Doktori dolgozat a jezsuita példakép Kerkai Jenőről – Interjú Koronkai Zoltánnal

Koronkai Zoltánnal, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia volt vezetőjével, a provinciális sociusával, azaz segítőjével a tanulmányairól, a kutatásáról és Kerkai atyához fűződő személyes kötődéséről beszélgetett Nyáry Borbála, a Jezsuita.hu portál munkatársa.

– Milyen motivációkkal vágtál bele a doktorátusba? Egy jezsuitának rengeteg dolga van, sokfelé kell helytállnia – te mégis a kutatást választottad az elmúlt években.

– Elsődleges célom nem a tudományos fokozat megszerzése volt. Szenvedélyesen érdekelt a téma, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémián konferenciákat szerveztünk Kerkai Jenő életéről, előadásokat tartottam, cikkeket írtam róla, így eredendően az életét akartam alaposabban megismerni és megismertetni. A kutatásaimnak igazából a „mellékterméke” a doktori dolgozat. A doktorátus pedig „csak” eszköz, ami fegyelemre szorít, hogy megfelelő szintű igényességgel dolgozzam fel a témát. Ahhoz, hogy tudományos szinten átmenjen a szűrőn, nem elég ismeretterjesztő módon hozzáállni. Ehhez hasznos út volt, hogy beiratkozzam egy doktori iskolába.

– Úgy tudni, Kerkai Jenő alakja már a jezsuita hivatásod alakulásában is szerepet játszott. Hogyan?

– Villamosmérnöknek tanultam, amikor szembejött velem Nagy Töhötöm Jezsuiták és szabadkőművesek című könyve – a szerző szintén jezsuita volt, aztán szabadkőműves lett. Lelkesen ír arról, hogyan dolgozott együtt Kerkaival, hogyan alapították a kor meghatározó mozgalmát, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületét (KALOT) az 1930-as évek közepén, mit jelent jezsuitának lenni.

Amikor a művet 1994-ben elolvastam, az volt bennem, ha egyszer „valami olyasmit” tennék, hogy papnak állnék, akkor jezsuita lennék.

Persze még eszem ágában sem volt papnak menni, mégis megragadott az élmény. Abból a könyvből úgy láttam a jezsuitákat, hogy nagyon mély lelkiségük van – Jézus Krisztus középpontba helyezése, a lelkigyakorlatok ereje –, és fantasztikus, kreatív, modern apostoli munkát végeztek a harmincas évek parasztifjúságával. Később beléptem a rendbe, és ha nem is Kerkai Jenő miatt, de rajta keresztül ismertem meg a jezsuitákat. Néhány éve aztán közreműködtem a Jezsuiták Magyarországon című könyv szerkesztésében, melybe több részt én írtam, így újra többet foglalkoztam a rendtörténettel. A sajtóból is megkereséseket kaptam, hogy mondjak valamit a KALOT-ról, így megint gyakrabban vettem elő Nagy Töhötöm könyvét is. Ekkor újból elkezdett érdekelni a téma, mondtam is akkori tartományfőnökünknek, Vízi Elemér atyának:

ha egyszer azt a feladatot adná, hogy doktoráljak Kerkai Jenőből, szívesen elvállalnám.

Viccnek szántam, de pár hét múlva rákérdezett, hogy volna-e kedvem nekiállni... Gondolkodtam, s egyre inkább azt éreztem, ez nagy hívás, és bár millió másik dolgot kellett csinálnom, szenvedélyes vágy élt bennem a téma iránt, ezért belevágtam.

– Mindezen személyes motívumok ellenére mennyire tudtad megőrizni a tudományos munkához szükséges objektivitást?

– Nyilván elfogult vagyok egy rendtársammal, aki a példaképem volt. Annyira nem tudtam objektív maradni, hogy teljes semlegesség, pártatlanság jellemezzen. Az egész munkámban benne van, hogy jezsuita vagyok, valahol belülről ugyanúgy élem azt, amit a 120 évvel ezelőtt itt élő és dolgozó rendtársam csinált. De ennek pozitív oldala is van, hiszen bizonyos dolgokat épp ezért belülről tudok megérteni, hogy őt mi foglalkoztatta és motiválta. Azt a tüzet, ami benne égett, magamban is megtalálom. Ez az elfogultság segítség is, így közelebbről ismerhetem meg a küldetését, a szenvedését – mert abból is kijutott neki bőven. Mindezt vállalom, én jezsuitaként ilyet tudok írni. Nem vállalkozhattam arra, hogy teljesen külső szemlélő legyek, mert nem vagyok az.

– A doktori után tervezed folytatni a kutatást?

– Munkámhoz végigolvastam a levelezéseit, a naplóit, a lelkigyakorlatos beszédeit; ami fellelhető, pontosabban amit elértem, azt áttanulmányoztam. De vannak még jelentős anyagok, amelyekkel nem tudtam foglalkozni. Ilyenek például a vatikáni levéltárban, illetve a rendi központunkban mostanában megnyíló források. Meg persze jó volna megírni egy monográfiát, ami Kerkai egész életét átfogja, kronológiailag veszi végig. Eddig két konferenciakötetet állítottunk össze, hamarosan megjelenik a második, ezek Kerkai Jenő életének bizonyos korszakait foglalják össze, de nem mindent tartalmaznak. Sokat tudnék még írni róla, mert eddig csak a töredékét publikáltam annak, amit találtam. A kommunista egyházüldözés időszaka, a jezsuiták „fű alatti” élete Magyarországon – erről számos izgalmas, inspiráló dolgot találtam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. És nemcsak Kerkai aktáját néztem meg, hanem a más rendtársakról szóló jelentéseket is.

– Mennyire nehéz szívvel olvastad őket? Volt bennük olyasmi, ami rossz fényt vet a szereplőkre?

– A levéltári adatok borzasztó tényeket rejtenek. Kerkai esetében konkrétan

a családja, a legjobb barátja, a rendtársai; körülötte gyakorlatilag mindenki az állambiztonság embere volt.

Talán megzsarolták őket, de rendszeresen jelentettek róla. Ez szörnyű, és biztosan nekik is meghasonlás volt, hogy ezt tették. De ezek a jelentések paradox módon hasznosak is, hiszen számos esetben belőlük derül ki, Kerkai, illetve a rendtársai hogyan látták a világot a kommunizmus alatt, miket mondtak, tettek.

Ezek a dokumentumok hasonlatosak az első századok vértanúinak tanúságtételeihez a római császári bíróság előtt,

amelyeket később a keresztények egyfajta szent szövegként olvastak, hogy az üldözött keresztények miként vallották meg Krisztust. Ugyanígy a rendtársak magánbeszélgetéseiben fantasztikus hitvallásokkal találkozhatunk. De a fény mellett megjelenik az árnyék is. A jelentéseket olvasva megismerhettem olyan dolgokat, amelyeket egy átlagember nem tudhat, mégpedig a rendtársaim gyengeségeit, és ezekkel fájdalmas szembesülni. A mi történetünk sem csak hősök, szentek története; mindig voltak és vannak megalkuvások, bűnök. Az eddigi írásaimban ugyanakkor inkább a pozitívumokra helyeztem a hangsúlyt, nem a szennyesben akartam turkálni. Ezzel együtt azt gondolom, minden gyengeség mellett a rendtársaim nagy része példaértékűen élte meg a kommunizmust, az üldöztetést, a börtönsorsot.

– Mi ennek a kettősségnek a tanulsága a jelenkorban?

– A történelmi tapasztalatok a rendi munkámban is segítenek, mert a múlt ismeretében máshogy értékelem a mai realitást. Az elmúlt korra hősi időszakként gondolunk, de voltak benne gyarlóságok is; ugyanígy, a mai világunk is összetett.

– Konkrétan Kerkai Jenőről milyen képet mutatnak az akták?

– A kutatás során tartottam tőle, hogy a bennem élő kép mennyire fog összetörni, hogy találok-e olyasmit, ami csalódást okoz. Szerencsére nem találtam.

A munkatársai, barátai is szentként tisztelték.

Ugyanakkor neki is voltak gyengeségei. Először az is meglepett, hogyan vélekedett a kommunista rendszerről a hatvanas-hetvenes években. Érdekes volt szembesülni vele, hogy bár erősen bírálta az ateista rendszert, pozitív vonásokat is meglátott benne, tudott árnyaltan vélekedni róla. Magamból kiindulva tőle is harcosabb antikommunizmust vártam volna. De ő képes volt értékeket is felfedezni a szocializmusban, és ez számomra egy tág látókörű, kiegyensúlyozott gondolkodású embert mutatott meg, még az üldöztetése éveiben is. Persze voltak időszakai, amikor erős kijelentéseket tett, például amikor ‘56-ban kiszabadult, de utána megint árnyaltabban látta a helyzetet.

– Mindezek alapján elmondható, hogy példaképedként tekintesz Kerkai Jenőre?

– Egyértelműen. Azt az időszakot is mintának tekintem, amikor aktív apostoli életet élt, 1935-től 1945-ig. Az akkori Magyarország legnagyobb társadalmi mozgalmát hozta létre, a KALOT több mint félmilliós taglétszámot produkált. Elképesztő szervezői és másokat megszólító, mobilizáló képessége volt. Az is nagy példa számomra, ahogy mindezt felépítette, és ahogy a munkatársaival bánt. Mindannyian lelkesedtek érte.

A KALOT-nak kétszáz civil alkalmazottja volt, s ők mind tűzbe mentek érte és az ügyért.

Az akkori társadalom legszegényebbjeit emelte fel Kerkai Jenő, legalábbis erre tett kísérletet, de művét 1946-ban feloszlatták, 1949-ben pedig börtönbe került. Számomra példaértékű, ahogy a börtönt megélte, ahogy a szabadulása után gyári munkásként, idősotthonban dolgozott, majd annak lakója lett. Összetörték minden alkotását, mégis tudott bizakodással, reménnyel élni. Nagy lelkesedéssel fogadta a II. Vatikáni Zsinatot mint azoknak a törekvéseknek a beteljesedését, amelyeket ők harminc évvel korábban megéltek itthon. Nem alkudott meg a kommunista rendszerrel, mégis tudott konstruktív lenni, s a hatvanas évek közepén is olyan javaslatokat fogalmazott meg az egyház és állam kapcsolatának javításáról, amelyekre akkor a pártállam részéről nem volt fogadókészség.

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Pásztor Péter

Magyar Kurír