Dienes Valéria: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – Szabó Ferenc SJ jegyzete

Megszentelt élet – 2018. július 27., péntek | 18:42

Az eucharisztikus kongresszusra való lelki felkészülést segíti Szabó Ferenc jezsuita a Vatikáni Rádióban elhangzott jegyzete: Teilhard de Chardin jezsuita tudós és Prohászka Ottokár püspök eucharisztikus lelkiségének ismertetése után ezúttal Dienes Valéria filozófus misztikájával foglalkozik.

Dienes Valéria (1879–1978) eucharisztikus lelkisége/misztikája is részben Bergson (és Szent Ágoston) időről és emlékezetről szóló eszmélődéseihez nyúlik vissza. Bevezetőnkben már szóltunk Bergson hatásáról, idézve Dienes Valéria Eszméletcsere című írását. Hosszú élete során Valéria sokszor leírta, hogy milyen hatások, felismerések révén jutott el Bergson ahhoz a felfedezéshez, hogy Isten = Agapé, Szeretet. Amikor pedig Mestere fő műveit – Idő és szabadság (1923), Teremtő fejlődés (1930), Deux sources (Az erkölcs és a vallás két forrása, 1932) – fordította, maga is asszimilálta alapvető intuícióit.

Dienes Valéria megtérése

Dienes Valéria 1879-ben Szekszárdon született, Babits Mihályék szomszédságában laktak. Valéria gyermekkorában vallásos volt, a kamaszlánynak azonban már nem jelentett különösebb élményt a hit. Az egyetemista, Eötvös Loránd tanítványa – jórészt későbbi férje, Dienes Pál hatására – hosszú időre „megszabadult” Istentől, elveszítette hitét. Jászi Oszkár, Szabó Ervin és a Huszadik Század című folyóirat köréhez tartoztak. A Galilei-körben materialista előadásokat tartottak.

Mindezekről beszámolt későbbi lelki vezetőjének, Belon Gellért püspöknek egy interjúban. [1] 1919-ben külföldre ment férje után két gyermekével. Hosszú vándorlás után 1923-ban tért haza. A következő évben történt megtérése, amelyről többek között ezeket vallotta:

„Valamiért el kellett mennem Budapestre… És egy szép napon, amikor ki volt téve az Oltáriszentség a Ferenciek templomában, akkor én nagyon fáradt voltam és bementem abba a templomba… Ott leültem, aztán úgy gondolkoztam. És azt gondoltam – de teljesen ilyen szikáran és sivárul –, milyen volna, ha én meggyónnék… Aztán kimentem, és próbáltam megint tovább járni az én utaimat. És másodszor is arra az időre kerültem, és másodszor is oda bementem. Ugyanaz nap, ugyanegy napon. És akkor: Hát milyen volna? Hát akkor megtudod, ha megpróbálod! – körülbelül ez volt az egyszerű foganatja annak. Akkor elővettem egy papirost, és elkezdtem összeírni az egész addigi életemet… És …megfordultam, bementem abba a külön gyóntatóhelyiségbe, és beléptem a legelső gyóntatószékbe, ami szabad volt, és azt mondtam, hogy most egy életgyónást akarok végezni. És akkor elkezdtem mondani… Kb. háromnegyed óráig tarthatott… És amikor mindent elmondtam, akkor a pap feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni. Mondtam neki azonban: De nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállíthatok én ezzel a lélekkel? Azt felelte nekem: »Oda! Csak amikor már megy, akkor csak annyit gondoljon, hogy én szeretném elhinni, ha tudnám. Csak szeretném elhinni. S aztán menjen oda és áldozzon.« Hát én másnap reggel mentem. És odamentem evvel a gondolattal. Csak arra emlékszem, hogy amikor vettem a Krisztust, akkor visszamentem a helyemre és ottan olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni belőle.”

A megtérő Dienes Valériának ez a találkozása az Oltáriszentség Krisztusával meghatározó volt egész hosszú élete során lelkiségében. Főleg azért is, mert a következő négy évben az Eucharisztia nagy misztikusa, Prohászka püspök lelki gyermeke lett.

Bergson, Prohászka és Teilhard hatása

Dienes Valéria a bergsoni filozófia és a prohászkai misztika folytatódását, továbbfejlesztését Teilhard-ban ismerte fel; ebbe kapcsolódott bele az 1960-as és az 1970-es években, amint a Miénk az idő című szövegválogatás Coenaculum erőterében című része tanúsítja. Az Eucharisztiáról, a szentmiséről szóló elmélkedései mögött világosan felismerhetők Bergson „idő-emlékezet” filozófiája, valamint Prohászka és Teilhard eucharisztikus misztikája. Valéria mintegy a saját bergsonista filozófiáján és a prohászkai misztikáján szűrte át és „párolta” le Teilhard kozmikus eucharisztikus lelkiségét. Íme, egy kis ízelítő a Miénk az idő (SZIT, 1983) című szövegválogatásból.

1971. május 16.
„Most tudom: egyedül a Hostia mondja meg, hogyan lehet ontológiailag jelen a múlttal együtt a jövő, úgy hogy az Idő metafizikai természetéből folyólag a múlt a jelenen át belesugárzik a jövőbe, s a jövő a jelenen át visszasugárzik a múltba, és mindkettő teremtőleg, újraalkotólag, megvalósítólag, mert az Idő természete is a kompenetráció, az egymásba-hatolás. Mert minden perc örökkévaló és minden örökkévalóság pillanat.” (282.)

1971. május 19.
„…Bergson még ékesebben mondja: »a múlt ráharap a jövőre«.” (…) „Az érzés – az maga a létem. Az érzék az én ontológiámról tanúskodik. Van személyérzék, van kozmikus érzék, de van időérzék is, térérzék is. Az utolsó szó az érzésé, akármennyiszer sújtotta is a ’szubjektivitás’, az alanyba-zártság vádja. Időérzékem mélye az a megint csak Bergson felfedezte ’durée’, a maga eredeti közvetlenségében, és ez tanúskodik a múlt megmaradásáról, s a jövő jelenlétéről.” (284–285.)

„És most megint írom: »Egyedül a Hostia mondja meg, hogyan lehet ontológiailag a múlttal együtt jelen a jövő.« »Ez az én testem!« – mondja Jézus azon az ’utolsó’ Estén, ami valójában örökkévalóságunk hajnala. És nem felejti hozzátenni: »Ez az én vérem kelyhe« – és az emlékezetem szóval azonnal az emberileg ízlelhető örökkévalósághoz nyúl. És ezzel elhangzik a Kozmosz Egyetlen Miséje és benne Hostiává szentelődik a Mindenség. Itt egyesül az Örök Szándék és az Örök Teljesedés. Ó, ez nem csupán az itt-maradás vágyának isteni búcsúszava. Ez a pillanat most az örökkévalóság. Itt van az összes szentmisék öröktől elgondolt szándéka, ezek a Világot előreszentelő Ígéretmisék, és itt vannak a Világterv határáig elhangzó, elvalósuló, eltejesedő szentmisék az ő lélekteremtő kegyelmeikkel – mind teljesült szentmisék. Ez az Ő Örök Szándékának és Örök teljesedésének ölelkezése. Ez az Ő »Emlékezete«.Ez az Emlékezet a szentmisékké egyénülő öröklét, a lelkekké széthintett szellemiség, a teljes Szellemi Létet beborító, átjáró, krisztusi.” (287.)

Egészen világos itt Valéria eszmélődésében egyrészt Bergson időelméletének, másrészt Teilhard de Chardin kozmikus víziójának hatása: szemlélete az Eucharisztia „kiterjedéséről”, kozmikus vonatkozásairól. Erre egyébként kifejezetten utal Valéria a következő oldalakon.

1971. május 21.
»Az én emlékezetem«. És valamit kell az emberiségnek ezentúl folytonosan cselekedni erre az Emlékezetre. Az Ő Emlékezetére. Kinyitotta már valaki ezt az ablakot? Kinézett-e valaki annak távlatába? Tudom: Ottokár, Henrik, Péter (Prohászka Ottokár, Henri Bergson, Pierre Teilhard de Chardin.) Ez volt Ígéretéletük tartalma. Mind a hárman ezért a szentmiséért jöttek, ezért az időbontó Szentmiséért; és az a Bergson, aki nem hagyta el a zsidóságát, de Isten tette kereszténnyé, ő mondta meg először ennek az Emlékezet szónak értelmét, mikor még nem is merte egynél többször kiírni Isten nevét a Teremtő Fejlődésben. Igen, most megérkeztem ehhez a három lélekhez, éspedig a szentmise Emlékezet szavánál. Most már tudom. Ennek a három léleknek Ígéretélete az örökkévalóságból hozza nekünk Jézus Emlékezetét!” (289.)

A Coenaculum erőterében

1971. május 23.
Az Istenember emlékezete: Örökkévalóság. – »… egyedül a Hostia mondja meg, hogyan lehet a jelen a múlttal együtt a jövő…« Az ’Én Emlékezetem’ első értelme. Jézus Istensége az embertest fiziológiájával felvette az emberi psziché természetét. A Ő ’emlékezete’ tehát emberi emlékezet. Az Emberfia [ugyanakkor] nem zárta el magát a ’Második Személy’ istenségétől. Emberi emlékezete az emlékezet lényegével, értelmével, ’a múlt megmaradásával’ azonos. (…) A ’múlt megmaradása’ tehát a jézusi eszméletben isteni élményekkel bővül mind a múlt felé, mind a jövő felé. (…) Ebben az Ő Emberi Emlékezetében maradék nélkül jelen van a végtelen múlt és a végtelen jövő és emberi akarata szerint előhívható nemcsak személyes emlékfíluma, hanem az egész kozmikus anyag-szellemi, vagy szellem-anyagi történelem. (…) Jézus eszmélete az Eucharisztia megvalósulásának perceiben. Jézus eszméletébe ömlő örökkévalóság az Eucharisztia megteremtésének örök Szándékából. Mert ha van a Mindenség evolúciójában olyan felsugárzó Jelen, amelyben életté és eszméletté, anyaggá és szellemmé valósul egy lét előtti ígéret, mely az öröklétben fogant, akkor ez planétánkon, abban a palesztinai ’felső teremben’ [coenaculum] azon a ’vágyva vágyott’ Vacsorán, Jézus élettörténetében megvalósult. A Teremtődő szándék a szentmisékben örökké ismétlődő mondattal, e szavak titokzatos értelmével teljesedik: …a Testem …a Vérem …az Emlékezetem.

Az Eucharisztia megteremtése nem egyszerű családi este, hanem kozmikus ’pillanat’. A mindenség történetében megismétli és határtalanítja az Emberré-válás teremtő Jelenét az Istenné-válás jelenné vált Eljövendőségével. ’Kritikus pont’. Az Örök Szándék teljesedése a Múlt felől. Örök Valósulásnak, a Pléróma jelenünkbe való betörésének az Isten-szívet megdobogtató és az Öröklétet magába ölelő Jelene.”

„Az Ő emlékezetére való cselekvés minden szentmisén egy öröklét-cseppet hullat a földre. Valahányszor ezt cselekedjük, mindannyiszor a Felső Teremnek ezek a percei szállnak fölénk, belénk. Akár tudjuk jelenségileg, akár nem, de ontológiailag örökkévalóságot ’ízlelünk’. Nem mint tüneményt, hanem mint Létet. Ezért válik szellemi értékké Jelenlétünk. (…) Ezzel beléptem abba a jézusi ’emlékezet’-be, amelyre minden szentmisének irányulnia kell…” (290–292.)

1972. július 31.
„Mert csupa kérdőjel vagyok és megkérdezem az én Velünk maradó Krisztusomat ebben a szikár belső magányomban is, ezzel a mindent visszaverő lelkiállapotban is, ezzel az üres eszmélettel is. Egyedül oda kéredzkedem az eucharisztikus csendbe, az Örök Szobába, a Világ Szeretet-Szobájába, a Velünk-maradás Otthonába, a Vele-maradásom örökreszóló Ígéretébe. Mindezeknek az ideírt szándékoknak most következő háromnapos teljesedésébe is, Prohászka Ottokár lelkével a Szentlélekben átélt egységembe, az Eucharisztia megértetlen mélysége előtt. És ebből az ismeretlen Isten-mélységből és Isten-magasságból kérek erre a három napra: Látást, és a Látás mélyére Hitet és a Hit vérkeringésébe Szeretetet, amelyben örökké hallom az Isten-szív dobogását. Ámen.”

[1] Hajnalvárás, Bp., 1983, 13–51.

Forrás: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria