Ferenc pápa: Maradjunk kapcsolatban nagyszüleinkkel, hogy meg tudjunk küzdeni a jövővel!

Spanyolul elmondott homíliájának teljes fordítását közreadjuk.

Ma Jézus nagyszüleinek az ünnepe van. Az Úr azt akarta, hogy éppen ebből az alkalomból gyűljünk össze nagy számban, amely olyan kedves számotokra, mint nekem. A kis Jézus Joakim és Anna otthonában találkozott a felmenőivel és tapasztalta meg nagyszülei közelségét, gyengédségét és bölcsességét. A mi nagyszüleinkre is gondoljunk, és gondolkodjunk el két fontos szemponton!

Először is. Olyan történelem gyermekei vagyunk, amelyet meg kell őrizni. Nem vagyunk elszigetelt egyének, nem vagyunk szigetek, senki sem jön a világra másoktól elszakítva. A gyökereink, a szeretet, amely várt bennünket, és amellyel elhalmoztak, amikor világra jöttünk, a családi környezet, amelyben felnőttünk, részei annak az egyedülálló történelemnek, amely megelőzött és létrehozott bennünket. Nem mi választottuk, hanem ajándékba kaptuk; és ez olyan ajándék, amelyet meg kell őriznünk. Hiszen, ahogy Sirák fiának könyve emlékeztet bennünket, mi az előttünk járók „utódai” vagyunk, az ő „szent örökségük” (Sir 44,11). Olyan örökség, amelynek középpontjában nem annyira egyesek bátorsága vagy tekintélye, mások okossága vagy énekesi, költői tehetsége, hanem az igazságosság, az Istenhez, az ő akaratához való hűség áll. Ez az, amit ránk hagyományoztak.

Ahhoz, hogy igazán elfogadjuk, kik vagyunk és mennyit érünk, gondoskodnunk kell azokról, akiktől származunk, akik nem csak magukra gondoltak, hanem továbbadták nekünk az élet kincsét.

Szüleinknek köszönhetjük, hogy itt vagyunk, de nagyszüleinknek is, akik megtapasztaltatták velünk, hogy szívesen látottak vagyunk a világban. Gyakran ők voltak azok, akik fenntartás nélkül szerettek bennünket, anélkül, hogy bármit is vártak volna tőlünk; kézen fogtak, amikor féltünk, megnyugtattak az éjszaka sötétjében, bátorítottak, amikor fényes nappal döntenünk kellett az életünkről. Nagyszüleinknek köszönhetően simogatást kaptunk a minket megelőző történelemtől; megtanultuk, hogy a jóság, a gyengédség és a bölcsesség az emberség szilárd gyökerei. Sokan közülünk nagyszüleink házában szívtuk magunkba az evangélium illatát, az otthonízű hit erejét. Nekik köszönhetően fedeztük fel a családias, házias hitet; igen, mert a hitet alapvetően így közvetítjük, „anyanyelven”, a szereteten és bátorításon, a gondoskodáson és közelségen keresztül.

Ezt a történelmet kell őriznünk, ezt a történelmet, amelynek örökösei vagyunk; gyermekek vagyunk, mert unokák vagyunk. A nagyszülők ránk nyomták életmódjuk eredeti bélyegét, méltóságot adtak nekünk, bizalmat önmagunkban és másokban. Olyasmit adtak át, amit sosem lehet kitörölni belőlünk, ugyanakkor lehetővé tették, hogy egyedi, eredeti és szabad emberek legyünk.

Épp nagyszüleinktől tanultuk meg, hogy a szeretet sosem kényszerítés, sosem fosztja meg a másikat belső szabadságától.

Joakim és Anna így szerette Máriát; és így szerette Mária Jézust, olyan szeretettel, amely sosem fojtogatta vagy tartotta vissza, hanem kísérte őt küldetésének teljesítésében, amelyért a világra jött. Próbáljuk megtanulni ezt egyénként és Egyházként: sose nyomjuk el mások lelkiismeretét, sose korlátozzuk a közelünkben lévők szabadságát, és mindenekelőtt sose hagyjuk abba az előttünk járó és ránk bízott emberek szeretetét és tiszteletét – értékes kincsek őt, melyek önmaguknál nagyobb történelmet őriznek.

Őrizni a minket létrehozó történelmet – mondja nekünk Sirák fiának könyve – azt jelenti, hogy nem szennyezzük be őseink „dicsőségét”, megőrizzük emléküket, nem felejtjük el a történelmet, amely életünket szülte, hogy mindig felidézzük a minket simogató kezeket, a minket ölelő karokat. Mert ennél a forrásnál találunk vigaszt a csüggedés idején, fényt a döntési helyzetekben, bátorságot az élet kihívásaival való szembenézéshez. De azt is jelenti, hogy mindig visszatérünk abba az iskolába, ahol a szeretetet tanultuk és megéltük. Azt jelenti, hogy amikor döntéseket kell meghoznunk, megkérdezzük magunktól, mit tennének helyünkben a legbölcsebb általunk ismert őseink, mit tanácsolnának nekünk nagyszüleink és dédszüleink.

Kedves testvéreim és nővéreim, kérdezzük hát meg magunktól, vajon olyan gyermekek és unokák vagyunk-e, akik képesek megőrizni a kapott javakat? Emlékszünk-e az örökölt jó tanításokra? Beszélgetünk-e a felmenőinkkel, szánunk-e időt arra, hogy meghallgassuk őket? Egyre jobban felszerelt, modern és praktikus otthonainkban tudjuk-e, hogyan alakítsunk méltó helyet emlékeik megőrzésére, egy különleges helyet, egy kis családi szentélyt, amely a képek és szeretett tárgyak révén lehetővé teszi számunkra, hogy gondolhassunk azokra és imádkozhassunk azokért, akik előttünk jártak? Megőriztük-e elődeink bibliáját és rózsafüzérét? Imádkozzatok értük és velük együtt, szánjatok időt arra, hogy emlékezzetek rájuk, és őrizzétek örökségüket!

A rohanó korunkat sújtó feledékenység ködében elengedhetetlen a gyökerek ápolása. Így nő a fa, így épül a jövő.

Most gondolkodjunk el a második aspektuson: amellett, hogy egy megőrzendő történelem gyermekei vagyunk, egy építendő történelem kézművesei is vagyunk. Mindannyian elismerhetjük, kik is vagyunk, fény- és árnyoldalainkkal együtt, aszerint, mennyi szeretetet kaptunk és mennyi szeretetet nélkülöztünk. Az emberi élet misztériuma ez: mindannyian valakinek a gyermekei vagyunk, valaki adott nekünk életet és valaki nevelt fel bennünket, de amikor felnőtté válunk, arra is meghívást kapunk, hogy életet adjunk, hogy valaki másnak az apja, anyja és nagyszülei legyünk. Ha tehát azt a személyt nézzük, akivé váltunk, mit akarunk magunktól? A nagyszülők, akiktől származunk, elődeink, akik álmodtak, reménykedtek és áldozatot hoztak értünk, egy alapvető kérdést tesznek fel nekünk: milyen társadalmat akartok építeni? Annyi mindent kaptunk azoktól, akik előttünk jártak, mit akarunk örökségük az utókorra hagyni: élő hitet vagy „rózsavizet”, egyéni haszonra vagy testvériségre épülő társadalmat, békében vagy háborúban élő világot, elpusztult teremtést vagy még mindig befogadó otthont?

És ne felejtsük el, hogy ez a mozgás életet ad, mert a gyökerektől az ágakig, a levelekig, a virágokig és gyümölcsökig megy. Az igazi hagyomány ebben a vertikális dimenzióban fejeződik ki: alulról felfelé. Vigyázzunk, hogy ne essünk a hagyomány karikatúrájának hibájába, amely nem függőlegesen – a gyökerektől a gyümölcsökig –, hanem vízszintesen – előre-hátra – mozog, ami a „visszalépés” kultúrájához mint önző menedékhez vezet; és amely nem tesz mást, mint beskatulyázza a jelent és azt őrzi a „mindig is így csináltuk” logikája szerint.

A hallott evangéliumban Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy boldogok, mert láthatják és hallhatják azt, amit oly sok próféta és igaz akart látni és hallani (vö. Mt 13,16–17). Valóban, sokan hittek Isten ígéretében a Messiás eljöveteléről, készítették neki az utat, és hirdették az eljövetelét. Most viszont, hogy a Messiás eljött, azok, akik láthatják és hallhatják, arra kapnak meghívást, hogy befogadják és hirdessék.

Testvéreim és nővéreim, ez ránk is érvényes. Elődeink szenvedélyt, erőt és vágyakozást adtak át nekünk, tüzet, melyet nekünk kell újra felélesztenünk; nem a hamu őrzéséről van szó, hanem az általuk meggyújtott tűz lángra lobbantásáról.

Nagyszüleink és őseink egy igazságosabb, testvéribb és szolidárisabb világot akartak, és azért küzdöttek, hogy legyen jövőnk. Most rajtunk a sor, hogy ne okozzunk nekik csalódást. Az ő támogatásukkal, akik a gyökereink, rajtunk a sor, hogy gyümölcsöt teremjünk.

Mi vagyunk az ágak, amelyeknek virágozniuk kell, és új magokat kell teremniük a történelemben. Tegyünk fel hát magunknak néhány konkrét kérdést. Látva az üdvösség történelmét, amelyhez tartozom, és azokat, akik megelőztek és szerettek engem, én mit teszek?

Ha egyedülálló és pótolhatatlan szerepem van a történelemben, milyen nyomot hagyok magam után; mit hagyok az utánam következőkre; mit adok magamból?

Gyakran az életet a megkeresett pénzzel, a befutott karrierrel, az elért sikerrel és a másoktól kapott megbecsüléssel mérik. Ezek azonban nem életadó kritériumok. A kérdés az: én életadó vagyok-e? Terjesztek-e a történelemben egy új és megújult szeretetet, amilyen korábban nem létezett? Hirdetem-e az evangéliumot ott, ahol élek, szolgálok-e valakit ingyenesen, ahogyan az előttem járók tették velem? Mit teszek az Egyházamért, a városomért és a társadalmamért? Könnyű kritizálni, de az Úr nem azt akarja, hogy csak a rendszer kritikusai legyünk, nem azt akarja, hogy zárkózottak és „visszafelé haladók” legyünk, hanem azt, hogy egy új történelem kézművesei, a remény szövői, a jövő építői, a béke teremtői legyünk.

Joakim és Anna járjon közben értünk! Segítsenek, hogy megőrizzük a minket létrehozó történelmet és életadó történelmet építsünk. Emlékeztessenek arra, mennyire fontos lelkileg, hogy tiszteljük nagyszüleinket és felmenőinket, hogy erőt merítsünk jelenlétükből egy jobb jövő építéséhez. Egy olyan jövő építéséhez, amelyben az időseket nem dobják ki azért, mert funkcionálisan „nem szükségesek”; egy olyan jövő építéséhez, amelyben az emberek értékét nem csak az alapján ítélik meg, hogy mennyit termelnek; egy olyan jövő építéséhez, amely nem közömbös azokkal szemben, akiknek előrehaladott korukban már több időre, meghallgatásra és odafigyelésre van szükségük; egy olyan jövő építéséhez, amelyben nem ismétlődik meg az őslakos testvéreink által elszenvedett erőszak és marginalizáció története. Ez egy lehetséges jövő, ha Isten segítségével nem szakítjuk meg a kapcsolatot azokkal, akik előttünk jártak, és párbeszédet folytatunk azokkal, akik utánunk jönnek: fiatalok és idősek, nagyszülők és unokák, együtt. Menjünk előre együtt, álmodjunk együtt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír