Michael Wallace Banach apostoli nuncius a katolikus rádióban

– Excellenciás Érsek úr, azt látjuk, hogy a nyugati világ elkereszténytelenedik, a Katolikus Egyház visszaszorul a nyugati országokban. Európa pedig lassan elveszíti a keresztény identitástudatát. A Szentatya Dél-Amerikából jön, ön az Egyesült Államokból származik – nem tudom, értik-e sok európai keresztény, katolikus növekvő aggodalmát, akik úgy érzik, kihalóban van keresztény kultúrájuk, és szeretnék megőrizni gyökereiket. Mit mond az Egyház, mit mond a Szentatya, hogyan kell ehhez hozzáállni?

– Néhány hete, hónapja Nagy-Britanniának új miniszterelnöke lett. Néztem a tudósítást televízióban – már nem emlékszem, a CNN-en vagy a BBC-n –, de a műsorvezető az új miniszterelnök bemutatásakor azt mondta: „Nagy-Britannia történelmében ő az első nem keresztény miniszterelnök, ami a fejlődés jele.” Nagyon elszomorodtam, mert azt éreztették velem, hogy egy nem keresztény ember az a fejlődés megnyilvánulása. Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy természetesen bármely nem keresztény embernek ugyanolyan esélye és lehetősége van elnökké vagy miniszterelnökké válni, ez így teljesen rendben is van, nekem ezzel nincs semmi problémám, de tényleg. (Nevet.) De hogy azt mondják: ez a kinevezés fejlődés – az nagyon szomorú. Mintha csak a kereszténység akadálya, gátja lenne a fejlődésnek. Ha megnézem Európa történelmét, vagy akár a világtörténelmet, akkor azt látom, hogy a kereszténység, az Egyház a maga missziós lendületével – mindig a fejlődés hordozója volt! Voltak kevésbé pozitív dolgok is, ezt igenis ki kell mondani, de a kereszténység leginkább nagyon sokat adott. Nagyban hozzájárult például az emberi jogokhoz, a civilizációk fejlődéséhez. Wolfgang Goethe német költő – aki pedig amúgy nem sokat törődött az intézményes vallással és a Katolikus Egyházzal –, még ő is kijelentette, hogy Európa a Santiago de Compostela-i úton formálódott, anyanyelve pedig a kereszténység. Ha tehát egy olyan író, mint Goethe képes ilyet mondani, akkor ez felhívás nekünk, a mai világ nemzedékének, hogy a történelmet úgy vegyük, ahogy van, és ne próbáljuk meg újraértelmezni. Tehát igaz az, hogy Európa és az Egyház, a kereszténység történelme kéz a kézben jár. Ezt nem lehet letagadni, még akkor sem, ha nagyon sokan szeretnék.

– Talán el kell fogadnunk nekünk, keresztényeknek, hogy kisebbségben leszünk – ahogy Nagy-Britanniában egy friss adat szerint már kisebbségben vannak a keresztények –, és növekednünk kell az alázatban?

– Miért is ne? Azt gondolom, igen. Talán itt van az idő, amikor visszatérünk az apostoli időkhöz, az első keresztények, az épp megszülető egyház korszakához. Az Apostolok cselekedeteiben és az első egyházatyák leveleiben olvashatunk ezekről a tapasztalatokról, amikor a kereszténység egy kisebbségben lévő közösség volt. Kisebbségben lévő, de nagyon koherens és nagyon hiteles közösség. Mert – ahogy az Apostolok cselekedeteiben olvassuk – a nem keresztény lakosság a keresztényekben észrevett valami különlegest, valami mást. Nap mint nap látták, hogyan élik meg a hitüket, hogyan tesznek tanúságot Jézus feltámadásáról. És megdöbbentek, mennyire más a keresztény közösség. Talán itt a titok. Maga Jézus mondta: „Ti vagytok a Föld sója és a világ világossága.” Hát igen, kell a só, hogy a húsnak íze legyen. De ha sok sót teszünk… (Nevet.) a hús ehetetlen lesz. Meg kell tán találni a helyes mértéket. De én mindenesetre azt gondolom, hogy az apostolok egyháza, az apostolok utáni kor egyháza, tehát egy kisebbségi, de erősebb missziós lendületű egyház tapasztata felé tartunk. Azok ugyanis, akik az Egyházban maradnak, azok valóban az Egyházhoz akarnak tartozni, és ez a különbség: a személyes meggyőződés.

– Mi foglalkoztatja most leginkább a Szentatyát? Az Egyház megtisztulása? A szinodális út? Vagy az evangelizáció a világban?

– Azt gondolom, hogy most a Szentatya legnagyobb gondja a béke. A béke a világban és főleg itt, Európában. De az evangelizáció is foglalkoztatja. Ferenc pápa mindig azt mondja, hogy az Egyház „nem ülhet otthon”. Az Egyháznak ki kell mennie az utcára, a társadalomba, hogy hirdesse az örömhírt. Ám ha azt akarjuk, hogy ez sikerüljön, akkor saját magunk felé is kell hirdetnünk az örömhírt – ez a szinodális út. Ez tehát egyfajta önmegfigyelés, és nem „demokrácia az Egyházban” vagy ilyesmi. Önvizsgálat. Becsülettel ránézni, hogy mit tett az Egyház, vagy mit nem tett. Megjavítani saját magunkat, hogy meg tudjuk osztani az örömhírt a mai világgal. Tehát a béke, a szinodális út, az evangelizáció: ez mind fontos. De főként: újrafelfedezni az evangélium örömét és azt az örömöt, hogy Jézus tanítványai vagyunk. Keresztelő Szent János felujjongott Erzsébet méhében, amikor Mária meglátogatta. Ez nagyon jó kép számunkra: arra vagyunk meghívva, hogy felujjongjunk az Úr előtt, aki mindig velünk van.

A teljes interjú elhangzás után visszahallgatható ITT.

Forrás: Pozsgai Nóra/Magyar Katolikus Rádió

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír