Feddhetetlen, karakán ember volt – Legányi Norbertről, főapát elődjéről írt könyvet Várszegi Asztrik

A kötetet ismertető Zombori István történész kiemelte: Várszegi Asztrik személyesen ismerte Legányi Norbert főapátot, hiszen 1964-ben, érettségi után lépett be a bencés rendbe, így már novíciusként találkozott vele. Két évtizeddel később, 1984-ben az államhatalom megengedte, hogy az idős Legányi Norbert Pannonhalmán tölthesse utolsó éveit, ekkor szintén találkozhatott vele Várszegi Asztrik. A személyes indíttatás is hozzájárult, hogy ilyen igaz, jó és őszinte könyv születhessen Várszegi Asztrik tollából. A kötetnek két alapvető forrása van. Az egyik az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), illetve a belügyi szervek által beszervezett rendtársak írott jelentései, a másik pedig Legányi Norbert főapát naplója, amelyben a bencés rend hagyományát követve napi rendszerességgel megörökítette élete főbb eseményeit.

Zombori István könyvismertetéséből kiderült: egy rövid bevezetőt követően olvashatunk a családi gyökerekről, növendékévekről. Utána Legányi Norbert első rendi munkakörei, majd a pannonhalmi gimnázium igazgatói székében eltöltött évek következnek. Aztánmegimserhetjük Legányi Norbertet, a főmonostori perjelt. Az 1956-os forradalom, majd az 1958-as főapátválasztás leírását a főapáti évek bemutatása követi, melyből kiderül, mennyire nagy lendülettel folytatta tevékenységét.

Zombori István felhívta a figyelmet egy érdekes alcímre: A főapáti mézeshetek 1958 és 1962 között. A történész professzor jellemzőnek nevezte, hogy az ÁEH-ban hangoztatták: adtunk neki egy svungot az elején, hogy bebizonyítsa, méltó a feladata ellátására. Ezt úgy kell érteni, hogy az ő szempontjuk szerint méltó-e a főapáti tisztségre. Aztán jött a felháborodás, a kiábrándulás a főapátból, aki a saját rendjével, rendtársaival, az iskolákkal foglalkozott, nem törődve azzal, hogy ez egyáltalán nem tetszik az Állami Egyházügyi Hivatal embereinek. Utána következik Legányi Norbert harca a rendért és önmagáért 1963–1964 között. Külön fejezetet kapott a végsőkig kiélezett harc 1965-től 1967-ig, majd a kényszerű kompromisszum, a kettős kormányzás ideje 1969-ig. Ezután a székesfehérvári papi otthonban töltötte éveit, egészen addig, míg végül Szennay András főapát kérésére a hatalom megengedte, hogy a már beteges, idős szerzetes visszatérhessen Pannonhalmára. Ott halt meg saját testvérei, hívei között, 1987-ben.

A történész kiemelte: a könyvből egy nagyszerű ember küzdelmes élete bontakozik ki, de emellett nagyon reális képet kapunk a pannonhalmi bencés közösség belső életéről, és ezért „maximális köszönet és tisztelet Asztrik főapátnak”. Nyilván nem volt neki könnyű az elődeiről és rendtársairól az egyáltalán nem szép igazságot kimondani. Legányi Norbert főapátnak legalább ugyanennyira kellett küzdenie a rendtársaival, akik közül többen is betartottak neki, hol szemtől szembe, de inkább a háta mögött. Várszegi Asztrik könyvéből nemcsak a Magyar Katolikus Egyházról, de a korszak Magyarországáról is izgalmas, hiteles képet kapunk. Mindenkinek csak ajánlani lehet.

A könyvismertetést követően Zombori István moderálásával beszélgetett a kötetről a szerző, Várszegi Asztrik; Balogh Margit történész, az MTA doktora és Vörös Géza, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBLT) főosztályvezetője.

Zombori István kérdésére, hogyan határozta el, hogy éppen Legányi Norbert főapátról írjon monográfiát, Várszegi Asztrik elmondta: évtizedeken át tanította a Magyar Bencés Rend történetét, és úgy érzi:

Legányi Norbert főapát az a személy, akivel a kor, amiben élt, a hatalom, részben a rendtársai és az Egyház is, „a legkomiszabbul elbánt”.

Az emeritus főapát nagyon jól ismerte, tisztelte őt, belelátott a dolgaiba, megismerte emberi gyengeségeit is, ezért szeretett volna neki történelmileg igazságot szolgáltatni, meg kellett írnia ezt a könyvet. Várszegi Asztrik köszönetet mondott  a Magyar Nemzeti Levéltár távozó vezetőjének, Szabó Csabának, hogy helet biztosított a könyvbemutatónak.

Zombori István emlékeztetett rá: a Rákosi-korszakban a kommunisták az egyházak felszámolására törekedtek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően az MSZMP főtitkára, Kádár János 1958-ban kijelentette: az egyházakkal még sokáig kell számolni, ezért egyfajta együttműködésre kell törekedni velük.

Balogh Margit kifejtette:

az 1956-os forradalomból leszűrt tanulság következtében az addigi, nyílt egyházellenességet felváltotta a ravaszabb egyházpolitika.

A hatalom 1958-ban meghirdette a népfrontos jellegű szövetségi politikát, aminek azonban természetesen komoly határai voltak. A papok és az Állami Egyházügyi Hivatal megyei beosztottjai között elég mulatságos jelenetek zajlottak a hivatalos dokumentumok szerint. Eredménye bőven volt ennek a szövetségi politikának, mert 1958/59-es adat szerint a Katolikus Egyház cirka ötezer főre tehető lelkészi garnitúrájából 4800, azaz 96 százalék híve volt a békepapi mozgalomnak. Ez nyilván durva túlzás, hamis kozmetika az állami szervek részéről, másrészt jelzi, hogy a papság próbált alkalmazkodni azokhoz az elvárásokhoz, amelyek révén a túlélésben bízhattak. Ez az időszak valóban változást hozott az egyházak kezelésében, de az világos, hogy ez „nem egyértelmű kezelés”. Lékai László bíboros, prímást idézte: már a kis lépéseknek is örülni kellett. Így annak, hogy engedélyezték a templomi keretek közötti hitoktatást, és járt érte államellenes összeesküvés vádja járt azért; ha ehhez diafilmet vetíthettek vagy kis könyveket hoztak be illusztrációként. Hivatalosan ugyanis tiltva volt az egyházaknak, hogy iskolai jellegű eszközökkel dúsítsák fel a fiatalság tudását.

Legányi Norbertnek tehát egy nagyon ravasz, az adminisztratív eszközökkel operáló egyházpolitika idejében kellett Szkülla és Kharübdisz között lavíroznia, hogy ne süllyedjen el a bencések hajója. És a hajó fönnmaradt a vízen.

Zombori István a pannonhalmi bencések közé beépített vagy a rendből beszervezett ügynökök közül kiemelte Kapuy Vitál iskolaigazgatót, aki nemcsak azzal okozott nagy kárt, hogy a főapátról és minden történésről hűségesen, sokszor kifejezetten rosszindulatúan beszámolt, hanem közben a renden belül, részben a kapott utasításnak megfelelően, néha saját magától szította Legányi Norbert ellen a hangulatot.

Várszegi Asztrik emeritus főapát felidézte: az 1950-es, Egyház és állam közötti megállapodást követően összesen két bencés iskola maradt meg, Győrben és Pannonhalmán. A hatalom 74-ben szabta meg a bencés szerzetesek számát, ők élhettek, taníthattak, mozoghattak. A múltukat leírták, ennyi maradt. Ennek a két háznak és a sokféle motívumú, megörökölt közösségnek kellett átvészelnie az elkövetkező időszakot. 1956-ban Budapesten forradalom volt, de Pannonhalmán gyakorlatilag semmi. Ennek ellenére a hatalom politikai bűnösnek kiáltotta ki a pannonhalmi bencéseket. 1957-ben megérkeztek a szovjet tankok, megszállták a gimnáziumot, átkutatták és az igazgató, Söveges Dávid szobájában egy forradalmi hangulatú verset találtak. Dávid atyát teherutón szállították el, útközben félig agyonverték, kórházba került, majd börtönbe zárták. A következő fél évben meghalt a főapát, Sárközy Pál. Ezt követően 1958-ban a pannonhalmi bencések Legányi Norbert személyében egy feddhetetlen, karakán embert választottak meg főapátjuknak, akitől azt remélték, hogy átmenti, megmenti a rendet, mert nem kikezdhető. Később kikezdhető lett politikai értelemben, mert nem hajlott. A kommunisták az elején adtak neki egy kis szünetet, haladékot, majd egyre többször beleszóltak a rend életébe. Ám

Legányi Norbert a kommunista hatalom beszervező, megkörnyékező, majd utasításos módszerével, eszköztárával nem volt sem megközelíthető, sem irányítható.

Megfigyelése azonban Pannonhalmáról és Győrből, illetve a püspöki kar és a békemozgalom irányából „megoldottnak” látszott már az első főapáti években is, hiszen folyamatosan figyeltették, s így bőséges információval rendelkeztek mindennapjairól, kapcsolatairól. A főapát hivatalos megnyilatkozásaiban „fegyelmezett, diszkrét és céltudatos” volt. Ennek ellenére természetesnek tekinthető, hogy voltak kemény megfogalmazásai, elszólásai, indulatos szavai, amelyek „elárulták” igazi gondolkodásmódját. A hatalom a szemére vetette, hogy ellenük dolgozik. Erre egy példát mondott Várszegi Asztrik: Sólymos Szilveszter atya 1950-ben azért kapott életfogytiglant, mert a vád szerint két diákjával meg akarta dönteni az államhatalmat. Több évet töltött börtönben, majd visszatérhetett Pannonhalmára. 1968-ban Miklós Imre, az ÁEH elnöke azt mondta Legányi Norbertnek: „Főapát úr tisztességtelen ember, mert közbűntényesekkel nevelteti a rend utánpótlását.”

Én olyan boldog vagyok, hogy engem is egy közbűntényes nevelt” – mondta az emeritus főapát.

Hozzátette: a kezdeti dinamikus, lendületes kezdés után a hatalom legfőbb célja Legányi Norbert főapát tönkretétele volt, mégpedig azért, mert a bencés rendnek az életképességét, a dinamizmusát fönn akarta tartani.

Vörös Géza, az ÁBLT főosztályvezetője szavaiból kiderült: a szocializmus negyven évi uralma alatt két nagy iratmegsemmisítés történt, az egyik 1956-ban, a másik a rendszerváltás idején, 1989/90-ben.

A könyv szerzője, Várszegi Asztrik és Balogh Margit egyetértettek abban, hogy az adott körülmények között Legányi Norbertnek nem volt más választása, mint hogy lemondjon a főapátságról. 1967. április 3-ai naplóbejegyzésében az olvasható, hogy: „Asztrik testvér” bekéredzkedett hozzá, és azt kérte tőle: ne mondjon le, mert „Ez a csapat szétesik, főapát úr személyes fegyelme tartja össze.” Legányi Norbert válasza így hangzott: „Asztrik testvér, ha 1950-ben valaki azt mondja nekem, hogy ma én itt magával beszélgetek, hibbantnak néztem volna, mert a másnap sem volt biztos.

Ne aggódjon! Pannonhalmát mindig azok mentették meg, akik nagyon szerették. Ha Isten csak tíz igazat is talál itt, megmenti, ahogy azt Ábrahámnak is ígérte.

Legyen maga az egyik!” 

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír