Dávid Katalin: Kereszténység és kultúra

Dávid Katalin a keresztény kultúra jellemzőjének tartja, hogy a kereszténység társadalmi befolyása – amióta a világban megjelent – többértelmű. Ez az egyik olyan vonása, ami megkülönbözteti a többi világvallás által meghatározott kultúrától. A keresztény kultúra a térítések során a különböző kultúrákba beépülve, egymással összehasonlítható, de a történelmi sajátságokhoz alkalmazkodó helyi kultúrát teremtett.

A többféleség a keresztény kultúra lényegéhez tartozik, vagyis tudományos tévedés egyetlen keresztény kultúráról beszélni. „Hiszen a krisztusi üzenet félreérthetetlen ambíciója, hogy képes legyen különböző életformákat tolerálni, illetve magáénak tartani, mert ez az üzenet – Alapítója akaratából –, az egész emberiségnek szól, minden ember felé irányul.” A szerző példaként említi az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet (Lk 10,30–37), amelyben a felebaráti szeretet minden emberre, az ellenségre is kiterjedő krisztusi parancsát fogalmazza meg, és hogy még inkább aláhúzza, miszerint tanítása mindenkié, a lenézett, ellenségnek tekintett szamaritánust állítja követendő példaként. Említhetjük Máté elhívását (Mt 9,9–13) és még számtalan példát, melyek mind azt bizonyítják, hogy „Krisztus üzenete, a megváltás az egész emberiségé, hívő, hitetlen, bűnös, bűntelen részese az örömhírnek.”

Dávid Katalin emlékeztet rá, hogy a keresztény kultúra immár több mint kétezer éves. Ennek az időnek fontos tanulsága, hogy „minden bukdácsolás, időnkénti katasztrófa ellenére” megmaradt befolyása, ha hullámzóan is, a gyökeret vert területeken állandósult. A szerző szerint valójában csak egyetlen valami veszélyeztetheti létét, és ezt a történelem bizonyítja. „Üldözések, elszegényedés, a hívők létszámának csökkenése nem semmisítette meg, csak az Egyház, a hitet őrző test képes ártani neki. Ő is csupán egyféle módon jelenthet veszélyt rá: ha megfeledkezik arról, hogy küldetése állandó, missziója megszakíthatatlan, amíg ember él a földön.” A misszió feladása az egyetlen attitűd, amely „kikezdheti” a keresztény kultúrát. Ez pedig kétféle magatartásból fakadhat: „Vagy uralkodni akar az Egyház a társadalom felett, vagy megadja magát egy adott profán hatalomnak.

Mindkét esetben szükségképpen megerősödik a szekularizáció, hiszen válasz nélkül marad vallási kérdésekben a társadalom.” Ezen a ponton érinti a szerző az Egyház és a politika kérdését, hangsúlyozva, hogy sok a félreértés e tekintetben. Ennek oka, hogy a kérdés felvetői nem tudják, mit jelent az Egyház fogalma. Úgy tekintik, mint intézményt, amelyet a klerikusok működtetnek. Pedig az Egyház testét a sok millió megkeresztelt hívő jelenti, közük olyan emberek, akik meghatározói egy adott politikának. A politika abban a struktúrában, amelyben az államok működnek, mindenkit érint. Ezért a politikában mindig megjelenik a közjó, az etika problémája. A keresztény egyházak pedig éppen e kettő területén, „hivatásukból adódóan, küldetésük, társadalmi felelősségük tudatában kötelesek a politika megítélésére. Lényegüket adják fel, ha ezt elmulasztják. A kereszténység krisztusi küldetése semmilyen megfontolást nem enged e kérdésben” – szögezi le a könyv szerzője. A közjó és az erkölcs – e kettő, amit a politika érint – napra kész választ vár az Egyháztól. A történelem számtalan keserves időszakának tragédiáit mélyítette, amikor az Egyház „elfeledkezett” e kötelességéről. Ítéletet kell mondania, tanácsot adnia, irányt mutatnia, a krisztusi tanításnak a napi problémákra lebontott értékrendszere alapján. Ez a beleszólás a társadalom életébe, nem teszi a politika részesévé az Egyházat.

Dávid Katalin meggyőződése, hogy a keresztény szociális tanítás megvalósításának programja biztosíthat termékeny talajt egy keresztény kultúra kibontakozásához. Ez magában foglalja a legszegényebbek, legelesettebbek segítését, első lépésként mindenkinek segítenie kell „túlélni a szomszédot.” A karitatív munka lényege, hogy nézzünk körül a környezetünkben és segítsünk a sajátunkból. A keresztény szociális tanítás másik sajátos témája világviszonylatban „eminens” jellegű: kialakítása egy olyan ökológiai szemléletnek, amely a hittel foglalkozó tudománytól, a teológiától kér segítséget. A jövő útja a szociális piacgazdaság, aminek két nagy erkölcsi célja a szabadság és a szociális igazságosság. „Egy piacgazdasági rendszer csak akkor kaphatja meg a szociális jelzőt, ha odafigyel a munkában álló valamennyi ember életkörülményeire, amibe beletartoznak a munkafeltételek, és nagy hangsúllyal az egyes ember családjáért való felelősségének elismerése is.”

Dávid Katalin állítja: a kétezer éves kultúra korszerű kibontakozásának sorsa a megváltás tudatát hordozó Egyház kezében van. A helyzet kissé hasonló az első keresztények korára, mert a ma oly erősen szekularizált világ számára legalább annyira ismeretlen a krisztusi örömhír, mint volt az induláskor a pogány társadalomban. Van azonban egy modern, mindent megértő és megoldó kulcsszó: az irgalmasság. „Ez a fogalom a gyűlölet ellentéte, ebben van benne a tolerancia, a másokra figyelés… az irgalmasság testi és lelki cselekedetei. Ez lehet akárcsak egy pohár víz, amit a legkisebbnek adunk, és ennek a pohár víznek olyan kozmikus ereje van, mintha a végtelen Istennek adnánk.”

Végezetül a kötet írója idézi a Kr. u. 2. században élt Szent Iréneuszt, aki így írt az élet végső céljáról a keresztény kultúra perspektívájában: „Isten emberré vált, hogy az ember isten legyen.” Ez mindenkire vonatkozik, keresztényre és nem keresztényre, hívőre és nem hívőre, hiszen a megváltás egyetemes, mindenkié.

Dávid Katalin: Kereszténység és kultúra
Szent István Társulat

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír