Ferenc pápa: Éles érzékekkel, hűségesen várjuk Isten látogatásait!

Ferenc pápa teljes katekézisének és felhívásának fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az öregség témájával foglalkozó katekéziseink sorában ma a Szent Lukács evangélista által festett gyengéd képre tekintünk, mely két idős ember alakját, Simeont és Annát ábrázolja. Életüknek az ad értelemet, hogy mielőtt búcsút vennének ettől a világtól, várják Isten látogatását. Várták, hogy Isten meglátogassa őket, vagyis vártak Jézusra. Simeon a Szentlélek működésének köszönhetően megsejtette, hogy nem fog meghalni, míg meg nem látja a Messiást. Anna mindennap bejár a templomba, és annak szolgálatára szenteli magát. Mindketten felismerik az Úr jelenlétét a gyermek Jézusban, aki vigasszal tölti be hosszú várakozásukat, és megkönnyíti életből való távozásukat. Ez a jelenet a Jézussal való találkozásról és a búcsúzásról szól.

Mit tanulhatunk ettől a spirituális életerővel teli két idős embertől?

Megtanuljuk, hogy a várakozó hűség élessé teszi az érzékeket. Hiszen, mint tudjuk, a Szentlélek éppen ezt teszi: megvilágosítja az érzékeket. A Veni Creator Spiritus régi himnuszban, mellyel a Szentlelket ma is hívjuk, azt mondjuk: „Accende lumen sensibus”, gyújts fényt az érzékeknek, világítsd meg érzékeinket. A Lélek képes erre: a test érzékszerveinek korlátai és sebei ellenére élessé teszi a lélek érzékeit. Az öregség így vagy úgy, de gyengíti a test érzékenységét: van, aki kevésbé lát, kevésbé hall… De

az az öregség, amely gyakorolta magát az Isten látogatására való várakozásban, nem fogja elszalasztani az ő átvonulását: sőt, készebb lesz arra, hogy észrevegye őt, érzékenyebben fogadja az Urat, amikor elhalad.

Ne feledjük, hogy a keresztény emberre jellemző egyik magatartás az, hogy figyelünk az Úr látogatásaira, mert az Úr áthalad az életünkön, késztet és kér bennünket, hogy jobbak legyünk. Szent Ágoston azt mondta: „Félek az áthaladó Istentől.” – „De hogyhogy félsz?” – „Attól félek, hogy nem veszem észre, és hagyom továbbhaladni.” A Szentlélek az, aki felkészíti érzékeinket arra, hogy észrevegyük, amikor meglátogat bennünket az Úr, ahogyan Simeonnal és Annával is tette.

Ma nagyobb szükségünk van erre, mint valaha:

élő lelki érzékekkel rendelkező öregkorra van szükségünk, mely képes felismerni Isten jeleit, sőt, Isten Jelét, Jézust.

Olyan jel ő, aki mindig válságba sodor bennünket: Jézus válságba sodor, mert ő „az ellentmondás jele” (Lk 2,34) – de olyan jel, amely örömmel tölt el bennünket. Mert a válság nem feltétlenül okoz szomorúságot, nem: ha válságban vagy, és továbbra is szolgálod az Urat, az sokszor békével és örömmel tölt el. A lelki érzékek elaltatása – és ez rossz! –, a lelki érzékek elaltatása, a testi érzékek izgalomban és kábulatban tartása mellett, széles körben elterjedt kórtünet abban a társadalomban, amely az örök fiatalság illúzióját ápolja, és ami a legveszélyesebb, hogy ennek többnyire nincs is tudatában. Az emberek nem veszik észre, hogy el vannak altatva. És ez történik: mindig is megtörtént, és napjainkban is megtörténik: az érzékek el vannak altatva, és nem is értjük, mi történik; a belső érzékek, a lélek érzékei, melyeknek fel kellene ismerniük, hogy Isten vagy a gonosz van-e jelen, el vannak altatva, nem tesznek különbséget.

Ha elveszítjük a tapintás vagy az ízlelés érzékenységét, azt azonnal észrevesszük. De ha a lélek érzékenységét veszítjük el, azt sokáig figyelmen kívül hagyhatjuk, élünk, de nem vesszük észre, hogy elvesztettük a lélek érzékenységét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy gondolunk-e Istenre vagy a vallásra. A lelki érzékek érzéketlensége az együttérzésről és a könyörületről, a szégyenérzetről és a lelkiismeret-furdalásról, a hűségről és az odaadásról, a gyengédségről és a becsületről, saját felelősségünkről és másokért aggódó fájdalmunkról szól. Érdekes: az érzéketlenség miatt nem tudsz együttérezni, nem tudsz könyörületes lenni, nincs benned szégyenérzet és nem érzel lelkiismeret-furdalást, miután rosszat tettél. Így van: az elaltatott lelki érzékek mindent összezavarnak, és az ember nem érzi lelkében az ilyen dolgokat. És az öregség lesz úgymond az első veszteség. Az öregség lesz ennek az érzékenységvesztésnek az első áldozata. Abban a társadalomban, amely mindenekelőtt az élvezetre érzékeny, csak az történhet, hogy csökken a kiszolgáltatottak iránti figyelem, és a győztesek versengése kerekedik felül. És így elveszítjük az érzékenységet. Természetesen ott van az inklúzió retorikája, minden politikailag korrekt diskurzus rituális formulája. De ez még nem hoz valódi javulást a normális együttélés gyakorlatában: a szociális gyengédség kultúrája nehezen fejlődik. Nem: az emberi testvériség lelkülete – melyet úgy éreztem, újból erőteljesen hangsúlyoznom kell – olyan, mint egy levetett ruha, mely csodálatos, igen, de… múzeumban áll. Elveszítjük az emberi érzékenységet, elveszítjük a léleknek ezeket a mozdulásait, amelyek emberivé tesznek bennünket.

Igaz, a való életben meghatódva és hálával figyelhetünk meg sok fiatalt, aki képes teljes mértékben megbecsülni ezt a testvériséget. De épp itt van a probléma: van egy szakadék, egy bűnös szakadék a szociális gyengédség eme életerejének tanúságtétele és a konformizmus között, amely arra kényszeríti a fiatalokat, hogy egészen másképp beszéljék el önmagukat. Mit tehetünk e szakadék áthidalása érdekében?

Simeon és Anna történetéből, de más, a Lélekre érzékeny idősekről szóló bibliai történetekből is érkezik rejtett jelzés, melyet érdemes előtérbe állítanunk. Miben áll konkrétan a kinyilatkoztatás, amely begyújtja Simeon és Anna érzékenységét? Abban áll, hogy egy gyermekben, aki nem tőlük származik, és akit első ízben látnak, Isten látogatásának biztos jelét ismerik fel. Elfogadják, hogy nem főszereplők, hanem csak tanúk. És

amikor az egyén elfogadja, hogy nem főszereplő, hanem tanúként vonódik be, akkor a dolog jól megy: az a férfi vagy nő jól halad az érettségben.

Az emberben mindig ott él a vágy, hogy főszereplő legyen, de ha ezt nem adja fel, akkor sosem fog érettebbé válni ezen az úton az öregkor teljessége felé.

Isten látogatása nem valósul meg az ő életükben, azokéban, akik főszereplők akarnak lenni, és sosem tanúk.

Isten látogatása nem hozza őket színre szabadítóként: Isten nem az ő nemzedékükben ölt testet, hanem az eljövendő nemzedékben. Elveszítik a lelküket, elveszítik a kedvüket az érett élethez, és ahogy mondani szokták, felszínesen élnek. Ez a felszínesek nagy generációja, akik nem engedik meg maguknak, hogy a lélek érzékenységével érezzék a dolgokat. De miért nem engedik meg? Részben lustaságból, részben pedig azért, mert már nem képesek rá: elveszítették. Elszomorító, amikor egy civilizáció elveszíti a lélek érzékenységét. Viszont gyönyörű, amikor olyan öregekkel találkozunk, mint Simeon és Anna, akik megőrzik a léleknek ezt az érzékenységét, és képesek megérteni a különböző helyzeteket, ahogy ők ketten megértették az előttük álló helyzetet, a Messiás megmutatkozását. Nincs bennük neheztelés vagy vádaskodás, ezért, amikor ebben a statikus állapotban vannak. Ehelyett nagy meghatottság és nagy vigasztalás van bennük, amikor a lelki érzékek még élnek. Meghatódottság és vigasztalás, mert láthatják és hirdethetik, hogy nemzedékük történelme nem veszett el, nem veszett kárba, éppen egy olyan esemény miatt, amely az utánuk következő nemzedékben ölt testet és mutatkozik meg. És ezt érzi az idős ember, amikor unokái elmennek hozzá beszélgetni: úgy érzi, újjáéled. „Ó, az életem még itt van.”

Nagyon fontos, hogy felkeressük az időseket, nagyon fontos, hogy meghallgassuk őket. Nagyon fontos, hogy beszélgessünk velük, mert végbemegy a civilizációknak ez a cseréje, az érettségnek ez a cseréje a fiatalok és az idősek között. És ekképpen civilizációnk érett módon halad előre.

Csak a lelki öregség képes ezt a tanúságot alázatosan és elragadóan megtenni, ami mindenki előtt mérvadóvá és példamutatóvá teszi. A lélek érzékenységét ápoló öregség kiolt minden irigységet a nemzedékek között, minden neheztelést, minden vádaskodást, hogy eljöjjön Isten a következő nemzedékben, aki akkor érkezik el, amikor ő, az öreg búcsút vesz. Ez történik egy nyitott időssel, amikor egy nyitott fiatallal találkozik: búcsút vesz az élettől, de – idézőjelben – átadja saját életét az új nemzedéknek. És ez Simeon és Anna búcsúja: „Most már békében elmehetek.”

Az öregkor lelki érzékenysége képes arra, hogy a nemzedékek közötti versengést és viszályt valóban és véglegesen lebontsa.

Felülmúlja, ez az érzékenység: az idősek ezzel az érzékenységgel felülmúlják a viszályt, túllépnek rajta, az egységet választják, nem a viszályt. Az ember számára ez bizonyára lehetetlen, de Isten számára lehetséges.

És ma oly nagy szükségünk van rá, a lélek érzékenységére, a lélek érettségére, szükségünk van bölcs, lelkükben érett öregekre, akik reményt adnak nekünk az élethez!

*

Az általános kihallgatás végén a Szentatya a következő felhívást tette közzé:

Kedves testvéreim, szombaton és vasárnap Máltára utazom. Azon a fényes földön zarándok leszek Pál apostol nyomdokain járva, akit ott nagy emberséggel fogadtak, miután Rómába tartva hajótörést szenvedett a tengeren. Ez az apostoli út tehát alkalmat ad arra, hogy az evangélium hirdetésének forrásaihoz menjek, hogy személyen ismerjem meg azt a keresztény közösséget, amelynek több ezer éves élő múltja van, hogy találkozzam egy olyan ország lakóival, amely a Földközi-tenger közepén és az európai földrész déli részén fekszik, és amely ma még elkötelezettebben fogadja be a sok, menedéket kereső testvérünket. Már most szívből köszöntelek benneteket, máltaiak: szép napot kívánok! Köszönetet mondok mindazoknak, akik dolgoztak e látogatás előkészítésén, és kérek mindenkit, hogy imádságaiban kísérjen engem. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír