Ferenc pápa Edmontonban: Legyen az Egyház a kiengesztelődés háza!

Spanyolul elmondott beszédének teljes fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim és nővéreim, jó estét kívánok!

Örülök, hogy találkozhatom veletek, és újra láthatom az őslakosok több képviselőjének is az arcát, akik néhány hónappal ezelőtt meglátogattak Rómában. Az a találkozó nagyon sokat jelentett számomra. Most a ti házatokban vagyok, barátként és zarándokként a földeteken, a templomotokban, ahol testvérként összegyűltök, hogy Istent dicsérjétek. Rómában, miután meghallgattalak benneteket, azt mondtam nektek, hogy „a hatékony gyógyulási folyamathoz konkrét intézkedésekre van szükség” (Beszéd a kanadai őslakos népek küldöttségeihez, 2022. április 1.). Örömmel látom, hogy ebben az egyházközségben, ahol a First Nations, a métisek és az inuitok különböző közösségeiből származó emberek, valamint a helyi városnegyedből származó nem őslakosok és a bevándorló testvérek is mind megtalálhatók, már elkezdődött ez a folyamat. Ez egy mindenki számára nyitott, befogadó otthon, amilyennek az Egyháznak is lennie kell: Isten gyermekeinek családja, ahol a vendégszeretet és a befogadás, az őshonos kultúra jellegzetes értékei lényegi fontosságúak; ahol mindenki szívesen látottnak érezheti magát, függetlenül saját történelmétől és életkörülményeitől. Szeretném megköszönni nektek azt is, hogy konkrétan közel álltok sok szegény emberhez (ez nagyon meghat engem) – akik ebben a gazdag országban is sokan vannak – szeretetetek által: ezt kívánja Jézus, aki azt mondta nekünk és mindig megismétli az evangéliumban: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Jézus van jelen bennük!

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az Egyházban is a búza összekeveredik a konkollyal. Az Egyházban is! És

éppen e konkoly miatt akartam erre a bűnbánati zarándoklatra jönni, és ma reggel azzal kezdeni, hogy megemlékezem arról a rosszról, amelyet az őslakos népek sok kereszténytől elszenvedtek, és hogy fájó szívvel bocsánatot kérjek.

Fájdalmas belegondolnom, hogy egyes katolikusok hozzájárultak az asszimilációs és kiszakítási politikákhoz, amelyek kisebbrendűségi érzést közvetítettek, megfosztották a közösségeket és az embereket kulturális és spirituális identitásuktól, elvágták gyökereiket és előítéletes, diszkriminatív attitűdöket tápláltak, és hogy mindezt egy olyan nevelés nevében tették, amelyet kereszténynek gondoltak. A nevelésnek mindig az emberekben már meglévő tehetségek tiszteletéből és támogatásából kell kiindulnia. Ez nem olyasmi, és nem is lehet soha olyasmi, amit előzetesen kidolgoztak és aztán ráerőltetnek az emberekre, mert a nevelés az élet misztériuma közös felderítésének és feltárásának a kalandja. Hála Istennek, az ilyen plébániákon, mint ez, a találkozáson keresztül nap mint nap épülnek a gyógyulás és a kiengesztelődés alapjai. Gyógyulás, kiengesztelődés. Szeretnék mondani valamit, ami nincs ide leírva. Szeretném külön megköszönni azt a munkát, amelyet a püspökök végeztek annak érdekében, hogy én idejöhessek, hogy ti odamehessetek [Rómába]. Egy egységes püspöki konferencia nagy dolgokat tesz, sok gyümölcsöt terem. Köszönöm szépen a püspöki konferenciának!

Kiengesztelődés [reconciliación]. Ma este néhány gondolatot erről a szóról szeretnék megosztani. Mit sugall nekünk Jézus, amikor kiengesztelődésről beszél, amikor kiengesztelődésre biztat? Mi a jelentése ma számunkra a kiengesztelődésnek? Kedves barátaim, a Krisztus által hozott kiengesztelődés nem egy külsődleges békeszerződés volt, nem egyfajta kompromisszum, hogy a felek boldogok legyenek. Nem is égből hullott béke volt, amelyet felülről másokra erőltetnek, vagy amely a másikat teljesen elnyeli. Pál apostol elmagyarázza: Jézus úgy engesztel ki, hogy két távoli valóságot egyberak, két távoli valóságot egy valósággá, egy dologgá, egy néppé alakít. És hogyan csinálja ezt? A kereszt által (vö. Ef 2,14). A kereszten függő Jézus engesztel ki bennünket! Jézus az, aki kiengesztel, megbékéltet bennünket egymással a kereszten, az élet fáján, ahogy az első keresztények szerették mondani. A kereszt az élet fája.

Ti, kedves őslakos testvéreim és nővéreim, sokat taníthattok nekünk a fa létfontosságáról, hiszen a fa, a gyökerei által a földdel egyesülve, levelein keresztül oxigént ad, és gyümölcseivel táplál bennünket. És gyönyörű látni a fa szimbolikáját e templom felépítésében: egy farönk a földhöz kapcsolja az oltárt, amelyen Jézus az eucharisztiában kiengesztel bennünket, „egy kozmikus szeretetet kifejező cselekményben”, mely „összeköti az eget és a földet, átfogja az egész teremtést” (Laudato si’ enciklika, 236). Ez a liturgikus szimbolika eszembe juttat egy csodálatos szöveget, melyet Szent II. János Pál mondott ebben az országban: „Krisztus élteti minden kultúra szívét, így a kereszténység nemcsak magában foglal minden őslakos népet, hanem testének tagjaiban maga Krisztus is őslakos” (Igeliturgia Kanada őslakosaival, 1984. szeptember 15.).

Ő az, aki a keresztfán kiengeszteli, újraegyesíti azt, ami elképzelhetetlennek és megbocsáthatatlannak tűnt, átölel mindenkit és mindent.

Mindenkit és mindent! Az őslakosok erős kozmikus jelentőséget tulajdonítanak az égtájaknak, melyeket nemcsak földrajzi vonatkozási pontként fognak fel, hanem a valóság egészét felölelő dimenzióként is, mely a valóság gyógyításának útját jelzi, amelyet az úgynevezett „gyógyszerkerék” szimbolizál. Ez a templom magáévá teszi az égtájak szimbolikáját, és krisztológiai jelentést tulajdonít nekik. Keresztjének szárai által Jézus átöleli az égtájakat, egybefogja a legtávolabbi népeket, Jézus meggyógyít és kiengesztel mindent (vö. Ef 2,14). Ott teljesíti be Isten tervét: „kiengesztelni mindent” (vö. Kol 1,20).

Testvéreim és nővéreim, mit jelent ez azok számára, akik oly fájdalmas sebeket hordoznak magukban? Megértem, hogy nehezen tudják elképzelni a kiengesztelődés bármilyen formáját azok, akik rettenetesen szenvedtek olyan férfiak és nők miatt, akiknek a keresztény életről kellett volna tanúságot tenniük.

Semmi sem törölheti el a megsértett méltóságot, az elszenvedett rosszat, az elárult bizalmat. A mi szégyenünket, a hívők szégyenét sem lehet soha eltörölni. De újra kell kezdeni!

És Jézus nem szavakat és jó elhatározásokat javasol, hanem a keresztet javasolja, azt a botrányos szeretetet, amely hagyja, hogy lábát és csuklóját szögek, fejét pedig tövisek szúrják át.

Ez a követendő irány: együtt nézni Krisztust, az elárult és értünk keresztre feszített szeretetet; meglátni Jézust, a megfeszített Jézust a bentlakásos iskolák sok tanulójában.

Ha ki akarunk engesztelődni egymással és önmagunkkal, ha ki akarunk békülni a múlttal, az elszenvedett igazságtalanságokkal és a sebzett emlékezettel, a traumatikus eseményekkel, melyeket semmilyen emberi vigasz nem gyógyíthat meg, ha valóban ki akarunk engesztelődni, akkor a megfeszített Jézusra kell néznünk, az ő oltáráról kell békét nyernünk. Mert épp a keresztfán változik át a fájdalom szeretetté, a halál életté, a csalódás reménnyé, az elhagyatottság közösséggé, a távolság egységgé. A kiengesztelődés nem annyira a mi erőfeszítésünk eredménye, hanem ajándék, mely a Megfeszítettből árad, béke, mely Jézus szívéből fakad, kegyelem, melyet kérnünk kell. A kiengesztelődés kegyelem, melyet kérnünk kell!

A kiengesztelődésnek van egy másik aspektusa is, amelyről szeretnék beszélni nektek. Pál apostol kifejti, hogy Jézus a kereszt által egy testté engesztelt ki bennünket (vö. Ef 2,14). Milyen testről beszél? Az Egyházról beszél, az Egyház a kiengesztelődésnek ez az élő teste. De ha arra a kitörölhetetlen fájdalomra gondolunk, amelyet ezen a helyen sok-sok ember átélt egyházi intézmények keretében, akkor csak haragot érzünk, csak szégyent érzünk. Ez akkor történt, amikor a hívők hagyták, hogy világiassá váljanak, és ahelyett, hogy a kiengesztelődést segítették volna elő, saját kulturális modelljüket erőltették másokra. Ez a mentalitás, testvéreim és nővéreim, lassan hal meg, vallási szempontból is. Úgy tűnhetett ugyanis, hogy kényelmesebb Istent belenevelni az emberekbe, mint hagyni, hogy az emberek eljussanak Istenhez. Ez ellentmondás! De ez sosem működik, mert az Úr nem így működik, ő nem kényszerít, ő nem fojt el, és nem nyom el, hanem szeret, felszabadít és enged szabadnak lenni. Ő nem támogatja Lelkével azokat, akik leigáznak másokat, akik összekeverik a kiengesztelődés evangéliumát a térítéssel. Mert Istent nem lehet Istennel ellentétes módon hirdetni!

És mégis, hányszor megtörtént ez a történelemben! Míg Isten egyszerűen és alázatosan mutatja meg magát, minket megkísért, hogy az ő nevében ráerőltessük őt és magunkat másokra. Ez az a világias kísértés, hogy levegyük őt a keresztről, hogy hatalommal és külsőségekben léptessük fel. Jézus azonban a kereszten engesztel ki, nem úgy, hogy leszáll a keresztről. És ott, a kereszt körül voltak azok, akik magukra gondoltak, és megkísértették Krisztust annak ismételgetésével, hogy magát mentse meg (vö. Lk 23,35–36), és ne gondoljon másokra. Testvéreim és nővéreim, Jézus nevében, ez soha többé ne forduljon elő az Egyházban! Úgy hirdessük Jézust, ahogyan ő akarja, szabadságban és szeretetben, és minden megfeszített ember, akivel találkozunk, ne egy megoldandó ügy legyen számunkra, hanem testvér, akit szeretni kell, Krisztus teste, akit szeretni kell. Legyen az Egyház, Krisztus teste, a kiengesztelődés élő teste!

Maga a kiengesztelődés [reconciliación] szó gyakorlatilag az Egyház szinonimája. A kifejezés tulajdonképpen azt jelenti, hogy „újból egyeztetünk [conciliar], újból zsinatot [concilio] tartunk, újból egyességre jutunk”. Ezért az Egyház az a ház, ahol újból egyeztetünk, egységre jutunk, ahol összejövünk, hogy újrakezdjünk és együtt növekedjünk. Az a hely, ahol abbahagyjuk, hogy egyénileg gondolkodjunk annak érdekében, hogy testvérként ismerjük fel egymást: egymás szemébe nézünk, befogadjuk egymás történetét és kultúráját, és hagyjuk, hogy a Szentléleknek oly tetsző együttlét misztikája elősegítse a sérült emlékezet gyógyulását.

Ez a követendő út, és nem az, hogy mások helyett döntsünk, nem az, hogy mindenkit beskatulyázzunk, hanem az, hogy a Megfeszített elé állunk, és a testvérünk elé állunk, hogy megtanuljunk együtt járni. Ez az Egyház – és bárcsak mindig ilyen lenne!

Az Egyház nem emberekbe gyömöszölendő csomó eszme és parancs! Az Egyház befogadó otthon mindenki számára. És bárcsak mindig ilyen lenne!

Az Egyház templom, mindig nyitva álló kapukkal. Meghallgattuk e két testvérünket, akik azt mondják, hogy ez a plébánia ilyen: templom, mindig nyitva álló kapukkal, ahol mindannyian, a Lélek élő templomai, találkozunk, szolgálunk és kiengesztelődünk. Kedves testvéreim és nővéreim, a gesztusok és a látogatások fontosak lehetnek, de a kiengesztelődés szavainak és tevékenységeinek nagy része helyi szinten történik, olyan közösségekben, mint ez, ahol az egyének és a családok nap mint nap egymás mellett járnak.

Az együtt imádkozás, a közös segítségnyújtás, az élettörténetek megosztása, a közös örömök és küzdelmek megnyitják az ajtót Isten kiengesztelő munkája előtt.

Van egy zárókép, amely segíthet nekünk. Ebben a templomban az oltár és a tabernákulum felett egy tipikus bennszülött sátor – megtudtam, hogy tipinek hívják – négy tartóoszlopát látjuk. A sátornak gazdag bibliai jelentése van. Amikor Izrael a pusztában járt, Isten egy sátorban lakott, amelyet mindig felállítottak, amikor a nép megállt. Ez volt a találkozás sátra. Arra emlékeztet bennünket, hogy Isten velünk jár, szeret találkozni velünk, amikor együtt vagyunk, összegyűlünk, tanácskozunk. Amikor pedig Isten Fia emberré válik, az evangélium szó szerint azt mondja, hogy „köztünk verte fel sátrát” (vö. Jn 1,14). Isten a közelség Istene; Jézusban megtanít bennünket az együttérzés és a gyengédség nyelvére. Ezt minden alkalommal meg kell értenünk, valahányszor templomba megyünk, ahol ő jelen van a tabernákulumban, és a tabernákulum szó is pontosan sátrat jelent.

Isten köztünk veri fel sátrát, elkísér bennünket pusztaságainkban; nem mennyei palotákban lakik, hanem az Egyházunkban, és azt akarja, hogy az a kiengesztelődés háza legyen.

Megfeszített és feltámadott Jézus, aki ebben a népedben lakozol, mely a tied, Uram, aki közösségeinken és kultúráinkon keresztül akarsz ragyogni, Jézus, fogj kézen bennünket, és a történelem pusztaságaiban is vezesd lépteinket a kiengesztelődés útján! Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír