Ferenc pápa: A klerikalizmus ott kezdődik, amikor nem akarunk törődni az emberekkel

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Lukács evangéliuma, melyet az imént hallottunk, jól megragadja annak a pillanatnak a hangulatát, amikor az Úr ünnepélyesen felolvassa és magára vonatkoztatja Izajás jövendölését. A názáreti zsinagóga tele volt rokonokkal, szomszédokkal, ismerősökkel, barátokkal… és nem túl barátságos emberekkel. Mindnyájan Jézusra szegezték tekintetüket. Az Egyház mindig Jézusra, a felkentre szegezi tekintetét, akit a Lélek elküld, hogy felkenje Isten népét.

Az evangéliumok gyakran állítják elénk ezt a képet: az Úr a tömeg közepén áll, emberek tolonganak körülötte, akik betegeket visznek hozzá, kérik, hogy űzze ki a gonosz szellemeket, hallgatják tanításait és együtt járnak vele. „Juhaim hallgatnak hangomra; én ismerem őket, és ők követnek” (Jn 10,27–28).

Az Úr sosem vesztette el ezt a közvetlen kapcsolatot az emberekkel, mindig megtartotta a közelség kegyelmét, közel volt az egész néphez és közel volt minden egyes emberhez. Ezt látjuk egész nyilvános működése során, így volt ez kezdettől fogva: a Gyermek ragyogása gyengéden magához vonzott pásztorokat, királyokat és idős álomlátókat, mint Simeon és Anna. Így volt ez a kereszten is: szíve mindenkit magához vonz (vö. Jn 12,32): Veronikákat, cireneieket, gonosztevőket, századosokat…

A „tömeg” nem egy lesajnáló kifejezés. Talán valaki egyediségüket vesztett, névtelen emberek sokaságát érti tömegen… Az evangéliumban azonban azt látjuk, hogy amikor az Úrral kapcsolatba lépnek – amikor Jézus úgy áll közöttük, mint a nyáját legeltető pásztor –, a tömegesen hozzátóduló emberek átalakulnak. Az emberek szívében felébred a vágy, hogy kövessék Jézust, elindul bennük csodálkozás, elkezd megszületni a világos felismerés.

Erről a három kegyelemről szeretnék elmélkedni veletek, amelyek Jézusnak az emberek való kapcsolatát jellemzik.

A követés kegyelme

Lukács azt mondja, hogy az emberek „keresték” (Lk 4,42), „követték” (Lk 14,25), „szorongatták”, „tolongtak” körülötte (vö. Lk 8,42–45), és „nagy sokaság gyűlt össze, hogy hallgassák” (Lk 5,15). Az embereknek ez a követése túllép minden számításon, ez egy feltétlen, szeretettel teli követés. Szemben áll a tanítványok kicsinyességével, akiknek magatartása a kegyetlenséget súrolja, amikor azt tanácsolják az Úrnak, hogy bocsássa el az embereket, és ők keressenek maguknak ennivalót. Azt hiszem, itt kezdődött a klerikalizmus: amikor úgy akarták biztosítani maguknak az élelmet és a kényelmet, hogy nem törődnek az emberekkel. Az Úr visszautasítja ezt a kísértést: „Ti magatok adjatok nekik enni” (Mk 6,37), Jézus válasza tehát ez volt: „törődjetek az emberekkel!”

A csodálkozás kegyelme

A második kegyelem, amelyet kapnak az emberek, amikor követik Jézust, az örömteli csodálkozás kegyelme. Az emberek csodálkoztak Jézuson (vö. Lk 11,14), csodálták csodáit, de mindenekelőtt az ő személyét. Az emberek nagyon örültek, amikor üdvözölhették az utcán, amikor örömmel kérték az áldását és örömmel áldották meg, mint az az asszony a tömegben, aki áldotta Jézus édesanyját. Az Úr pedig csodálta az emberek hitét, örült neki, és mindig megragadta az alkalmat, hogy kiemelje azt.

A felismerés kegyelme

A harmadik kegyelem, amelyet az emberek kapnak, a felismerés kegyelme. „A sokaság megtudta [hova ment Jézus], és követte” (Lk 9,11). „A sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van” (Mt 7,28–29; vö. Lk 5,26). Krisztus, Isten testben eljött Igéje kelti fel az emberekben a megkülönböztetésnek ezt a karizmáját, amely nyilvánvalóan nem a szakértők ítélőképessége tudományos témákról. Amikor a farizeusok és a törvénytudók vitatkoztak Jézussal, az, amit a nép felismert, az Jézus hatalommal rendelkező tekintélye. Felismerték tanításának erejét, amely képes behatolni a szívbe, és azt, hogy a gonosz szellemek engedelmeskedtek neki; sőt azt is, hogy egy pillanatra szó nélkül maradtak azok, akik csapdába csaló beszélgetést kezdeményeztek vele: az emberek élvezték ezt. Az emberek képesek voltak a megkülönböztetésre, és örültek.

Nézzük egy kicsit közelebbről az embereknek ezt az evangéliumokban látható bemutatását. Lukács négy nagy embercsoportot említ, akik az Úr felkenésének kiváltságos címzettjei: a szegények, a hadifoglyok, a vakok, az elnyomottak. Általánosságban nevezi meg őket, de aztán örömmel látjuk, hogy az Úr élete során ezek a felkentek arcot és nevet kapnak. Ahogy az olajjal való megkenést egy kis részen alkalmazzuk, és annak jótékony hatása átterjed az egész testre, úgy az Úr, Izajás jövendölését felhasználva, több embercsoportot is megnevez, akikhez a Lélek küldi őt, azt a dinamikát követve, amelyet „inkluzív preferenciának” nevezhetünk: a kegyelem és a karizma, amely egy személynek vagy egy csoportnak adatik, az túlárad, mint a Lélek minden cselekvése, mindenki javára.

A szegények (ptókhoi) azok, akik annyira meghajlottak, meggörbültek, mint a koldusok, akik meghajolva kéregetnek. De szegény (ptókhé) az özvegyasszony is, aki felkeni ujjaival a két kis pénzérmét, vagyis az aznapi teljes megélhetését. Az özvegyasszony felkenő mozdulata, mellyel jótékonykodik, észrevétlen marad mindenkinek a szemében, kivéve Jézust, aki jósággal tekint kicsinységére. Ővele az Úr egészen teljesíteni tudja azt a küldetését, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek. Paradox módon azt az örömhírt, hogy vannak ilyen emberek, a tanítványok hallják. Ő, a jószívű asszony, észre sem veszi, hogy ő „feltűnt az evangéliumban” (vagyis, hogy tettét megemlítette Jézus az evangéliumban): azt az örömhírt, hogy az ő tettei „számítanak” Isten országában, és többet érnek, mint a világ minden gazdagsága, ő önmagában éli meg, mint a „velünk szomszédságban élő” sok szent.

A vakokat az evangélium egyik legrokonszenvesebb arca képviseli: Bartimeus (Mk 10,46–52), a vak koldus, aki visszanyerte látását, és attól a pillanattól kezdve csak arra volt szeme, hogy kövesse Jézust útja során. A tekintet felkenése! A tekintetünk, amelynek Jézus szemei visszaadhatják azt a ragyogást, amelyet csak az ingyenes szeretet adhat, azt a ragyogást, amelyet nap mint nap ellopnak tőlünk a manipuláló vagy banális képek, amelyekkel a világ eláraszt bennünket.

Az elnyomottak (tethrauszmenusz) megnevezésére Lukács egy olyan kifejezést használ, amelyben a „trauma” szó szerepel. Ez elég annak a példázatnak a felidézésére, amely Lukács kedvence lehetett, az irgalmas szamaritánus példázata, aki olajjal bekeni és bekötözi az útszélen fekvő, halálra vert ember sebeit (traumata: Lk 10,34). Krisztus sebeket hordozó testének megkenése! Ebben a megkenésben talál gyógyulást az összes trauma, amelyek kizárnak a játékból egyéneket, családokat és egész népeket, kirekesztik és feleslegesként a történelem útjának szélén hagyják őket.

A foglyok a hadifoglyok (aikhmalótosz), azok, akiket dárdaheggyel (aikhmé) vezettek. Jézus Jeruzsálemnek, szeretett városának elfoglalására és lakosainak elhurcolására utalhatott ezzel a kifejezéssel (Lk 21,24). Ma városokat nem annyira dárdaheggyel vetnek fogságba, hanem az ideológiai gyarmatosítás kifinomultabb eszközeivel. Egyedül saját, őseink munkája és művészete által kimunkált kultúránk felkenése szabadíthatja meg városainkat a rabszolgaságnak ezektől az új formáitól.

Nekünk, kedves paptestvérek, nem szabad elfelejtenünk, hogy evangéliumi példaképeink ezek az emberek, ezekkel a konkrét arcokkal, akiket az Úr felkenése felemel és életre kelt. Ők azok, akik kiegészítik és valódivá teszik a Lélek felkenését bennünk, akik arra kaptunk felkenést, hogy felkenjünk másokat. Közülük választottak ki minket és félelem nélkül azonosulhatunk ezekkel az egyszerű emberekkel. Mindannyiunknak megvan a saját élettörténete. Egy kis emlékezés igencsak hasznunkra lenne. Ezek az emberek lelkünknek a képét és az egyháznak a képét jelentik. Mindegyikük népünk egyedülálló szívét testesítik meg.

Mi, papok vagyunk a szegény, és a szegény özvegyasszony szívével szeretnénk jótékonykodni, megérinteni a koldus kezét és a szemébe nézni. Mi, papok vagyunk Bartimeus, és minden reggel felkelünk imádkozni és kérni: „Uram, segíts, hogy újra lássak” (Lk 18,41). Mi, papok vagyunk bűnünk néhány pontján a rablók által halálra vert sebesült. És szeretnénk ott lenni, elsőkként, az Irgalmas Szamaritánus gyengéd kezei között, hogy aztán mi is irgalmat tudjunk gyakorolni kezeinkkel másokon.

Bevallom nektek, hogy amikor bérmálok és felszentelést végzek, szeretem jó alaposan rákenni a krizmát az emberek homlokára és kezeire. Amikor jól végezzük a felkenést, saját felkentségünk is megújul. Azt akarom mondani, hogy nem üveges olajat osztogatunk. Azért kaptunk felkenést, hogy felkenjünk másokat. A felkenéskor magunkat osztogatjuk, a hivatásunkból adunk, a szívünket ajándékozzuk. Miközben a felkenést végezzünk, bennünket magunkat is felken népünk hite és szeretete. A felkenéskor beszennyezzük kezünket, mert érintjük az emberek sebeit, bűneit, félelmeit. A felkenéskor illatossá tesszük kezünket, mert érintjük az ő hitüket, reményüket, hűségüket, önátadásuk önzetlen jóságát, amit sokan babonaságnak tartanak.

Aki megtanulja, hogyan kell felkenni és áldani, kigyógyul a kicsinyességből, a visszaélésből és a kegyetlenségből.

Imádkozzunk, kedves testvéreim, hogy amikor Jézussal együtt a ránk bízottak közé megyünk – ez a legszebb hely –, az Atya újítsa meg bennünk a szentség Lelkének kiáradását, és adja meg, hogy egymással egyesülve kérjük irgalmát a ránk bízott népért és az egész világért. És így a nemzetek, a Krisztusban egyesült emberek Isten egyetlen hűséges népévé válhassanak, mely Isten országában éri el teljességét (vö. Felszentelő imádság a papszentelés szertartásában).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír