Egy kietlen, misztikus világ megidézése – Szurcsik József életmű-kiállítása a Műcsarnokban

De nemcsak ennek a figurának ilyen a fejformája, hanem legtöbbször a Szurcsik teremtette többi emberi karakternek is. A hatalmat és sok észt szimbolizálja, akárcsak az ókori egyiptomi fáraók fejdísze. Az említett kép címe: Tulajdonos. Jól látszik, hogy a képen szereplő alak a modern világ menedzsertípusú vezetője. Régen, a Rákosi-korszakban köpcös, keménykalapos, szintén fekete ruhás, taszító embernek ábrázolták a tőkést, és nem csak a karikaturisták. Úgy látszik, megjelenítésének módja mára kissé átalakult, ám az iránta érzett ellenszenv – legalábbis Szurcsik képén –, ha más formában is, de megmaradt. 

Ha ellátogatunk a Műcsarnokba, feltárul előttünk Szurcsik József univerzuma. Igen, amit itt láthatunk, az az ő világa, de azért a miénk is, hiszen ugyanaz a környezetünk, amiben mindannyian élünk. Arcképei nem portrék, tájképei nem tájképek, legalábbis nem a jól ismert formában. Fafaragásai sem a megszokott értelemben vett tárgyak, inkább olyanok, mint afféle totemek. Szurcsik József munkássága sokrétű. Nemcsak táblaképeket festett – tervezett plakátokat, lemez- és könyvborítókat, illusztrációs grafikákat folyóiratoknak. Ezekből is láthatunk egy válogatást a Műcsarnok mostani kiállításán. Szobrai sem hétköznapiak: acélból öntött, vésett, durván megmunkált alkotások ezek, amelyek a ma emberéhez szólnak. Jellemző példa A Város lelke című szoboröntvénye. Művei nem leképezések, hanem üzenetek, vészjósló figyelmeztetések, sokszor brutálisak. Szurcsik nem finomkodó esztétikát közvetít, a képzőművészet eszközeivel nyíltan „megmondja”, amit a tudomásunkra akar hozni.

Az Alattvalók című festménye is ezt igazolja: ennél egyszerűbb és nyilvánvalóbb módon nem lehet bemutatni, mit jelent talpnyalónak lenni. Ma már nem kell a sorok között olvasni, azok az idők szerencsére elmúltak; mindenki elmondhatja a véleményét a saját nyelvén, kifejezheti, amit akar, persze nem következmények nélkül.   

Szurcsik József alkotásai az iróniát sem nélkülözik. Valóban sok a dráma a kiállításon, az igaz, de időnként mégis muszáj a fejünket fognunk… Jó példa erre az X generáció című festmény. A fekete-fehér képen meztelen férfiak fogják a fejüket kétségbeesve, mint akik lemaradtak valamiről. A szögletes, belül lyukas koponyájú alakok drámai hatást keltenek a mögöttük látható szürke pusztaságban, ugyanakkor komikusak is. Mint tudjuk, az X generáció az a nemzedék, amelynek tagjai az úgynevezett digitális nomádok: ők nem születtek bele a digitális kultúrába, a gyermekkoruk még okoseszközök nélkül telt, csak később kezdték használni azokat. 

A Műcsarnok mostani összegző és visszatekintő tárlatának címadó festménye A varázsló kertje, ez az 1995-ben készült műalkotás. Ám nem egy mesébe illő kertbe lépünk be. Szurcsik József alkotásainak világa hideg és rideg. Szücs György művészettörténész így fogalmazott kiállításmegnyitó beszédében Szurcsik különös tájai láttán: „Nem szeretnék elutazni egyetlen tartományába sem, inkább menekülőre fognám. Vajon teremtés előtti tájat szemlélünk vagy végpusztulás utáni vidéket? Kik lesznek az új lakók? A helyzet elég kilátástalan.” Valóban, nem vágyunk arra, hogy Szurcsik képeinek világában éljünk. (Eszembe jut erről, hogyan fogalmazott Kádár János pártfőtitkár az 1980-as években a Ceaușescu-éráról: „Romániában román sem szeretnék lenni.”)

Szurcsik József négy alkotói korszakát mutatja be most nekünk Rendszerváltó panoptikum, A lélek geometriája, Fekete-fehér kor és Nyugtalan idők címmel. Arcai valóságos emberi arcok, remekül megfestve. Látszik, hogy az alkotó rajztudása, arányérzéke kimagasló, különösen kitűnik ezzel napjainkban a kortárs művészek közül. 

Szurcsik József 1985-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, grafika szakon, majd 1988-ig az intézmény művésztovábbképzőjén tanult. Kezdetben főként grafikai sorozatokat készített, később festményeket, háromdimenziós képeket, acélszobrokat, installációkat, komputer alapú műveket is. Jelenleg a képzőművészet szinte valamennyi ágában alkot. 2006 és 2009 között az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Kommunikáció Tanszékének, majd Vizuális Művészeti Tanszékének vezetőjeként részt vett az intézmény átszervezésében, művészetképzési karakterének megerősítésében. 2009 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszékén tanít. 2014–2016 között az intézmény oktatási rektorhelyettese, 2015–2022 között Grafika Tanszékének vezetője, 2021–2022 között általános rektorhelyettese volt.

Ám térjünk most vissza a képekhez! Hatalmas vásznak lógnak a hátsó, nagy terem félköríves falain. Az egyiken, a Tűz a mélyből című alkotáson vörösen izzó, dombos vidék tárul elénk. A mélyből vakítóan fehér, hatalmas lángok törnek fel, s talán meg sem állnak az égig. A kép színei csodálatosak, viszont sehol egy ember, vészjósló a táj. Hasonló kép a Három hajlék című festmény is, amelyen égnek és irgalmatlanul füstölnek a házak. Középen lávaszerű, tejfehér folyam kanyarog tovább a végtelenbe. Nehéz idők járnak arrafelé…

Szurcsik kisebb képeit egy-egy csoportba rendezve nézhetjük meg a kiállításon. Az egyik ilyen az Emlékműsorozat című összeállítás. Ezek a képek sem kevésbé vészjóslók, elég, ha csak a címekre utalunk: Várakozó vulkánok, Bűnök fala, Besúgóverseny, Gondolatelszívó. 

A Kémény című kép sem túl biztató: éppen elsüllyed egy ember az építmény szürkés, zavaros vizében. Aztán persze megjelenik a halál is, rémisztő alakban, csuhában. (Milyen legyen a halál, ha nem rémisztő?) Az alakok fogaik közt mintha mondani akarnának valamit, az egyikük fekete macskát tart hullafehér kezében.  

Szurcsik József képei rejtélyesek, szürrealisztikusak, kétségkívül megmozgatják a néző képzeletét. Aki „veszi a lapot”, és ráérez Szurcsik festői világára, az egyfajta tér- és időutazáson vehet részt, hiszen a képek legnagyobb része realista alapokon áll, de a fantázia világából táplálkozik.

Aki nem elégszik meg a puszta felszínnel, a közvetlen látvánnyal, netán a dolgok mélyére akar hatolni és ennek érdekében hajlandó gondolkodni is, nos, annak ajánlom ezt a kiállítást.

Szurcsik József alkotásai április 7-éig láthatók a városligeti Műcsarnokban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.