Egy éjszaka a krízisautóban – A Magyar Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanokat segítő tevékenysége

Hazai – 2025. január 29., szerda | 15:48

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat krízisautója a járókelők hívására éjszaka is járja az utcákat, hogy biztonságos, fűtött helyre szállítsa a fedél nélkül élőket, vagy legalább egy meleg takarót terítsen rájuk, ha más segítséget nem fogadnak el. Az alábbiakban Hámon Krisztina riportjából olvashatnak részletet.

Hideg, sötét téli délután Budapesten, az emberek mélyen a kabátjukba burkolózva sietnek haza munka után. Nem nagy öröm ilyenkor a szabadban lenni. A Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozó szolgálatának krízisautója nehezen jut előre a csúcsforgalomban, holott az óbudai Szent Margit Rendelőintézetben nagyon várják: egy idős férfi reggel óta üldögél a bejárat melletti széken, láthatóan nem orvosi ellátásra vár, a rendelő pedig este bezár, mindenkinek el kell hagynia az épületet. A portás azért hívta a hajléktalan embereket segítő diszpécserszolgálatot, hogy a férfit biztonságos, meleg helyre szállítsák. Az utcán valószínűleg nem élné túl az éjszakát.

A diszpécserközpontot Budapesten több hajléktalanellátó szervezet működteti, a 06-1-338-4186-os telefonszám éjjel-nappal bármikor hívható, ha valaki bajba jutott hajléktalan embert lát az utcán. Hétköznapokon délután 4-től éjjel 2-ig a Máltai Szeretetszolgálat van ügyeletben a főváros budai oldalán, most a szervezet Dél-budai Szociális Központjának krízisautója indul a Szent Margit Rendelőintézetben üldögélő férfiért.

A volánnál Klemm Simon, aki rendes munkaidőben a segélyszervezet üzemeltetési munkatársaként dolgozik, az esti krízisszolgálatot a szabadidejében vállalja. Nem a pénz motiválja – a gyakran fizikailag és érzelmileg is megterhelő munkáért alig kap többet, mint egy gyorsétteremben dolgozó diák –, sokkal inkább az az érzés, hogy így közvetlenül segíthet másokon, ami az irodában végzett munkájára nem jellemző.

A szolgálatban Gábor-Farkas Tünde a párja, a Dél-budai Szociális Központ intézményvezető-helyettese. Ő is belső indíttatásból vállalja a pluszműszakot, vezetőként sem akarja teljesen elengedni a hajléktalan emberekkel való személyes munkát. Nevetve mondja: „Egy sebész is, ha igazgató lesz, csak félretesz még magának egy-egy műtétet.”

A portás szemmel láthatóan megkönnyebbül, amikor a Máltai Szeretetszolgálat kollégái belépnek a szakrendelő kapuján, és egy ősz hajú férfira mutat, aki magába roskadva üldögél egy műanyag széken. A ruházata eléggé rendezett, de a véresre vakart fejbőre arról árulkodik, hogy élősködők keserítik. Reszket a keze, üveges szemmel néz maga elé, és a fogsorát ropogtatja; mellette egy zacskóban rántott húsos szendvics, a rendelőben dolgozóktól kapta.

Ő is megörül a máltaiak érkezésének, nem sokat kell kérdezősködni afelől, hogy van, dől belőle a panasz. Alkoholfüggő, amitől nagyon szeretne szabadulni, de hiába; ma egész nap nem ivott, az elvonási tünetektől egyre jobban remeg. Ráadásul a Rivotrilt, amelyet már évek óta szed, ellopták tőle, ami a helyzetet tovább súlyosbítja. A szorongásoldó gyógyszert először 15 évvel ezelőtt írta fel neki az orvos, hogy segítse őt a leszokásban, de rosszul sült el a dolog, az alkoholfüggőséghez ma már gyógyszerfüggőség is társul.

Hogy szeretne-e szállóra menni, ahol lefürödhet, és az éjszakát melegben töltheti? Mindenképp, csak nem tudja, elbírja-e a lába.

Gábor-Farkas Tünde az igenlő választ hallva felhívja a diszpécserközpontot, hogy a férfinak melyik krízisszállón tudnak helyet biztosítani, majd irány a Máltai Szeretetszolgálat Krisztinavárosi Hajléktalan Centruma. Az idős férfi nem túlzott, valóban erősen remeg a lába. Két oldalról kell támogatni, míg eljut az autóhoz, és közben azt is elárulja, hogy nadrágjába piszkított; ez nagyon zavarja, minden vágya egy tiszta alsónadrág, ahogy mondja. Klemm Simonnak és Gábor-Farkas Tündének nagy nehezen sikerül besegíteni őt a hátsó ülésre, a szűk utastérben az egyetlen védekezési lehetőség a szagok ellen az ujjnyira lehúzott ablak. Gábor-Farkas Tünde ezt a munkája részeként kezeli, már megszokta, és talán nem is annyira zavarja, mint másokat: „A fogorvosnak is fel kell nyitnia a tályogos fogat.”

Az idős férfi nyelve megered az autóban, útban a szálló felé elmeséli az egész életét. Valaha vállalkozóként dolgozott, irodagépekkel foglalkozott, volt családja és lakása, de az alkohol szép lassan megmérgezte az életét. Amikor nyugdíjas lett, a fia elintézte, hogy bekerüljön egy idősotthonba, de a viselkedése miatt egy idő után kitették onnan. Akkor albérletbe költözött, amit később szintén el kellett hagynia; végül jött a hajléktalanszálló, majd az utca. „Makacs vagyok. Sok hülyeséget csináltam” – mondja.

Az utóbbi időben sokszor lépcsőházakban töltötte az éjszakát, de a lakók hamar megelégelik az ilyesmit, egy-két nap után mindenhonnan tovább kellett állnia. Éhezni azért nem szokott, van egy kis nyugdíja, és a fia anyagilag továbbra is támogatja. Tegnap bőségesen vacsorázott, csülköt evett pékné módra.

A krízisautó nemsokára begördül a Krisztinavárosi Hajléktalan Centrum udvarára. Az ott éjszakázók érdeklődve figyelik, hogy a szociális munkások kit húznak elő nagy nyögések közepette a kocsiból – talán egy régi ismerőst? Az idős férfi remegő kézzel, rogyadozó lábbal áll a recepcióspult előtt, amíg a helyi szociális munkással beszélget, majd törölközőt, tiszta ruhát kap, és elindul lassan a fürdőszoba felé – az ő sorsa legalább ma éjszakára rendeződni látszik.

Közben újabb hívás, a krízisautóra ezúttal a Kelenföldi pályaudvarnál van szükség.

A riport folytatása ITT olvasható. 

Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria