Egy közös ház – Fotókiállítás a Pannonhalmi Főapátságban

Az alábbiakban Virágvölgyi István kurátor bevezetője olvasható.

„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel.
A tér és a hely között az a különbség,
hogy a térnek száma, a helynek arca van.”
(Hamvas Béla)

A NASA itt látható szatellitképén csak a Föld éjszakai mesterséges fényei látszanak, amelyek a domborzat nélkül is tökéletesen kirajzolják Földünk fontosabb kontúrjait. Minden egyes fénypont olyan közös házakat rejt, amelyek otthont adnak a legkülönbözőbb emberi közösségeknek, hiszen ösztönszerűen éljük életünket ilyen közös hajlékokban világszerte.

A fények mögött felsejlik egy falu vagy város, bennük kifőzdék, színházak, templomok, üzemek, diszkók, lakótelepek, iskolák, kollégiumok, kórházak, plázák, börtönök, pályaudvarok, hotelek, mozik, sportközpontok – és még hosszan lehetne sorolni, hiszen a legtöbb ház azért épül, hogy kisebb vagy nagyobb, átmeneti vagy tartós, kényszerű vagy magunk választotta közösségek töltsék meg a négy faluk közötti teret. Ezeket a helyeket pásztázzák fotósorozataink.

Ugyan min múlik, hogy megszeretünk és magunkénak érzünk-e egy teret? Az épületet tervező építészen, a bútorokat készítő iparosokon, vagy hogy működik-e a légkondicionáló? Környezetünket igyekszünk saját igényeink szerint formálni, de környezetünk is folyamatosan visszahat ránk és alakít bennünket. Vajon mennyi pletyka hangzik el egy fodrászszalon négy fala közt? És mennyi dalt hallgatnak végig a fürdőszobacsempék? Van-e olyan házibuli, amely nem a konyhában végződik? Mellém ül-e a vonatra most felszálló lány? Tényleg jobban esik-e a kávé a törzshelyemen?

Az üres terek a kezünk nyomán helyekké formálódnak, és legtöbbször észrevétlenül alakítják mindennapjainkat. Fotóinkon keresztül egy vidéki városháza alagsorában működő súlyemelő klub, a háromezer embernek otthont adó óbudai „faluház”, egy alföldi motorvonat, egy faluszéli református drogterápiás otthon, egy kisvárosi romkocsma és egy négygenerációs kertvárosi családi ház falai közt élő közösségek életébe pillanthatunk be. A felsoroltakhoz képest még mindig új területnek számít az egyre nagyobb hangsúlyt elnyerő virtuális tér, ahová a dunai horgászokat tömörítő Facebook-csoport posztjai kalauzolnak el bennünket.

A helyszínekhez kapcsolódó portrésorozatainkon keresztül pedig megismerkedhetnek néhány, sokszor a pillanatnyi helyzet által összekovácsolt csoporttal is, akik közös házaink valamely kiemelt pontján találkoznak össze: a ház előtt kutyasétáltatás közben, a nagyi kanapéján, vagy éppen a vonatra várva a peronon.

Amikor új lakásba költözünk, ösztönösen kíváncsiak vagyunk az előző tulajdonosokra, mégsem az az első gondolatunk, hogy összekapcsolódott velük a sorsunk. Pedig távolabbra tekintve, a világ legrégebb óta álló építményének tartott, majd hétezer éve épült franciaországi sírokra, vagy például az idén ötszáz éves reformáció origójának számító wittenbergi vártemplomra gondolva mégis érezzük, hogy a négy fal között van valami megfoghatatlan plusz, amit legtöbbször a hely szellemeként emlegetünk, és ami összeköti az ott megfordult embereket. Pannonhalma ezeréves apátsága alkalommal, szövegkörnyezettel, térrel és hellyel kínál, hogy kicsit távolabbról ránézzünk közös házaink ismerősnek tűnő, de a mindennapokban kevés figyelmet kapó rezdüléseire.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír