Ferenc pápa a fiataloknak: Kiprovokáljátok, hogy kilépjünk a „mindig is így volt” logikájából

Lorenzo Baldisseri bíboros köszöntő szavai után a Szentatya beszédet intézett a fiatalokhoz, utána pedig tanúságtételek hangzottak el, és a Szentatya válaszolt a fiatalok kérdéseire.

Az alábbiakban közzétesszük a pápa bevezető imájának és beszédének teljes fordítását.

A pápa szavai az imádság előtt:

Most mindenki a saját hitében, a maga kételyében, abban, ami a szívében van, gondoljon Istenre, gondoljon arra, hogy szüksége van Istenre, gondoljon a benne élő kételyre (létezik-e Isten?), gondoljon saját lelkiismeretére, és kérje az áldást és a jóságot valamennyiünkre. Ámen.

A Szentatya beszéde:

Kedves fiatalok, jó napot kívánok!

Köszöntöm mind a 15340 fiatalt! Reméljük, holnap még többen bekapcsolódnak ebbe a társalgásba, hogy előjöjjön mindaz, amit szívetekben hordoztok, amit szívünkben hordozunk. Bátran beszéljetek! Szégyenkezés nélkül! A szégyent hagyjátok kívül az ajtó előtt! Bátran beszéljetek: amit érzek, azt kimondom, ha pedig valaki sértve érezné magát, akkor bocsánatot kérek, és megyek tovább. Ti tudtok így beszélni! Hallgatni pedig alázattal kell. Ha olyasmit mond a másik, ami nem tetszik nekem, akkor még nagyobb figyelemmel kell hallgatnom, mert mindenkinek joga van ahhoz, hogy meghallgassák, ugyanúgy, ahogy mindenkinek joga beszélni.

Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást, és eljöttetek. Vannak köztetek, akiknek sokat kellett utazniuk. Mások pedig ahelyett, hogy aludni mennének – hiszen náluk már a lefekvés ideje van –, követnek minket [a világhálón]. Azzal töltik az éjszakát, hogy hallgatnak minket. A világ sok részéből jöttök, sokféle népet, kultúrát és vallást képviseltek: nem vagytok mindnyájan katolikusok, keresztények, nem is hívő mindenki, de minden bizonnyal mindnyájatokban az a vágy él, hogy a legjobbat adjátok magatokból. Nincs kétségem efelől. Köszöntöm azokat is, akik majd a világhálón kapcsolódnak be vagy már be is kapcsolódtak a munkánkba: köszönöm hozzájárulásotokat!

Külön is szeretnék köszöntet mondani a szinódus titkárságának, a bíboros titkárnak, az érsek titkárnak, és mindenkinek, akik a szinódus titkárságán dolgoznak. Keményen dolgoztak azon, hogy ez az összejövetel megvalósulhasson, tudtak új dolgokat kitalálni, nagy találékonysággal dolgoztak. Hálás köszönet Baldisseri bíborosnak és minden munkatársának!

Azért hívtunk meg titeket, mert nélkülözhetetlen az, amit adni tudtok. Szükségünk van rátok a szinódus előkészítéséhez, amely októberben gyűjti egybe a püspököket A fiatalok, a hit és a hivatásgondozás témáról. Az Egyház történelme során számos alkalommal, ahogyan a Szentírás által elbeszélt sok jelenetben is, azt látjuk, hogy Isten a legfiatalabbakon keresztül akart szólni: gondolok itt Sámuelre, Dávidra és Dánielre. Nagyon szeretem Sámuel történetét: amikor hallja Isten hangját. A Biblia azt mondja: „Abban az időben ritkán lehetett hallani az Úr szavát. A nép irányvesztetten élt.” Egy fiatalember volt, aki kinyitotta a kaput. Nehéz időszakokban az Úr fiatalokkal viszi előre a történelmet. Az igazságot mondják, szégyenkezés nélkül. Nem azt mondom, hogy „szégyentelenek”, hanem azt, hogy nem szégyenkeznek, és az igazságot mondják. Dávid is, ifjúként, bátran lép fel. Bűneivel együtt. Ez érdekes: közülük egyik sem született szentnek, egyik sem született igaznak, mások példaképének. Mind bűnös férfi, bűnös nő volt, de mindegyiküket az a vágy hajtotta, hogy valami jót tegyenek, Isten ösztönözte őket, ők pedig haladtak előre. Ez gyönyörű! Azt gondolhatnánk: „Ezek a dolgok igaz embereknek, papoknak, nővéreknek valók.” Nem! Mindenkinek! És főképp nektek, fiataloknak, mert nagy erő van bennetek ahhoz, hogy kimondjátok a dolgokat, átérezzétek a dolgokat, hogy nevessetek, de ahhoz is, hogy sírjatok. Mi, felnőttek annyira, de annyira elveszítettük a sírás képességét; hozzászoktunk: „A világ már csak ilyen… segítsenek magukon…” Mi pedig folytatjuk utunkat. Ezért biztatlak, kérlek titeket, legyetek bátrak ezekben a napokban, mondjátok el, ami kikívánkozik belőletek; és ha hibázol, majd valaki kijavít. A lényeg, hogy bátran haladjatok előre!

1. Túl gyakran előfordul: úgy beszélünk a fiatalokról, hogy közben nem engedjük, hogy megszólítsanak minket. Amikor valaki kampányrendezvényen vagy hasonlón felszólal, mit tesz, dicséri a fiatalokat! Ugye? De azt nem engedi, hogy a fiatalok kérdéseket tegyenek fel neki. A dicséret annak a módja, hogy elégedetté tegyük az embereket. Csakhogy az emberek ostobák vagy buták. Nem, nem azok! Az emberek értenek. Csak a hülyék nem értenek. Spanyolul van egy jó mondás, amely így szól: „Dicsérd a hülyét, s dolgozik, mint a kisangyal.” [Alaba al tonto, y lo verás trabajar.] Veregesd meg a vállát, örülni fog, s mivel ostoba, nem lát át rajtad. De ti nem vagytok ostobák! A fiatalok világáról készített legjobb felmérések bár hasznosak, de azok sem helyettesíthetik a szükséges szemtől szembe találkozást! A mai ifjúságról beszélnek. Nézzetek csak utána – pusztán kíváncsiságból –, milyen sok cikkben írnak, milyen sok konferencián beszélnek a mai fiatalokról. Szeretnék mondani nektek valamit: az ifjúság mint olyan nem létezik! Fiatalok léteznek, élettörténetek, arcok, tekintetek, remények. A konkrét fiatalok léteznek. Az ifjúságról könnyű beszélni. Elvont kijelentéseket tesznek, százalékos eredményeket fogalmaznak meg… Nem! Rá kell néznem az arcodra, meg kell hallanom a szívedet, hogy mit mond! Társalogni, társként meghallgatni a fiatalokat. Nyilvánvalóan előfordul, hogy ti nem vagytok, a fiatalok nem a megfontoltság Nobel-díjasai. Nem. Megesik, hogy „pofonnal” beszélnek. De az élet ilyen, így is meg kell hallgatni őket!

Van, aki azt gondolja, könnyebb lenne „biztonsági távolságban” tartani titeket, hogy ne tudjátok kérdőre vonni. De nem elég küldeni néhány sms-t vagy posztolni néhány kedves fotót. A fiatalokat komolyan kell venni! Úgy látom, olyan kultúra vesz körül minket, amely egyfelől bálványozza a fiatalságot, mindent megtesz, hogy az soha el ne múljon, másfelől kizár sok fiatalt annak lehetőségéből, hogy főszereplő lehessen. Ez a kozmetikázás filozófiája. Az emberek felnőnek, és próbálják sminkelni magukat, hogy fiatalabbnak tűnjenek, de a fiatalokat nem engedik kibontakozni. Ez igen általános. Miért? Mert nem engedik, hogy megszólítsák őket. Ez fontos. Gyakran úgy érzitek, kirekesztenek titeket a közéletből, és olyan munkalehetőségek után koldultok, amelyek nem biztosítják jövőtöket. Nem tudom, mindnyájatok országában így van-e, de nagyon sokban… ha nem tévedek, a fiatalkori munkanélküliség rátája itt, Olaszországban a huszonöt évnél idősebbeket tekintve 35% körül van. Egy másik európai országban, mely Olaszországgal határos, 47%. Egy másik európai országban, mely közel van Olaszországhoz, több mint 50%. Mit csinál a fiatal, aki nem talál munkát? Megbetegszik – a depresszió! –, függőségekbe esik, öngyilkos lesz – elgondolkodtató: a fiatalkori öngyilkossági adatok mind meg vannak hamisítva, mind –, lázadni kezd – ez is az öngyilkosság egyik módja –, vagy felül a repülőre, és elmegy egy városba, amelyet nem akarok megnevezni, és csatlakozik az Iszlám Állam terrorszervezethez vagy valamelyik hasonló gerillamozgalomhoz. Legalább talál valami értelmet, hogy éljen, és kap havi fizetést. Ez társadalmi bűn! A társadalom felelős ezért! Szeretném, ha ti mondanátok el az okait, a miértjeit, és ne vonakodjatok: „Én se nagyon tudom, miért van így.” Ti hogyan élitek meg ezt a drámát? Nagyon segítene nekünk, ha elmondanátok. Túl sokszor magatokra vagytok hagyva. De az is igaz, hogy a magatok stílusában és eredetiségében kultúraépítők vagytok. Viszonylagos az eltávolodásotok, mert ti képesek vagytok olyan kultúrát építeni, amely talán nem látszik, mégis halad előre. Ez most egy olyan közeg, amelyben szeretnénk hallani a ti kultúrátokat, azt, amelyet építetek.

Meggyőződésem, hogy az Egyházban nem szabad így tenni: bezárni a kaput, nem hallani. Az evangélium kéri tőlünk: üzenete a felebarátiságról arra hív minket, hogy találkozzunk és nézzünk szembe egymással, komolyan fogadjuk el és szeressük egymást, járjunk együtt és félelem nélkül osztozzunk egymással. Ez a preszinodális összejövetel valami nagy dolgot akar jelezni: az Egyháznak azt az akaratát, hogy meghallgasson minden fiatalt, kivétel nélkül. De nem politikai számításból! Nem valami mesterkélt „ifjúságszeretetből”, nem, hanem mert jobban meg kell értenünk, mit kér tőlünk Isten és a történelem. Ha ti hiányoztok, akkor hiányzik egy rész ahhoz, hogy elérjük Istent.

2. A következő szinódus különösen is arra vállalkozik, hogy kidolgozza annak feltételeit, hogy a fiatalokat szenvedélyesen és hozzáértéssel kísérjék hivatástisztázásukban, vagyis abban, hogy „felismerjék és elfogadják a szeretetre és a teljességben élt életre szóló meghívást” (Előkészítő dokumentum, Bevezetés). Mindnyájan megkaptuk ezt a meghívást. Ti a kezdeti szakaszban, hiszen fiatalok vagytok. Ez az alapvető bizonyosságunk: Isten mindenkit szeret, és mindegyikünkhöz személyes meghívással fordul. Ajándék ez, amely – mikor felfedezzük – örömmel tölt el minket (vö. Mt 13,44–46). Legyetek biztosak: Isten bízik bennetek, szeret titeket és hív titeket. Részéről ez nem fog csökkenni, mert hűséges, és tényleg hisz bennetek! Isten hűséges. A hívőknek mondom: Isten hűséges! Felteszi nektek a kérdést, melyet egykor az első tanítványoknak is feltett: „Mit kerestek” (Jn 1,38). Most én is felteszem nektek a kérdést, mindegyikteknek: „Mit keresel? Te mit keresel az életedben?” Mondd el, javunkra válik, ha elmondod! Mondd el! Erre van szükségünk: hogy halljuk utatokat az életben. Mit keresel? Isten arra hív titeket, hogy osszátok meg vele az élet keresését, és hogy együtt járjatok [ti és ő]. Mi ugyanezt szeretnénk tenni, mert nem tehetünk mást, mint hogy lelkesen megosztjuk, hogyan keressük az igazi örömet; és nem tudjuk megtartani csak magunknak azt, aki megváltoztatta életünket: Jézust. Kortársaitok és barátaitok, tudtuk nélkül, ők is várják az üdvözítő hívást.

3. A következő szinódus az Egyházhoz intézett felhívás is lesz, hogy felfedezzen egy új fiatalos dinamizmust. Volt alkalmam elolvasni néhány e-mailt, melyek a szinódus titkársága által a világhálóra tett kérdőívre érkeztek, és szíven ütött néhány fiatalnak az a kérése, hogy a felnőttek legyenek hozzájuk közel, és segítsék őket a fontos döntésekben. Egy lány megjegyezte, hogy a fiataloknak nincsenek vonatkozási pontjaik, és senki sem sarkallja őket a bennük rejlő lehetőségek kibontakoztatására. Azután a fiatalok világának pozitív oldalai mellett kiemelte a veszélyeket is, mint az alkohol, a kábítószer, a fogyasztói szemlélettel megélt szexualitás. Ezek függőségek, ugye? És egyfajta kiáltással fejezte be: „Segítsétek fiatal világunkat, mely egyre jobban tönkremegy!” Nem tudom, hogy a fiatalok világa egyre jobban tönkremegy-e vagy sem, nem tudom. De érzem, hogy ennek a lánynak a segélykiáltása őszinte, és oda kell figyelni rá. A ti dolgotok, hogy válaszoljatok ennek a lánynak, hogy elbeszélgessetek ezzel a lánnyal. Közületek való, és majd meglátjuk, hová vezet ez a „kis pofon”, amelyet nekünk ad. Az Egyházban is el kell sajátítanunk a jelenlét és közelség új formáit. Ez nagyon fontos. Eszembe jut a jelenet, amikor Mózes el akarja mondani Isten népének, mi a lényege Isten szeretetének. Azt mondja: „Gondoljátok csak meg, melyik népnek volt ilyen közeli istene?” [MTörv 4,7] A szeretet közelség. És ők, a mai fiatalok közelséget kérnek az Egyháztól. Ti, keresztények, ti, akik hisztek Krisztus közelségében, ti, katolikusok, legyetek közel, ne távol! Ti pedig jól tudjátok, hogy az eltávolodásnak sokféle, nagyon sokféle módja lehetséges. Ezek mind jól nevelt formák, fehér kesztyűvel, távolságot veszünk, nehogy bepiszkoljuk a kezünket. Ma a fiatalok közelséget kérnek tőlünk: azt kérik, hogy legyünk közel a katolikusokhoz, a keresztényekhez és a nem hívőkhöz. Mindenkihez! Ezzel kapcsolatban az egyik fiatal lelkesen számolt be arról, hogy részt vett néhány összejövetelen, azt írta: „Az volt a legfontosabb, hogy ott voltak a szerzetesek köztünk, fiatalok között, barátként, akik meghallgatnak minket, ismernek minket, tanácsot adnak nekünk.” Megszentelt férfiak és nők, akik közel vannak. Meghallgatnak, ismernek, és aki tanácsot kér, annak tanácsot adnak. Ismerem némelyiketeket, akik ezt teszik.

Eszembe jut, milyen csodálatos üzenetet küldött a II. vatikáni zsinat a fiataloknak. Ma is ösztönzést jelent arra, hogy küzdjünk az önzés minden formája ellen, és hogy bátran egy jobb világot építsünk. Felhívás arra, hogy új utakat keressünk, és azokon merészen és bizalommal járjunk, szemünket Jézusra szegezve, és kitárva szívünket a Szentlélek előtt, hogy megfiatalítsuk az Egyház arcát. Hiszen az Egyház Jézusban és a Lélekben találja meg mindig az erőt a megújuláshoz, ahhoz, hogy felülvizsgálja életmódját, bocsánatot kérjen mulasztásaiért és elégtelenségeiért, hogy erőit nem kímélve álljon mindenki szolgálatába, egyedül azzal a szándékkal, hogy hű legyen az Úr által rábízott küldetéshez: hogy élje és hirdesse az evangéliumot.

4. Kedves fiatalok, az Egyház szíve fiatal, mert az evangélium mint életnedv folytonosan megújítja. A mi feladatunk pedig az, hogy tanulékonyan hozzájáruljunk ehhez a termékenységhez. Mindnyájan hozzájárulhattok ehhez a termékenységhez: legyetek akár keresztények, katolikusok, akár más vallásúak vagy nem hívők. Kérünk titeket: járuljatok hozzá ehhez a termékenységhez, adjatok életet! Ezt tegyük ezen a szinódusi úton is, amikor az egész világ ifjúságának valóságáról gondolkodunk. Ismét rá kell találnunk a hit lelkesedésére és a keresés ízére. Ismét meg kell találnunk az erőt az Úrban ahhoz, hogy felemeljük egymást elbukásainkból, továbbhaladjunk, és megerősítsük a jövőbe vetett bizalmat. Mernünk kell új utakra lépni! Ne lepődjetek meg: merni kell új utakra lépni, még ha ez veszélyekkel jár is! Az a nő és az a férfi, aki nem kockáztat, az nem fejlődik. Az az intézmény, amely kockázatmentes döntéseket hoz, az gyermek marad, nem fejlődik. Kockáztassatok, megfontoltan, a tanácsokat megfogadva, de haladjatok előre! Tudjátok, mi lesz egy fiatalból, aki nem kockáztat? Megöregszik! Húszévesen nyugdíjba megy! A fiatal megöregszik és az Egyház is megöregszik. Fájó szívvel mondom. Megannyiszor találkoztam megöregedett keresztény közösségekkel, olyanokkal is, amelyekben fiatalok vannak. Megöregedtek, mert féltek. Mitől? Attól, hogy kilépjenek, hogy elinduljanak az élet egzisztenciális perifériái felé, oda, ahol a jövő eldől. Egy dolog a megfontoltság, ami egy erény, és másik a félelem. Szükségünk van rátok, fiatalokra, egy fiatalos arcú Egyház élő köveire, de ennek az Egyháznak nem sminkeltnek kell lennie, amint mondtam: nem mesterségesen megfiatalítottnak, hanem belülről éltetettnek! Ti pedig kiprovokáljátok belőlünk, hogy kilépjünk a „mindig is így volt” logikájából. Könyörgöm, ez a logika méreg! Édes méreg, mert megnyugtatja a lelkedet, elaltat téged, és nem engedi, hogy járj. Ki kell lépni a „mindig is így volt” logikájából, hogy kreatívan a hiteles keresztény hagyomány nyomvonalán maradjunk, de kreatívan! Azt tanácsolom a keresztényeknek, hogy olvassák el az Apostolok cselekedetei könyvet [az Újszövetségből]: nézzék meg azoknak az embereknek a kreativitását! Azok az emberek olyan leleményesen tudtak előrehaladni, hogy ha azt lefordítanánk a mai kor nyelvére, igencsak meglepődnénk! Ti új kultúrát teremtetek, de vigyázzatok, ez a kultúra nem lehet „gyökértelen”! Előre kell lépni, de figyelni kell mindig a gyökerekre! Ne térj vissza a gyökerekhez, mert a föld alatt találod magad: tégy egy lépést előre, de mindig megtartva a gyökereket. A gyökerek pedig – bocsássatok meg, de ezt a szívemen viselem – az öregek, a mi drága öregeink. A gyökerek a nagyszüleink. A gyökerek azok, akik leélték életüket, de akiket ez a kidobáló kultúra kidob, nem kellenek, kisöpri őket. Az öregeké az a karizma, hogy hordozzák a gyökereket. Beszéljetek az öregekkel! „De mit mondjak nekik?” Próbáld csak meg! Emlékszem, Buenos Airesben egyszer azt mondtam a fiataloknak: „Miért nem mentek el az idősek otthonába, miért nem énekeltek gitárral az ott élő öregeknek?” „De Atyám…” „Menjetek, csak egy órát szánjatok rá!” Aztán több mint két órát ott voltak! Nem akartak hazamenni, mert a kissé bágyadt öregek, amikor meghallották a gitárt, felébredtek, felnyílt a szemük, csillogott a szemük, és elkezdtek beszélni, és a fiatalok olyat hallottak, ami megérintette a szívüket. Magukba szívták ezt a bölcsességet, és haladtak tovább. Joel próféta nagyon jól megfogalmazza ezt. A harmadik fejezetben. Szememben ez a jövendölés a mi korunknak szól: „Az öregek álmodnak majd, az ifjak pedig jövendölni fognak.” Nekünk szükségünk van prófétáló fiatalokra, de vigyázzatok, sosem lesztek próféták, ha nem veszitek át az öregek álmait! Mi több: ha nem mentek, és nem késztetitek álmodni az öreget, aki unatkozik, mert nincs, aki meghallgassa. Álmodoztassátok meg az öregeket, és az ő álmaik segítenek majd titeket előrehaladni! Joel könyve, harmadik fejezet, első vers: olvasd el, hasznodra válik! Engedjétek, hogy [az öregek] kérdéseket ébresszenek bennetek!

Ahhoz, hogy a fiatal nemzedékek hullámhosszára kerüljünk, nagy segítséget jelent az őszinte párbeszéd. Arra hívlak hát titeket, hogy ezen a héten kertelés nélkül, teljes szabadsággal fejezzétek ki magatokat. Ezt mondtam már, de most megismétlem. Szemrebbenés nélkül! Ti vagytok a főszereplők, fontos, hogy nyíltan beszéljetek! „De szégyellem magam, a bíboros majd hallja, amit mondok…” Hadd hallja csak, hozzá van szokva! Biztosíthatlak titeket, hogy komolyan vesszük mindazt, amivel hozzájárultok [a szinódushoz]. Már most köszönetet mondok nektek, és kérlek titeket, legyetek oly kedvesek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Akik pedig nem képesek imádkozni, mert nem tudnak imádkozni, kérem, legalább jó szándékkal gondoljanak rám! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír