Alberto Bottari de Castello oderzói (Opitergium) címzetes érsek Montebellunában (Treviso, Olaszország) született 1942. július 5-én. 1966. szeptember 11-én szentelték pappá a Trevisói Egyházmegye számára.
1973. december 3-án Rómában a kánonjogi doktorátus megszerzését, valamint a vatikáni diplomata akadémia elvégzését követően a Szentszék diplomáciai szolgálatába állt. 1973 és 1987 között Ecuador, Szíria, Zaire és az Amerikai Egyesült Államok pápai képviseletein teljesített szolgálatot.
1987 és 1999 között misszionárius volt Kamerunban.
1999. december 18-án oderzói címzetes érsekké, valamint Gambia, Guinea, Liberia és Sierra Leone apostoli nunciusává nevezték ki. 2005. április 1-jén Japán apostoli nunciusa lett. 2011. június 6-án XVI. Benedek pápa kinevezte Magyarország apostoli nunciusává, ahol 2017-ig teljesített szolgálatot.
Visszatérve a Trevisói Egyházmegyébe Montebellunában lakott, az utóbbi hónapokban pedig a trevisói papi otthonban. A július 17-én, csütörtökön 10.30-kor a montebellunai székesegyházban tartandó temetésen Michele Tomasi püspök fog elnökölni. Ezt követően Alberto Bottari de Castello földi maradványait a venetói település temetőjének papi kápolnájában temetik el.
*
Magyarországi apostioli nunciusi szolgálatáról Alberto Bottari de Castello a Magyar Kurírnak 2017-ben adott interjújában elmondta: „Nagyon szép, gazdag, fontos évek voltak ezek számomra. (...) Itteni szolgálatom során megtapasztaltam a Szentatya iránti szeretetet is. Sok kérvényt kapunk, az is a munkánk része, hogy segítjük a pápával való találkozást az általános kihallgatásokon vagy magánkihallgatásokon. Szép emlékeim közé tartoznak a fiatalokkal való találkozások, például a HungaRio, amely igazán örömteli ünnep volt, sok-sok fiatal jelenlétével.
Ma is meghatottan emlékszem vissza 2000. január 6-ra, amikor a Szent Péter-bazilikában II. János Pál tizenkét püspököt szentelt, köztük engem is. Négyen voltunk nunciusok, hozzánk szólva azt mondta: úgy küldelek benneteket mint a képviselőimet, mert nem tudok jelen lenni mindenütt.
A ti feladatotok lesz, hogy élővé tegyétek az egységet a Szentatyával és az egyetemes Egyházzal. Ez a pápa által ránk bízott küldetés mélyebb értelme, ezt igyekszünk megvalósítani.
Egy ilyen, nagy hagyományokkal rendelkező országban, mint Magyarország, ahol oly sok fontos egyházi szereplő és szent élt – épp most érkezett a hír Brenner János boldoggá avatásáról – ez nagyon szép feladat.
Közeli kapcsolatba kerültem a bíboros úrral, és a püspökökkel is nagyon szívélyes, közvetlen viszonyt alakítottunk ki. Nagy gazdagságot jelentett számomra az itt töltött több mint hat év. A napokban már elkezdtem kiválogatni, mit viszek magammal, sok beszéd, kedves fénykép került a kezembe.”
*
2016-ban aranymiséjére készülve adott interjút szerkesztőségünknek:
– Ötven év az egyház szolgálatában: mi jut először az eszébe, ha erre a hosszú időszakra gondol?
– Öröm és hála. Minél hosszabb ideje gyakorolja az ember a papi szolgálatot, annál jobban feltárul előtte a szépsége, gazdagsága, és akkor természetesen tör fel belőle a köszönet hangja:
»Köszönöm, Uram, nem az én érdemem ez, hanem a tiéd. Te döntöttél így, és én igyekszem válaszolni a hívásodra.«
– Hogyan emlékszik vissza, mikor érezte először a meghívást?
– Az elsőáldozás pillanatában született meg bennem valami. Montebellunában laktam, a családban és a plébánián is megtapasztaltam az élő hitet. Treviso környékén akkoriban mindenütt nagy papi közösségek működtek, láttam változatos, tevékeny életüket. A családban is volt már előttem hivatás: az egyik nagynéném szerzetesnővér lett, később Argentínába ment misszióba. A szüleim nagy figyelemmel és szeretettel kísérték formálódásomat, köszönettel tartozom nekik ezért. Emlékszem anyám ölelésére a repülőtéren, amikor először utaztam Európán kívülre. „Alberto, elég, ha boldog vagy, és azt teszed, amit tenned kell” – mondta. Az ő erős hite támasz volt az életemben. Treviso egyházmegye korábban nagyon gazdag volt papi hivatásokban, és ma is az, bár a csökkenés itt is jellemző.
A papok mifelénk mindig szoros kapcsolatban álltak az emberekkel, a családokkal, a fiatalokkal. Gyerekkoromban a nyári szünidőben minden reggel elmentünk misére, és minden este benéztünk a plébánoshoz. Élettel teli volt az Egyház.
Ilyen környezetben nőttem fel. Fiatalon jelentkeztem a kisszemináriumba, vagyis az általános iskola felső tagozatától kezdve a gimnáziumon át szemináriumi iskolába jártam, majd a teológiára – összesen tizenhárom évig. A kisszeminárium növendékei közül nem mindenki lesz pap: mi kilencvenen indultunk, nyolcan lettünk egyházmegyés papok, ketten pedig misszióba mentek. Ma hatan vagyunk a nyolcból, kettőt közülünk már magához hívott az Úr. Szeptember 13-án a Szent Márta-házban együtt ünnepelünk majd a Szentatyával. Tovább is maradok, mert Ferenc pápa az irgalmasság szentévében ünnepelni hívott minden nunciust, két-három napot együtt töltünk majd a Szent Márta-házban. Ezt követően ünnepelünk a családban is, a szentelésem helyén, a trevisói katedrálisban. Meghatódva emlékszem vissza a szentelésre: ott áll az ember az Úr szeretetteljes tekintete előtt, azzal a küldetéssel és azzal a képességgel, hogy terjessze Isten szavát és bocsánatát.”
Forrás: L'Osservatore Romano
Fotó: Merényi Zita és Lambert Attila (archív)
Kuzmányi István/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria