Ferenc pápa az amerikai püspökökhöz: A visszaélések ellen megtérésre van szükség

Ki lehet dolgozni stratégiákat, meg lehet változtatni struktúrákat és rendszereket, de nehezen lehet begyógyítani a visszaélések által okozott sebet anélkül, hogy az Egyház tagjai személyesen megtérnének és ez a megtérés vonatkozna arra is, ahogyan kezelik a hatalmat és a pénzt, ahogyan megélik a tekintélyt. Mert az Egyház nem egy vállalat, nem is egy marketingcég, és egy ilyen fajta drámát, amely örökre nyomot hagy emberek életében, nem lehet rendeletekkel megoldani, sem úgy, hogy „új bizottságokat hozunk létre vagy javítjuk a munkánk szervezeti felépítését, mintha egy emberi erőforrással foglalkozó vállalat vezetői lennénk”.

Ferenc pápa saját kezűleg írt egy mintegy tízoldalas levelet az egyesült államokbeli püspököknek, akik január 2-től 8-ig a Chicagóhoz közeli mundeleini szemináriumban gyűltek össze lelkigyakorlatra, együtt gondolkodnak és imádkoznak az Észak-Amerika minden egyházmegyéjét érintő válságon, amelyet a papok által elkövetett visszaélések okoztak. Maga Ferenc pápa is ösztönözte a lelkigyakorlatot, amikor 2018. szeptember 13-án találkozott az USA püspökeivel és azt javasolta, egy héten keresztül gyakorolják az imádságot és a megkülönböztetést annak érdekében, „hogy evangéliumi lélekkel nézzenek szembe a hitelvesztés Egyházat átjáró válságára és keressék rá a válaszokat” – írja a Szentatya az Egyesült Államok katolikus püspöki konferenciájának (USCCB) honlapján január 3-án 16 órakor angolul és spanyolul megjelent levelében.

Ferenc pápa szívesen részt vett volna személyesen a lelkigyakorlaton. Elnézést is kér a püspököktől, mert „az erőfeszítések ellenére logisztikai okokból” nem tud jelen lenni és személyesen kísérni őket, de lélekben mindenképpen közel áll hozzájuk Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes jelenlétének köszönhetően, aki „előzékenyen felajánlotta”, hogy vezeti a meditációt, amelynek témája: „Tizenkettőt rendelt…, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3,14).

A levélben a pápa közvetlenül belevág a témába, ami az észak-amerikai egyházat feldúló vihart okozta. E vihar az utóbbi időben kerekedett, „a sorozatos botrányokból, amelyek mélyen érintik szavahihetőségét”, különösen az esetek elhallgatása miatt. A mélyen megosztott püspöki karhoz szólva hosszan elidőzik az egység és a kollegialitás témáján, hangsúlyozva, hogy éppen az Egyház belső megosztottsága, az énközpontúság, az erővel való győzni akarás jelentik az első akadályokat ahhoz, hogy hatékony legyen a harc az olyan drámákkal szemben, mint a visszaélések.

Ferenc pápa nem hagyja szó nélkül azt sem, milyen gyötrelmes időszakokon ment keresztül sok áldozat, akik, mint írja „saját testükben szenvedték el a hatalommal való visszaélést, a szexuális visszaélést felszentelt papoktól, szerzetesektől, szerzetesnőktől és világi hívőktől”. Nem hagyja szó nélkül azt sem, hogy a keresztre feszítés idejét élték meg az áldozatok családjai is és Isten egész népe. Az Egyház szavahihetőségét „erősen megkérdőjelezték és elgyengítették ezek a bűnök, bűntények, és különösen az, hogy el akarták titkolni, el akarták rejteni azokat. Ebből még nagyobb bizonytalanságérzés fakadt, a hívek elvesztették bizalmukat, nem érezték a védelmet” – jelenti ki Ferenc pápa. „Az a hozzáállás, hogy takargatni akarták a bűnöket, nem segített megoldani a konfliktusokat, elősegítette, hogy ezek a konfliktushelyzetek tartóssá váljanak, még mélyebben megsebezzék a kapcsolatokat. Ma arra kapunk meghívást, hogy gondozzuk és újra rendbe tegyük ezeket a kapcsolatokat.”

A Szentatya a „mi” névmást használja, amikor elmondja: „tudatában vagyunk annak, hogy az elkövetett bűnök, bűntettek és ezeknek a hatása egyházi, társadalmi, kulturális szinten mély nyomot hagytak, mély sebet ejtettek a hívő nép szívében”; eltöltötték „bizonytalansággal, zavarodottsággal, zaklatottsággal”, elhomályosítva és hiteltelenítve „annak a sok kereszténynek” a tanúságtételét, akik az evangéliumért ajánlják fel életüket.

Ferenc pápa leszögezi, hogy mindezek a sebek belülről nyomják rá bélyegüket a püspökök közösségére, „nem azt a szükséges és egészséges szembenézést és nem azt a feszültséget szülik, ami egy élő szervezet sajátja, hanem megosztottságot és szétszóródást okoznak”. „A visszaélés kultúrája elleni harc, a szavahihetőségen esett seb”, mint ahogy „az elbizonytalanodás, a zavarodottság és a misszió hitelvesztése” mindenki részéről „egy új és határozott hozzáállást kíván a konfliktusok megoldása érdekében”.

A pápa lényegében személyes megtérést kér, hiszen a visszaélések kérdését „nem lehet voluntarista rendeletekkel megoldani, sem úgy, hogy egyszerűen új bizottságokat hozunk létre vagy javítjuk a munkánk szervezeti felépítését, mintha egy emberi erőforrással foglalkozó vállalat vezetői lennénk. Egy ehhez hasonló megoldás azzal végződik, az Egyház lelkipásztorának küldetését egy egyszerű adminisztratív/szervező feladattá redukálja »az evangelizáció vállalatában«”.

Vannak ugyan bizonyos dolgok, amelyekre „szükség van”, de ezek „nem elegendőek”, hiszen „nem képesek a valóságot a maga összetettségében látni, szembenézni vele, és ezért fennáll a veszély, hogy mindent egyszerű szervezési problémakánt kezelnek”. „Megállapíthatjuk, hogy létezik egy létfontosságú szövet, amely károsodott és arra kaptunk meghívást, hogy helyreállítsuk, mint a kézművesek” – jelenti ki a pápa. Ez azt is jelenti, hogy „képesek legyünk összegyűlni, hogy felébredjen és éljen bennünk a bizalom az iránt, hogy létrehozunk egy közös, nagy, alázatos, biztos, megfontolt és átlátható tervet”.

Amire egy új szervezeten túl sürgetően szükség van, az „az elménk megtérése (metanoia), megtérés az imádkozásunk módjában, a hatalom és a pénz kezelésében, a tekintély megélésében és abban is, ahogyan az egymással és a világgal való kapcsolatainkat alakítjuk.” Tetteink pragmatikus dimenziója mellett mindig legyen ott „a paradigmatikus dimenzió, amely megmutatja a lelkét és az értelmét mindannak, amit teszünk”. A Szentatya aláhúzza, hogy ha nem erre helyezzük a hangsúlyt, akkor minden kezdeményezés, minden gesztus, minden terv azt kockáztatja, hogy átszínezi „az énközpontúság, a védekezés, az önvédelem”, és végül a semmibe vész.

„Talán kialakíthatunk egy jól strukturált, jól szervezett egységet, de nem lesz benne az evangélium ereje, hiszen nem segít abban, hogy hihetőbb és tanúságtevő Egyház legyünk” – figyelmeztet a pápa. A szavahihetőség „a bizalomból születik”, ami pedig „az őszinte, mindennapos szolgálatból, amellyel alázatosan és ingyenesen fordulunk mindenki felé”. „Olyan szolgálat, ami nem akar egy marketinges művelet lenni, sem puszta stratégia annak érdekében, hogy visszaszerezzük elveszített helyünket, vagy elismerésünket a társadalom szövetében” – teszi világossá.

Felhívja a püspökök figyelmét arra a kötelességükre, hogy megtalálják „azt a kollegiálisan atyai módot, amellyel felvállalják a jelenlegi helyzetet, amellyel megvédik a rájuk bízott népet, leginkább attól, hogy szétszóródjanak és lelki árvákká legyenek.”

A pápa a levél további részeiben elidőzik a belső megosztottságon és kijelenti, hogy az Egyház szavahihetősége nem a beszédekben és nem az érdemeiben gyökerezik, nem is az egyének erejében és képességeiben, hanem „egy egységben lévő test gyümölcse, amely felismeri, hogy bűnös, korlátozott, és képes kijelenteni, hogy szüksége van a megtérésre” ahhoz, hogy „tanúsítsa, mint a történelem legsötétebb pillanataiban tette, hogy az Úr jelen van, új utakat nyit és megkeni olajával az elbátortalanodott hitet, a megsebzett reményt és az alvó szeretetet.”

Hozzáteszi, hogy ha ez a kollegialitás él „a bűnös, az állandó megtérés állapotában élő emberekben, akiket továbbra is összezavar és elszomorít, ami történt”, az lehetővé teszi, hogy „szeretetközösségre lépjünk népünkkel és megszabadít attól, hogy a hamis, gyors és hiú diadalt keressük, amelynek legfőbb célja a saját helyünk biztosítása, nem pedig az, hogy elindítsunk és felélesszünk folyamatokat.”

Minden erőfeszítés, amit azért teszünk, hogy megtörjük a szemrehányás, a legitimáció elvesztése, a hitelvesztés ördögi körét, elkerülve a morgolódást és a rágalmazást, miközben elfogadjuk korlátaink és bűneink szégyenteljes jelenlétét, elősegítve a párbeszédet, a szembenézést, a megkülönböztetést, alkalmassá tesz minket arra, hogy evangéliumi utakat találjunk, amelyek felébresztik és elősegítik a kiengesztelődést és a szavahihetőséget, amelyet a népünk és a küldetésünk elvár tőlünk” – szögezi le a pápa. „Akkor tudunk így tenni, ha szakítani tudunk azzal, hogy másokra vetítsük saját összezavarodottságunkat és elégedetlenségünket, amelyek akadályt jelentenek az egységben, és merünk együtt térdre borulni az Úr előtt, engedve, hogy kérdőre vonjanak minket a sebei, amelyekben megláthatjuk a világ sebeit.”

A találkozóval, amelyet a chicagói bíboros érsek, Blase Cupich hívott össze, az amerikai püspöki konferencia előkészül arra a csúcstalálkozóra, amelyet a pápa szervezett a Vatikánba február 21–24-re, a világ minden püspöki konferenciájának elnökével, hogy szembenézzenek a visszaélésekkel és stratégiákat dolgozzanak ki a válságra, valamint az egyetemes Egyházra érvényes irányelveket fogalmazzanak meg.

Az amerikai püspöki konferencia elnöke, Daniel DiNardo bíboros köszönetet mondott a pápának, amiért arra hívta a püspököket és őt is, „hogy lépjenek egy lépést hátra és lépjenek be Isten meghallgatásának az idejébe”. Imádságot kért magáért és püspök testvéreiért, miközben együtt keresik a Szentlélek útmutatását. Imádságot kért a szexuális visszaélések áldozataiért is, hogy „szenvedésük megerősítse bennünk a feladatot, hogy gyökerestül kitépjük az Egyházunkból és a társadalmunkból ezt a szörnyű gonoszt, hogy ne ismétlődhessen meg ilyen szenvedés”.

Az Egyesült Államok katolikus püspöki konferenciájának 456 tagja van. A lelkigyakorlaton a 271 aktív püspök közül 250 vett részt, a 185 nyugalmazott püspök nem kapott rá meghívást.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Vatican Insider

Magyar Kurír