazságát, és különösen nem akarjuk, hogy más is lássa ezt az igazságot rólunk: a gondolatainkat vagy a dolgokat, amelyeket tettünk, vagy nem tettünk meg. Az árnyékok, mondogatjuk magunknak, elrejtenek minket. Máskor a félelem éjszakájában élünk, anélkül, hogy tudnánk, mi következik, vagy hogyan fogjuk azt kezelni. A tehetetlenség érzése uralkodik el rajtunk, és úgy tűnik, hogy az életünk kicsúszik a kezünkből. Vannak (...) pillanatok, amikor a gyász fekete lyuka kiszívja az életet és a fényt a világunkból, és úgy tűnik, mi sem tudunk kiszabadulni a sötétségből. Néha megtapasztaljuk a tudatlanság és a zavarodottság sötétségét. Vakok vagyunk az identitásunkra, eltévedtünk az élet útján, látszólag értelem és irány nélkül.
De nem számít, milyen nagy az árnyék vagy milyen sötét az éjszaka, a fény mindig ott van – folytatta az apostoli nuncius. – Ezt szimbolizálta a gyertyás körmenet. Az a kis pislákoló láng, amelyet ezen az éjszakán magatokkal vittetek, arra emlékeztetett, hogy Krisztus, »a kinyilatkoztatás világossága« veletek van.
Amikor elfújjuk a gyertyákat, a fény nem alszik el. Bennetek van, mindig is ott volt, és mindig is ott lesz. De el kell kezdenünk más szemmel látni.”
A nuncius arról is beszélt, hogy az agg és vak Simeon látta az üdvösséget. „Nem testi szemeivel látott, hanem a szívével, egy belső látomást tapasztalt. Krisztus egyszerre a Fény, amit látunk, és a Világosság, amely által képesek vagyunk látni. Ez a Fény és ez a Világosság pedig kinyilatkoztatást hoz: a bűntudat és a szégyen árnyékában irgalmat és megbocsátást, a félelem éjszakájában jelenlétet és bátorítást, a fájdalom és a veszteség sötétjében együttérzést és reményt, a tudatlanság és a zavarodottság vakságában utat, a halálban pedig életet.
Isten szeretetének lángja felemészti a sötétséget, betölt minket, és felszabadít minket, hogy békében éljünk, ahogyan Isten megígérte.”
Michael Wallace Banach nuncius kifejtette: „Simeon éneke most a mi énekünkké válik. Nemde éppen ez a szerzetesi élet?! Énekelni az üdvösség énekét az életetekkel, hogy mindenki hallja. Hogyan lehetünk azonban biztosak abban, hogy Isten énekét énekeljük, és nem a sajátunkat? – tette fel a kérdést a szónok. – A mai ünnep mindazokat, akik az életszentségre törekednek, arra hívja, hogy minden akadály ellenére mély, következetes és hűséges imaéletet alakítsanak ki, hogy Simeonhoz és Annához hasonlóan mi is lássunk a mindennapi életünk eseményeinek látszatán túlra, felismerve az Urat mindenkiben, akivel találkozunk, és megpillantva Isten országának kibontakozó valóságát a világunkban. Semmi pártoskodás, semmi politika, csak az Úrral való közösség. Másrészt ahhoz, hogy Isten énekét énekeljük, imádkoznunk kell az őszinte és mély alázatért, amelyet Jézus mutatott nekünk, amikor alázatosan közénk jött. Harmadrészt pedig
Isten énekét énekelni csak akkor lehet, ha Máriához hasonlóan teljesen átadjuk magunkat Isten akaratának, és ha nyitottak vagyunk a megváltó szenvedésre az evangéliumért, ahogyan Jézus és édesanyja, Mária is hajlandó volt.”
Az apostoli nuncius rámutatott: „Ha Isten énekét énekeljük, az nem kakofónia, hanem harmónia. Ne legyen tehát ellentmondás bennünk. Bízzunk Jézusban, aki azért jött, hogy megszabadítson minket a gonosz hatalmától, a bűntől, a jellemhibáinktól, a függőség minden formájától.
Engedjük, hogy ő legyen a mi Megváltónk, Urunk és Mesterünk, ismerjük el őt minden emberi kultúra és szertartás beteljesedéseként, és éljünk boldog, szabad józansággal, örömteli dicsőítéssel teli életet!”
Michael Wallace Banach a továbbiakban arról beszélt, hogy „miközben a világ Világosságának eljövetelét ünnepeljük, megjelenik az árnyék is, amely a szenvedést hirdeti, amely megelőzi a Fény győzelmét a sötétség felett. Simeon nemcsak azt hirdette, hogy látta az ő üdvösségét, hanem azt is elmondta Urunk Anyjának, hogy az ő szerepéhez tartozik majd, hogy szívét a fájdalom tőre járja át”.
Szent II. János Pál pápa a Redemptoris Mater kezdetű enciklikájában azt írta, hogy Mária Simeon szavaiban valami olyasmit érzett, ami egy második angyali üdvözletre hasonlít; „ez a bejelentés… azt is feltárja előtte, hogy a szenvedő Megváltó mellett szenvedésben kell majd megélnie hitbeli engedelmességét, és hogy anyasága titokzatos és fájdalmas lesz”. Itt kezdenek a dolgok valósággá válni – szögezte le a szónok. – A néhány hete karácsonykor a jászolban megbújó csecsemőről kiderült, hogy az ellentmondás jele. Szelíd, engedelmes édesanyja fájdalmas jövő elé néz. Simeon kérte, hogy békében távozhasson.
„S mi mit kérünk az Úrtól, amikor az Ő bemutatását ünnepeljük? Kérjétek az Urat, hogy énekelhessük a megváltás énekét. Simeonhoz és Annához hasonlóan vegyétek ki Jézust legszentebb Anyja karjaiból, (…) vigyétek őt mindenkihez. Krisztus a megváltás és a remény minden ember számára! Hirdessétek őt életetekkel, amelyet teljes mértékben Isten országának és a világ üdvösségének szenteltetek. Hirdessétek őt azzal a megalkuvást nem ismerő hűséggel, amely még a közelmúltban is néhány testvér számára a mártírhalált jelentette a világ különböző részein.
Kérjétek az Urat, hogy énekelhessük a megváltás énekét. Legyetek fény és vigasztalás mindazoknak, akikkel találkoztok. Mint az égő gyertyák, égjetek Krisztus szeretetétől. (...)
A ti tanúságtételetek által oly sok férfi és nő szeme is megláthatja majd az Isten által előkészített üdvösséget” – fogalmazott Michael Wallace Banach.
A szentmise végén Németh Emma szociális testvér, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának (MRK) elnöke megköszönte az apostoli nuncius szolgálatát.
A szertartás után a pasaréti templom előtt Michael Wallace Banach kézfogással és néhány szóval üdvözölte a híveket, szerzeteseket; majd agapé keretében is találkozott velük a Pasaréti Közösségi Házban, ahol Németh Emma SSS bemutatta a szerzetes-elöljárók irodájának új munkatársait – köztük az új vezetőt, Knáb Juditot, a Congregatio Jesu (régebbi nevükön angolkisasszonyok) szerzetesrend tagját, aki tíz évvel ezelőtt a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) elnökségi tagjaként részt vállalt az iroda létrehozásában.
Az új titkársági asszisztens Horváth Sarolta lett.
A szerzetesi iroda munkatársai január 16-án búcsúztatták el az eddigi vezetőt, Kiss Didák ferences testvért és az iroda nyugdíjba vonuló titkársági asszisztensét, Pető Éva RSCJ nővért.
Szerző: Körössy László
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria