Elérkezett az idők teljessége

„Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” – így kezdődik a szentlecke újév napján. Az idők teljessége kifejezés a Bibliában leginkább arra utal, hogy

Isten beváltja ígéretét, teljessé teszi azt, amit megkezdett.

Az ember vágyakozik arra, hogy az ígéret megvalósuljon, nem is igen tud mást tenni, mint helyet készíteni, üressé tenni a szívét, üresen hagyni a naptár néhány oldalát, aztán várni, mit is ír be oda a Jóisten. Az „idők teljessége” persze az üdvösség nagy eseményeire, a világ sorsára és benne az Istenre várakozók történetére utal. Itt nem valami csip-csup csodáról lesz szó, hanem olyasmiről, ami megrendíti és meghatározza az egész emberiség sorsát. 

Ilyennek mutatja Pál apostol a Fiú születését, Jézusét, aki egyszerre Isten Fia, s ugyanakkor „asszonytól születik”, vagyis ember, mint mi. A hittanórákról ismert „valóságos Isten és valóságos ember” kifejezés ezt a teljességet állítja Jézusról. A mi tapasztalatunkban és elképzeléseinkben a véges, emberi világ és az ideális, teljes, végtelen és tökéletes isteni világ gyakran egészen elkülönülten jelenik meg – ha egyáltalán foglalkozunk vele. A mindennapi életünkben nagyon is ott van a vágy és a valóság, a célok és a ténylegesen elért eredmények kettőssége, s talán ezekben tapasztalunk valamit abból a feszültségből is, ami az egész emberiségre vetítve a teremtmény és a Teremtő között vagy éppen a hivatásunk és a valóságos életünk között fennáll.

Isten azonban éppen azért küldte el Fiát, éppen azért engedte és akarta, hogy magába foglalja ennek a két világnak a „teljességét”, hogy ő lehessen a közvetítő. Hogy a két teljességből az egyértelmű többlet, amely Isten oldalán mutatkozik, betölthesse a hiányt a mérleg másik, emberi oldalán, szeretetével pedig alapot adjon a belső békére és kiengesztelődésre.

Krisztus teljességéből részesültünk (vö. Jn 1,16), mégpedig nem valami kegyelmi „csomag” vagy „infúzió” formájában, hanem a vele való kapcsolat révén, amely a hitben és a szentségekben, a Szentlélek által megvalósul.

A lecke éppen ezzel folytatódik: Atyának, „Abbának” szólítjuk Istent a Szentlélek által. Így szaladunk neki az új időknek, így kezdjük az új évet. Mintha egy apa a vállunkra tenné a kezét, kissé meg is szorítana, s aztán minket is küldene az új esztendő kihívásai, küzdelmei, lehetőségei és örömei közé…

Vajon ez a „két teljesség” úgy is találkozik egymással Krisztusban, a Fiúban, hogy Isten jobban ismeri az emberlétet, amióta emberként világra született?

Vajon Isten is gazdagodik azáltal, hogy emberré lesz?

A zsidókhoz írt levél mindenesetre tud arról, hogy a Fiú „a szenvedésből tanult engedelmességet” (Zsid 5,8). Egyfelől Isten mindent tud, teljességéhez mi nem adhatunk hozzá. Másfelől el kell ismerni, sőt, jó is arra gondolni, hogy mi, emberek úgy találjuk értékesnek önmagunkat, ha egy kapcsolatban mi is adhatunk valamit. Ha mást nem, legalább a befogadás készségét, a kezdetben már említett ürességet.

Szerző: Martos Levente Balázs

Magyar Kurír