Ferenc pápa: Európa legyen újra anya – 1. rész

– Szentatya, mindenekelőtt köszönetet mondok ezért az interjúért. Valóban kiváltság a Rádio Renascençának, hogy exkluzív interjút készíthet önnel.

– Számomra is öröm, mert ezekben a napokban itt van Portugália összes püspöke, és tegnap egész délelőtt velük voltam. Ez az interjú tehát ehhez a látogatáshoz kapcsolódik.

– A „világ végéről” jött pápa hogyan látja Portugáliát és a portugálokat?

– Portugáliában csak egyszer voltam, a repülőtéren, évekkel ezelőtt, ide, Rómába tartva a Varig légitársaság gépével, amely leszállt Lisszabonban, így ismerem a repülőteret, de igen, ismerek sok portugál embert is. A Buenos Aires-i szemináriumban sok alkalmazott portugál bevándorló volt. Derék emberek, akik családias kapcsolatban voltak a szeminaristákkal. Édesapámnak pedig volt egy portugál munkatársa. Emlékszem, Adelinónak hívták, jó ember volt. Egyszer alkalmam nyílt megismerni egy nyolcvan év feletti asszonyt, aki szintén jó benyomást tett rám. Tehát nem ismertem egyetlen portugált sem, aki rossz ember lett volna.

– A portugál püspökökhöz intézett beszédében, azon túlmenően, hogy dicsérte a portugál népet, és derűsen szemlélte az egyházat, ön, Szentatya, két aggodalmát is kifejezte: egyik a fiatalokra, másik a katekézisre vonatkozott. Egy képet felhasználva azt mondta, hogy elsőáldozási ruhára az ifjúságnak már nincs szüksége, de bizonyos közösségek továbbra is rájuk erőltetik. Mi itt a probléma?

– Ezt így szokás mondani, nem? A fiatalok sokkal kevésbé adnak a külső formákra, és megvan a maguk növekedési ritmusa. A fiatalokat engedni kell fejlődni. A fiatalokat kísérni kell. Nem szabad magukra hagyni, hanem kísérni kell őket. Mégpedig okos kísérésre van szükség, a megfelelő időben kell tudni beszélni velük, és végtelen türelemmel kell meghallgatni őket. A fiatalok nyugtalanok, és nem akarják, hogy bosszantsák őket. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy elsőáldozási ruha nem való rájuk. A gyermekek viszont, akik első áldozásukra készülnek, örömmel veszik fel a ruhát. Várják is, mikor vehetik fel. A fiataloknak más várakozásaik vannak, melyek gyakran nagyon jók, csak szükségük van arra, hogy tiszteletben tartsuk őket, mert ők maguk sem értik önmagukat, mert változáson mennek át, növésben és keresésben vannak. És a fiatalokat engedni kell fejlődni, kísérni, tisztelni kell őket, és atyai módon kell beszélni velük.

– Ugyanakkor elköteleződésre is hívjuk őket, de gyakran ez az elköteleződés nem vonzó számukra.

– Ezért olyasmit kell keresni, ami vonzó egy fiatal számára, ami mellett hajlandó elköteleződni. Hadd mondjak egy konkrét példát. Ha ön felkínálja egy fiatalnak – és ennek mindenhol tanúi lehetünk –, hogy vegyen részt egy közös kiránduláson, menjen el egy táborba vagy egy missziós helyre, vagy egy „cottolengóba” [egy olasz pap által alapított intézmény halmozottan súlyos sérülteknek, családjuk által magukra hagyottaknak vagy veszélyeztetett helyzetben lévőknek], hogy egy-két hétig ápolja a betegeket, akkor ő fellelkesedik, mert szeretne tenni valamit másokért. Be van vonva.

– Be van vonva?

– Igen, úgy érzi, részese egy fontos dolognak. Elkötelezett. Nem marad külső szemlélő. Részt vesz a kezdeményezésekben, elkötelezi magát.

– Akkor miért nem marad meg?

– Mert úton van.

– Milyen kihívással kell tehát szembenéznie az egyháznak? Szentatya, ön a katekézisről is beszélt, amely sokszor elméleti marad, és hiányzik a képességünk, hogy felkínáljuk a találkozás lehetőségét.

– Bizony, fontos, hogy a katekézis ne maradjon pusztán elméleti síkon. Annak nincs haszna. A katekézis azt jelenti, hogy életet irányító tanítást nyújtunk, vagyis három nyelvre, nyelvezetre is szükség van: a fej, a szív és a kéz nyelvére. A katekétának pedig használnia kell ezt a három nyelvet. A fiatalnak értelmével tudnia kell, mi a hit, ugyanakkor szívében is éreznie kell, mit jelent hinni. Ezzel párhuzamosan pedig tennie is kell bizonyos dolgokat. Ha hiányzik a katekézisből valamelyik e három nyelv közül, akkor az nem működik. Ez a három nyelv: azt gondolni, amit az ember érez és amit tesz; azt érezni, amit az ember gondol és amit tesz; azt tenni, amit az ember érez és amit gondol.

– Önt hallgatva, Szentatya, minden világosnak tűnik. De ha körbenézünk – főként az elöregedett Európában, az elöregedett kereszténységben –, nem így van. Mi hiányzik? A gondolkodásmód megváltoztatása? Hogyan lehet azt megváltoztatni?

– Megváltoztatni a gondolkodásmódot, nem tudnám megmondani. Nem tudok mindent. De az igaz, hogy a katekézis módszertana időnként nem hiánytalan. Olyan kateketikai módszerre van szükség, amely összeköti ezt a három dolgot: az igazságot, amelyben hinnünk kell, azt, amit éreznünk kell és azt, amit tesz az ember, amit tennünk kell. Minderre együtt van szükség.

– Szentatya, Szűz Mária fatimai jelenéseinek századik évfordulójára várjuk önt Portugáliában. Három pápa látogatott már meg minket, II. János Pál háromszor is. Ön, aki oly nagyon szereti Szűz Máriát, mit vár a 2017-es látogatásától?

– Tegyük tisztába a dolgokat. Én szeretnék elmenni Portugáliába a centenárium megünneplésére. De 2017-ben ünneplik az aparecidai Szűz szobra [Brazília nemzeti kegyhelye - a szerk.] megtalálásának háromszázadik évfordulóját is.

– És nem lehetne sztereóban mindkettőn részt venni? [Nevetnek.]

– Ezért oda is el szeretnék menni. Megígértem, hogy elmegyek oda. Portugáliába, azt mondtam, hogy szeretnék elmenni, és örülnék is, ha sikerülne elmenni. Könnyebb elmenni Portugáliába, mert egyazon napon oda-vissza lehet utazni, ott tölt az ember egy teljes napot, vagy legfeljebb másfél-két napot. Elmenni a Szent Szűzhöz. Szűz Mária anya, mélységesen anya, és az ő jelenléte elkíséri Isten népét. Ezért szeretnék elmenni Portugáliába, amely kiváltságos helyzetben van.

– Mit vár tőlünk, portugáloktól? Hogyan készülhetünk fel az ön fogadására, valamint arra, hogy kövessük, amit a Szent Szűz kér tőlünk?

– Szűz Mária mindig azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk, gondoskodjunk a családunkról, és kövessük Isten parancsolatait. Nem kér szokatlan dolgokat. Azt kéri, hogy imádkozzunk valamennyi megtévedtért, az úgynevezett bűnösökért. Mindnyájan azok vagyunk, első helyen én. Szűz Mária kér, és éppen a Szent Szűz kéréseivel lehet felkészülni, azokkal az üzenetekkel, amelyeket anyaként gyermekei elé tár. Érdekes, hogy Mária mindig nagyon egyszerű lelkeket keres, nagyon egyszerűeket.

– A menekültválság kellős közepén készítjük ezt az interjút. Szentatya, ön miként éli meg ezt a helyzetet?

– Ez a jéghegy csúcsa. Látjuk ezeket a menekülteket, ezeket a szegény embereket, akik menekülnek a háború elől, az éhség elől, de ez csak a jéghegy csúcsa. Alul van az ok. Az ok a kegyetlen, igazságtalan társadalmi-gazdasági rendszer, mert a gazdasági rendszeren belül, mindenen belül, a világon belül, említhetjük a környezeti problémát, a társadalmi-gazdasági rendszeren belül, a politikán belül a középpontban mindig a személynek kell állnia. A ma uralkodó gazdasági rendszer pedig eltávolította a személyt a középpontból, és a középpontba a pénzisten, a divat bálványa került. Vannak statisztikák, nem emlékszem jól – lehet, hogy nem vagyok pontos, tévedhetek –, amelyek szerint a világ lakosságának 17 százaléka birtokolja a vagyon 80 százalékát.

– A legszegényebb országok kizsákmányolásának középtávon az a következménye, hogy mindezek az emberek most Európába akarnak jönni.

– Ami ugyanaz, mint ami a nagyvárosokban történik. Miért jönnek létre a nyomornegyedek [favelas] a nagyvárosokban?

– Az ok ugyanaz.

– Igen, ugyanaz. Vidékről érkezett emberekről van szó, mert mások kivágták az erdőket, monokultúrát hoztak létre, ezek pedig elveszítették a munkájukat, és a nagyvárosokba költöznek.

– Ugyanez megy végbe Afrikában.

– Afrikában. Ugyanaz a jelenség. A migránsok Európába jönnek – ugyanaz történik –, helyet keresnek maguknak, világos, Európa számára pedig pillanatnyilag ez meglepő, mert nehéz elhinni, hogy ez megtörténik, de ez történik.

– De ön, Szentatya, amikor Strasbourgban volt, azt mondta, hogy az okokkal kell foglalkozni, nem csak a következményekkel. Úgy tűnik azonban, hogy senki sem hallotta ezt meg, most pedig láthatjuk ennek következményeit…

– Az okokig kell eljutni.

– És nagyon valószínű, hogy ezt senki sem hallotta meg.

– Ahol az ok az éhség, munkalehetőségeket kell teremteni, beruházásokat kell végrehajtani. Ahol az ok a háború, békét kell teremteni, mindent meg kell tenni a béke érdekében. Ma a világ háborúban áll, önmagával szemben visel háborút, mondom én – a világ különböző pontjain, darabokban –, de háborút visel a földdel szemben is, hiszen elpusztítja a földet, a közös otthonunkat, a környezetet: a jéghegyek elolvadnak. Az északi sarkvidéken a jegesmedve egyre északabbra megy, hogy meg tudjon élni.

– Úgy tűnik, figyelmen kívül hagyjuk az ember és a sorsa iránti aggódást. Ön miként látja Európa mostani reakcióját, amely sokféle álláspontból tevődik össze: vannak, akik falakat emelnek, mások a vallásuk szerint válogatnak a menekültek közül, ismét mások arra használják ezt a helyzetet, hogy populista beszédeket tartsanak.

– Mindenki a maga kultúrájából kiindulva ad értelmezést. Időnként pedig az ideológiai értelmezés vagy eszmék hangsúlyozása könnyebb, mint tenni a dolgokat, könnyebb, mint szembenézni a valósággal. Távolodjunk most el Európától, és nézzünk egy másik jelenséget, amely nagyon elszomorított engem. Ott vannak a rohingyák, akiket elűztek országukból, a nyílt tengeren hajóznak, odaérnek egy kikötőbe vagy egy tengerpartra, az ottaniak pedig adnak nekik enni, inni, de aztán visszakényszerítik őket a tengerre. Nem fogadják be őket, vagyis hiányzik a befogadási készség az emberiségből.

– Mert hiszen nem tolerálásról van szó; hanem toleranciánál többről, befogadásról.

– Befogadni, befogadni az embereket. Befogadni, akárki jöjjön is. Én bevándorlók gyermeke vagyok, olyanoké, akik az 1929-es migránshullámhoz tartoznak, de Argentínába már 1884-től kezdve érkeztek olaszok, spanyolok, portugálok – nem tudom, mikor érkezett az első portugál hullám –, főleg ebből a három országból származó emberek. Megérkeztek oda, némelyeknek volt pénzük, a többiek a bevándorlóknak készített szállásra mentek, onnan pedig a városokba küldték őket. Azért mentek oda, hogy dolgozzanak, munkát kerestek. Igaz, abban időben volt munka, az én családom viszont, melynek volt munkája – 1929-ben érkezett oda –, 1932-ben, az 1930-as gazdasági válság után az utcán találta magát, semmije sem volt, nagyapám pedig vásárolt egy élelmiszerüzletet kétezer pezóért, amelyet kölcsönkapott. Küzdeni és győzni akartak. Én tudom, mi a migráció. Aztán jöttek a második világháború migrációi, főleg Közép-Európából, sok lengyel, szlovák, horvát, szlovén, de Szíriából és Libanonból is. És mindig egyetértés volt közöttünk. Argentínában nem volt xenofóbia [az idegenektől való kóros félelem], most pedig Amerikában belső migráció zajlik, más amerikai országokból jönnek Argentínába, még ha ezekben az években kevesebben is, mivel nincs munkalehetőség Argentínában.

– És Mexikóból is települnek át az Egyesült Államokba. Ez egy igen széles körű jelenség.

– A migráció jelensége valóság, de szeretnék megemlíteni egy témát, vagyis, hogy – anélkül, hogy bárkinek szemrehányást akarnék tenni – amikor üres tér keletkezik, az emberek igyekeznek betölteni azt. Ha egy országban nem születnek gyermekek, jönnek a bevándorlók, hogy elfoglalják a megüresedett helyet. A születések arányára gondolok Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban. Azt hiszem, közel van a nulla százalékhoz. Ha pedig nincsenek gyermekek, akkor üres helyek vannak. Az, hogy az emberek nem akarják, hogy legyen gyermekük, részben – ez az én értelmezésem, nem tudom, igaz-e – a jóléti kultúra következménye, nem? A saját családomban hallottam a szünidő alatt, évekkel ezelőtt, itt az olasz unokatestvéreimtől: „Nem, gyerekeket nem, inkább szeretnénk utazni a szünidőben, vagy vásárolni egy villát, vagy ezt, vagy azt.” Aztán pedig az idősek egyedül maradnak. Azt hiszem, Európa az előtt a nagy feladat előtt áll, hogy ismét anya-Európa legyen.

– És nem…

– És nem nagymama-Európa. Helyesbítem magam: vannak országok Európában, amelyek fiatalok. Például Albánia. Albánia szíven talált engem, csak negyven-negyvenöt éve létezik ez az állam. És ott van Bosznia-Hercegovina. Vagy azok az országok, amelyek egy háború után épültek újjá.

– Ön, Szentatya, ezért látogatta meg őket.

– Igen, ez világos. Ez egy jel Európa számára.

– De az érkező menekültek befogadásának ez a kihívása az ön nézőpontja szerint igen pozitív lehet Európa számára. Ez egy jótékony hatású dolog? Egy provokáció? Végül is bizonyos értelemben Európa felébredhet, irányt változtathat?

– Elképzelhető. Az is igaz, el kell ismernem, hogy a területi biztonság feltételei ma nem ugyanazok, mint a múltban, mert – ez igaz – négyszáz kilométerre Szicíliától egy végletesen kegyetlen terrorista gerillaharc folyik. Akkor pedig fennáll a veszély, hogy ide is átterjed, nem igaz?

– Vagyis elérhet egészen Rómáig.

– Így van. Senki sem biztosította Róma védettségét, nem igaz? De lehet óvintézkedéseket hozni, az emberek pedig, akik jönnek, mind dolgozni jönnek. Nyilvánvalóan van itt egy másik probléma is, mégpedig az, hogy Európa nagyon nagy munkaerőpiaci válsággal küzd. Három országról beszélek – nem mondom meg, melyekről –, Európa három fontos országáról. A huszonöt éven aluli fiatalok munkanélkülisége az egyik országban 40 százalék, a másikban 47 százalék, a harmadikban pedig 50 százalék. Munkaerőpiaci válság van. A fiatalok nem kapnak munkát. Jobban mondva sok dolog keveredik itt. Nem szabad leegyszerűsítenünk a helyzetet. Nyilvánvaló, jön egy menekült mindenféle biztonsági intézkedések közepette, és be kell fogadni, mert ez a Biblia egyik parancsolata. Mózes azt mondja népének: „Szeresd az idegent, hiszen magad is jövevény voltál Egyiptom földjén.”

– Az eszményi azonban az lenne, ha nekik nem kellene elmenekülniük, ha saját földjükön maradnának, nem?

– Igen, nyilvánvalóan.

[Folytatjuk a 2. rész publikálásával]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: L’Osservatore Romano, 2015. szeptember 14-15., 5. oldal.

Fotó: News.va

Magyar Kurír