Ezüstmiséjét ünnepelte Kiss László, azaz Let’s go atya

„Légy áldott, és légy áldás!” – hat évvel ezelőtt, amikor Laczkó Zsolt ünnepelte ezüstmiséjét, ez a mondat visszhangzott lelkében, amikor köszöntötte az egybegyűlteket. Akkor elmondta azt is, hogy leélte élete felét, s már nem folytathatja akárhogy. „Minőségi életet kell élni, szentnek kell lennem” – kezdte prédikációját a kórházlelkész, aki ezúttal barátjának, paptestvérének, Kiss Lászlónak kívánta ugyanezt: „Légy áldott, és légy áldás! Vezessen az Úristen! Légy szent! Semmi másra nincs nagyobb szüksége ennek a világnak, minthogy ma is legyenek hiteles tanúi az Istennek, legyenek hiteles tanúi a hitnek és a szeretetnek!”

A hogyanra az ezen a napon elhangzó evangéliumból (Mt 8,5-13) merítve adta meg a választ. A történet egy pogány századosról szól, akinek beteg a szolgája, és Jézushoz fordul segítségért. Az ő történetében kell meglátni a magunk papságát, a magunk feladatát – emelte ki Laczkó Zsolt. – A kafarnaumi százados Ábrahámra emlékeztet, hiszen mindkettejükben megvan a szeretet, az engesztelés vagy közbenjárás és az áldozatkészség.

Elsőként a szeretet. Ábrahám asztalához ülteti a három vándort, vendégül látja őket. Van benne nyitottság és jóság, mint ahogy a kafarnaumi századosban is. Szereti a szolgáját. Szeretni a legkisebbet, az elesettet is – ez a pap feladata. Felemelni a bűnöst, támogatni a gyengét – hangsúlyozta a kórházlelkész. – Milyen a jó pap? Szeretet van benne. Közvetlenség. „Én úgy ülök oda a betegágyak mellé, hogy mindenkitől, mindenből tanulni akarok. A betegségemben értettem meg: végtelenül szeret az Isten, és én megpróbálom végtelenül viszontszeretni őt.”

Az engesztelésről és közbenjárásról szólva Laczkó Zsolt azt emelte ki, hogy ha másokért térdelünk az Isten elé, a szeretetünk sokkal nagyobb, a szívünk sokkal tágabb, és ez eléri az eget. Athoszi Szent Sziluán azt mondja: „Nem lennék boldog a mennyországban, ha tudom, hogy egy ember is kimarad onnan.” Ilyen a jó pap: mindenkit a szívében, az imádságában hordoz; közbenjár, imádkozik a bűnősökért; mások helyett vagy inkább épp másokért próbál még jobb lenni – hangsúlyozta a szónok. – Ábrahám megtanít minket az áldozatra is, hiszen a legértékesebbet, a fiát is oda tudja adni.

Kinek-kinek el kell gondolkozni azon, mit tud odaadni. El kell ugyanis hinni: az üdvösségünkért semmi sem drága. „Számomra a hit egy végtelen nagy nyitottság fölfelé. Ha nem nyitottság, meg nem végtelen, akkor talán nem is vagyok hívő ember. Itt nem én diktálok, legföljebb közreműködöm” – világított rá Laczkó Zsolt atya, aki szerint a jó papnak, mint mesterének, szintén készségesnek kell lennie az áldozatra. Minden áldozatra, legyen az kőből emelt templom építése, vagy lelkekből, szívekből épített katedrálisa az Istennek, mások szolgálata, vagy épp a saját kereszt hordozása.

A jó pap egy lépéssel maga mögött megy, és egy lépéssel mások előtt. Egy lépéssel maga mögött, ami azt jelenti, hogy van benne alázat. Nem ő az első, nem kinyilatkoztat, nem ő „osztja az észt”. Ha nem maga mögött haladna egy lépéssel, ő lenne az Isten, és nem az Isten szolgája. Ugyanakkor mások előtt jár egy lépéssel, ami alatt azt értette, hogy nem tíz vagy száz lépéssel mások előtt jár, mert akkor utolérhetetlen lenne, és nem lehetne látni, hallani. Ha meg a tömegben megy, vagy mások mögött, akkor nem vezető, akkor nincs kit követni. Szent II. János Pál pápa azt mondja: „keveredjetek bele a földbe”, Ferenc pápa pedig, hogy „a pásztor legyen bárányszagú.” Ez akkor van így, ha csak egyetlen lépéssel jár a többiek előtt. Mert így látható és érthető, így lehet utánamenni – világított rá a szentmise szónoka.

A jó pap ismérve azt is, hogy egyszerre az ész és a szív embere. Éppúgy fontos számára a tudás, mint a lélek, egyszerre olvasott és imádságos, harmóniában van benne a racionalitás és a hit. „Én ezt bölcsességnek is szoktam nevezni. A jó pap igényes, a jó pap hivatásos lelkesítő, a jó pap a lélek orvosa” – fogalmazott Laczkó Zsolt, aki kitért arra, hogy paptestvére görögkatolikus papként megtehette, hogy társat válasszon magának, családot alapítson, így az ezüstmiséje egyben az ezüstlakodalma is.

„Mariannal együtt adhattok hálát a Jóistennek az elmúlt 25 évért. Isten éltessen együtt is benneteket, és továbbra is áldja meg szép családotokat! Egymás szerelmével és két leánygyermekkel gazdagította Isten szentségi életszövetségeteket” – emelte ki, és ennek kapcsán rávilágított arra is, hogy a keresztény, katolikus házasságban Isten soha nem betolakodó. Ő nem akar harmadik fél lenni, nem szeretne szerelmi háromszöget. Nem akar elvenni, nem akar féltékennyé tenni. Épp ellenkezőleg, ő adni akar, adni még többet. Hiszen a házasságban is ő maga a szeretet. A házasság szentségében nemcsak a két ember szereti egymást, hanem az Isten szeret bennem téged, és fordítva, kölcsönösen.

Sokkal erősebb ez a kötelék, mint a pusztán polgári kapcsolat, ahol azt mondják egymásnak a felek: „Drágám, nekem te vagy az első, a legfontosabb.” A keresztény házasságban mondhatnánk: „Nekem Isten az első; házastársam, te a második vagy.” És ez a „csak második” hely sokkal erősebb és tartósabb. Mert az alapja az Isten. Aki ezt nem érti, Istent nem érti, aki ezt nem érti, a házasságot nem érti – zárult az ünnepi tanítás.

Kocsis Fülöp metropolita a nagykárolyi görögkatolikus templom szentelése miatt nem tudott részt venni az ezüstmisén, ezért Seszták István főhelynök adta át jókívánságait, illetve a papi mellkeresztet, melynek viselésére fel lett hatalmazva Kiss László. Ezzel is kifejezte a főpásztor elismerését és köszönetét az elmúlt évtizedek során végzett eredményes papi munkájáért, különösen amit a lelkipásztori szolgálat mellett az iskolai lelki nevelés, az egyetemi lelkészség szellemi munkája és a kollégium vezetése területén tett.

Az emelkedett, örömteli Szent Liturgia után agapéra hívta meg a híveket Kiss László a parókia udvarára, ahol folytatódott az ajándékok átadása, a jókívánságok sora, a jókedv, a vidámság, az ünneplés.

Kiss László életrajzát ITT olvashatják.

Szerző: H. Varga Eszter/Hajdúdorogi Főegyházmegye

Fotó: Szikszai Renáta

Magyar Kurír