Egyet tudtam, hogy katolikus nem akarok lenni – Húsvéti történet a börtön falain belül és kívül

Attila fiatal kora ellenére három életre való nehézséget megélt már. Rendkívül traumatikus gyermek- és ifjúkora után, a szenvedélybetegségek és a börtön után Jézus szabadította meg. Erről tesz tanúbizonyságot sok előadáson vagy fogvatartottak között, most pedig lapunknak. Élete történetét hallgatva Pál apostol juthat eszünkbe. Amikor rovott múltjáról beszél, Attila mintha a nemzetek apostolával mondaná: „Ha dicsekednem kell, a gyengeségeimmel fogok dicsekedni” (2Kor 19,30). Így dicséri az Urat. Leplezetlenül. A kedvünkért a gyerekkorától kezdi. Attila cigány származású, félig romungró, félig oláh, Zuglóban született, de Kőbányán nőtt fel. Öten voltak testvérek, két fiú, három lány, ő a legidősebb.

„Soha nem láttam, hogy a szüleim dolgoztak volna. A nyolcvanas években nagy divat volt az Itt a piros, hol a piros játék. Apám ezt művészi szintre fejlesztette, ebből éltünk. Anyám virággal és ruhával kereskedett. Apámnak és a családjának nagy híre volt az éjszakában. Hirtelen haragú ember volt, az erőszak végigkísérte a gyermekkoromat.”

Az általános iskolában hamar kiderült, hogy Attila lényegesen okosabb az átlagnál, de ez nem mutatkozott meg a tanulmányi eredményeiben.

„Nagyon rossz gyerek voltam, a házi feladataimat soha nem készítettem el, erőszakoskodtam a többiekkel, cigarettáztam, szellemet idéztem. Mivel a szüleim gyakran költöztek, egyre kisebb lakásba, a különbözetet meg felélték, több iskolában is megfordultam. Közben aput egyszer bevitték a nyomozók, kiverték az egyik fogát, azután már nem mert gyufázni. Elkezdett kábítózni. Engem felvettek az Újhegyi úti Zrínyi Miklós Gimnáziumba, de nem tudtak leosztályozni, mert alig jártam be az órákra. Egy alkalommal, amikor bent voltam az iskolában, és a vécében cigiztem, az egyik zárt ajtó mögött megláttam két lábat. Bezörgettem: hát te ki vagy, mit keresel itt? Egy srác éppen leszorította a vénáját, és tűvel megszúrta a karját. Adjál nekem is! Rendes volt, mert csak port adott. Beszippantottam. Ettől kezdve rendszeresen kábítószereztem, én voltam a menő.”

Attila hamar abbahagyta a gimnáziumot, átiratkozott estire, de oda sem járt be.

„Züllöttem, egyre mélyebbre süllyedtem. Volt egy barátom, sűrűn feljártam hozzá, számítógépeztünk, moziba jártunk. Rendszeresen megloptam, anyám is biztatott erre. Pedig az egyik legjobb barátom volt. Soha nem tette ezt szóvá, de egy idő után megkért, hogy ne menjek hozzá többet. Akkor már állandóan füveztem. Az esti gimnáziumból is kirúgtak, közben beköltöztünk a VIII. kerületbe, a Futó utcába. Itt a szüleim már nagyon keményen kábítóztak. Apám rendszeresen verte anyámat és engem is. Asztmás vagyok, gyerekként sokat voltam szanatóriumban, és apuék szinte egyáltalán nem jártak be hozzám, ez mindmáig fáj nekem.

Úgy éreztem, fölösleges vagyok, a szüleim nem szeretnek.

Én is elkezdtem lőni magam, drogos partikra jártam, cigarettáztam, néha ittam is. Megloptam mindenkit, akit lehetett, jellemtelen alak voltam, áldozat, aki maga is eltiporja a gyengéket. Különös, de igaz: apu vonzódott Istenhez, már egészen fiatalkorában eljárt a Hit Gyülekezetébe, később engem is vitt magával. Olvasta a Bibliát is. Kettős énje volt, alapjában jószívű, de nem bírt a lelkében élő démonokkal. Egy hónapja temettük. Az utolsó évben, a halála előtt rendeztük a kapcsolatunkat. Szerettem őt.”  

Attila huszonegy évesen került először börtönbe. 

„Először rablásért kaptak el, majd hozzátették a sikkasztást. Fél évig voltam előzetesben. Hazamentem, és nem találtam otthon a két kishúgomat, Lizát és Rebekát. A gyermekvédelem kiemelte őket, mert a testükön barna, kék foltok voltak. Anyám verte őket, ő is erőszakossá vált apu mellett. Közben apu is börtönben volt, mert anyu feljelentette. Előfordult, hogy mindhárman sitten voltunk. Én ki-be járkáltam a börtönből, összesen hat évet ültem. Az első munkahelyem a börtönben volt.

Hamar rájöttem, hogy minden rab meg akar változni, csak valakinek nincs eszköze ehhez, a másiknak az akarata hiányzik, de az biztos, hogy egyikük sem akar visszakerülni a börtönbe.

2007 után szabadultam, már bent elkezdtem a gimnáziumot, és amikor kikerültem, leérettségiztem. Kertépítő lettem, aztán gyári munkás, összeálltam egy világszép cigány lánnyal, aki drogozott és lopkodott. Válaszút elé állítottam: vagy becsületesen élünk, leteszed a drogot, felhagysz a lopkodással, vagy szakítunk. Egy ideig rendben mentek a dolgok, de aztán visszaestünk mindketten. Mielőtt végleg szakítottunk volna, százszor is összevesztünk és kibékültünk.” 

Attila még a gyűjtőben volt, amikor érdekelni kezdte az istenkérdés. 

„2006-ban Állampusztán voltam a fogdán. Úgy próbáltam kijutni az egyhangúságból, hogy azt kértem, hadd beszéljek a pappal, mert neki nagy szava volt. Egyszer csak kinyílt a csapóajtón a tátika, és beesett rajta egy kis kék színű Biblia, a Gedeon Társaság adta ki. A börtönben, nagy rászorultságomban olvastam először azt, hogy Isten, az Atya szeret minket, kivétel nélkül mindenkit, és megbocsátja bűneinket. Zokogtam. Ám a szabadulásom után visszakényszerültem a VIII. kerületbe, és hamarosan visszaestem.” 

Attila Márió nevű öccse 2013-ban öngyilkos lett, felakasztotta magát.

„Az öcsém halála után elvették a lakást, leköltöztem a pincébe, ott ismertem meg a valódi mélységet, magárahagyatottságot. Sötét volt, hideg, napokig nem jöttem elő. Utána hajléktalan lettem, hajléktalanszállón aludtam vagy a Kálvin téren csöveztem, kukáztam, kivettem a szemétből a vasakat, sőt, még az ennivalót is. Kéregettem, drogoztam, de már nem szerzett örömöt. A húgaim nem törődtek velem, apu börtönben ült, anyu éppen szabadon, de nem tudtam, mi van vele. Akkor már nem mertem bűnözni, de az addig elkövetett bűneimből összeállt egy vegyes salátám, be kellett volna vonulnom egy évre Sándorházára. Ez 2017-ben történt.

Attila a Kálvin téren élt hajléktalanként. Már két napja jelentkeznie kellett volna a Markó utcában, de visszatartotta, hogy aki hajléktalanként vonul be, az legalulra, a leggyengébbek közé kerül a börtönhierarchiában. 

„Őket folyton megalázzák vagy verik. Ezt el akartam kerülni. És akkor történt valami. Még a gyűjtőben volt egy nagyon komoly, ütőképes bűnöző, híres bokszoló, az apja is az volt. Mindenki tisztelte, félt tőle. Nagyon durván bánt velem. Mindennap a Kálvin téren keresztül ment haza. Meglátott engem, és legnagyobb ámulatomra mindig leállt velem beszélgetni, adott ezerötszáz-kétezer forintot kajára. Nagyon szeretem a magyar irodalmat, én is írok verseket. Különösen szeretem József Attilát, amilyen lelkiállapotban volt ő az élete utolsó időszakában, azzal tökéletesen tudok azonosulni. „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal, / aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, // mint fák tövén a bolondgomba…” Éppen József Attila volt a kezemben, amikor arra jött a volt bokszoló, megint adott nekem pénzt, és odavetette: „A börtönben sokkal jobban állt a kezedben a Biblia, mint ez a szar itt.” Mit mondjak? Nem volt elég pallérozott József Attilához. Ám ez a megjegyzése hatalmas szeretetet fejezett ki. Ekkor gondoltam először arra: ha bent leszek a börtönben, talán tényleg Istenhez fordulok.

Előfordult az is, hogy éjszaka kukáztam, és az egyik szemetesből előhalásztam egy kis gumikarkötőt, amire az volt írva: Jézus szeret téged. Nem tudom, miért, de fölraktam a csuklómra.

És következett a harmadik jel, két nappal a börtönbe vonulásom határidejét követő napon: feküdtem a Kálvin téri aluljáróban totál kikészülve, nem volt se pénzem, se dohányom, se piám, se drogom. Egyszer csak megjelent Ficsóri Anita és Gyarmati Bálint. Mindketten a Sant'Egidio közösség tagjai, régebbről ismertem már őket. Hoztak nekem szendvicset, csokit. Kérdezték, mi van velem, mondtam, hogy be kellene mennem a börtönbe, de nem akarok. Eljöttek velem bevásárolni. Igazából nem nagyon hatott meg ez az egész, mert depressziós voltam, de ennem kellett valamit. Ám ez volt az első löket, hogy elinduljak a józan és normális, becsületes élet felé. Soha nem tudhatod, hogy a Jóisten milyen úton szólít meg, milyen úton emel föl téged magad mellé. Anita és Bálint megígérték, ha bemegyek a börtönbe, küldenek nekem levelet, csomagot, meglátogatnak. (Tartották a szavukat, később én voltam az esküvői tanújuk.) Valami átfordult akkor bennem, a belőlük felém áradó szeretet megadta a lökést nekem.

Nem az ige, nem a prédikációk hatására tértem meg, hanem azért, mert megéreztem, hogy valakinek fontos vagyok, számítok.

Anitától kaptam egy kis igekártyát „Krisztusom, bízom benned” felirattal. Krisztus keze a szívén, amiből piros és kék csóva lövell ki. És akkor elkezdtem imádkozni Istenhez: Uram, most bemegyek a börtönbe, légy a támaszom, adj nekem lehetőségeket, hogy ha kijövök, ne kelljen az utcára mennem, én bízom benned. Elkezdődött bennem egy megtisztulási folyamat. Másnap elmentem a Markó utcába, a fővárosi bv-be, becsöngettem, hogy engedjenek be. Azóta nem dohányzom, nem kábítószerezek, kértem Istent, hogy szabadítson meg a függőségemtől. Megtette.”

Attila Baracskára került, drogprevenciós körletbe.

–„Itt kezdtem komolyabban megismerni Istent, a Szentíráson keresztül. Egyet tudtam, hogy katolikus nem akarok lenni; bennem éltek a szokásos, közhelyszerű ellenvetések, a katolikusok bálványimádók, a szentekben hisznek inkább, mint Istenben. Mit ad Isten, végül csak katolikus lettem. A börtönbe bejártak szerzetesek, bencések, Cirill atya, a jelenlegi pannonhalmi főapát, Iván testvér meg a ferences Jónás atya.

Megismerkedtem a hatvanéves Feri bácsival, egy idős, sváb férfival, ő volt az egyetlen katolikus, és nagyon szenvedélyesen védte a katolicizmust a többi felekezettel szemben. Tevékeny szeretet volt benne, ő volt az egyetlen, aki törődött velem, magyarázta a Szentírást.

A szerzetesekből áradó nyugalom, tisztaság ragadott meg. Elkezdett vonzani a szerzetesség gondolata. Beszéltem Cirill atyával, tudna-e nekem segíteni. Mindent frankón elmeséltem neki. Biztosított, hogy nyugodjak meg, nem lesz gond. Közben a húgaimmal rendeződött a viszonyom, bejártak hozzám, csomagokat küldtek, ők is tartották bennem a lelket, ma már harmonikus velük a kapcsolatom. Végül egy év egy hónapot töltöttem Baracskán, 2018. január 1-jén szabadultam. Nagyon hideg volt. Iván testvér eljött értem autóval, és mivel az nem lehetséges, hogy csak úgy bevonulok az apátságba, egy hetet Budapesten töltöttem a baptistáknál. Utána Iván testvér elintézett egy albérletet Pannonhalmán. Közben besegítettem Arnold atya négy plébániáján, ő is nagyon emberségesen bánt velem, szerzett nekem munkát Győrben, egy bútorgyárban. Beiratkoztam egy kétéves asztalosiskolába, két hónap múlva végzek.”

Attilában rendkívüli empátia él az emberek lelki bajai, gondjai iránt.

„Már a börtönben is gyógyító körletben tevékenykedtem, kérdeztem a nevelőt, miben tudok segíteni. Megkérdeztem azt is, hogyan kell bánni egy skizofrénnel, meg kell-e hallgatnom a téveszméit is. Igen, csak nem szabad erősíteni. Azokkal is foglalkoztam, akikkel senki sem, a gyengékkel, az elesettekkel. 

Alapvetően megváltozott az életem, de azért, hogy ez így legyen, imával mindent alaposan előkészítettem. A kapcsolatom folyamatos Istennel, belé kapaszkodom. Közben megismerkedtem a börtönben a Cursillóval. Szabadkai Zsolt és Gillay Zoltán jöttek be hozzánk, hatalmas löketet adtak nekem. A szabadulásom után is tartották velem a kapcsolatot, ami alapvetően fontos egy szabadulónak.

Ma már én is részt veszek a börtöncursillóban, tanúságtevőként járok vissza a börtönbe, cigányoknak mesélek az életemről.

Kötelességem, hogy visszamenjek a tesóimhoz. Általános iskolában is jártam már, egy egész felső tagozatnak beszéltem, a lényeg, hogy elriasszam őket a kábítószertől. Négyszáz gyerek hallgatott majdnem ötven percen keresztül, pisszenés nélkül. Utána az iskola legrosszabb gyereke mindenképpen beszélni akart velem: Attila, miért vagyok rossz, miért vagyok rossz?”

Attila számára sokat jelent a Pannonhalmi Főapátság közelsége. 

„A bencés testvérek nagyon segítőkészek. Iván testvér támogat. Havonta egyszer fölköltözöm az apátságba, együtt eszem, imádkozom a szerzetesekkel, hatalmas dolog, hogy beengednek a klauzúrájukba, csakúgy, mint az, hogy együtt ehetek velük. Még nem tudtam dönteni, hogy szerzetes leszek vagy házasember. A szabadulásom óta nem jött össze egy lánnyal sem, pedig próbálkozom. Azt semmiképpen sem szeretném, ha a szerzetesség a világtól való menekülés lenne nálam.

Amit tudok, hogy a Jóisten használ. Hatalmas dolog, hogy Istennek köszönhetően visszanyertem a méltóságomat, a munkahelyemen megbecsülnek, nem gúnyolnak, amiért nyíltan megvallom a hitemet.

Ösztönösen odaállok a gyengék mellé, mert sokáig voltam gyenge, tudom, milyen kiszolgáltatottnak lenni. Isten csodálatos szabadulásban részesített engem, olyanban, amiről nem is álmodtam. Teljesen absztinens vagyok, úgy, hogy nem voltam rehabilitáción. Isten kézzelfogható jele mutatkozik meg a sorsomban. Dicsőítem Istent az életemben bekövetkezett változásokért, csodákért. Jézus nélkül és az ő szeretett Egyháza nélkül ez a többszörös szabadulás soha nem történt volna meg. A Szentlélek nélkül gyenge volnék és elbuknék ismét. Hálából képviselem Jézust és a keresztény értékrendet. Isten végtelen szeretetét és kegyelmét megtapasztaltam, tudom és hiszem, hogy valódi. Tanúsítom!”

Fotó: Szabó Gábor; Pixabay

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.