Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőn: Az embereket úgy kell kísérni, ahogyan Jézus kíséri őket

A sajtótájékoztatón érintett témák: ortodoxok és katolikusok kapcsolata; a béke elérése; az elváltakkal, a sérült családokkal való törődés; homoszexuálisok kísérése; küzdelem a genderelmélet ellen; hogyan választja ki az új bíborosokat; mikor látogatja meg a földrengés sújtotta térséget; mely országokba tervez látogatást; elindult-e Hamel atya boldoggá avatása; kinek adná a Nobel-békedíjat; milyen tanácsot adna az amerikai választóknak; elfogadható-e, hogy nem tartották tiszteletben II. János Pál végrendelkezését; miért periférikus országokat látogat.

Ferenc pápa:
– Jó estét kívánok, és nagyon köszönöm a munkátokat, segítségeteket! Igaz, rövid volt ez az út – három nap –, nektek viszont sok munkátok volt. Rendelkezésetekre állok, és szívből köszönöm munkátokat. Kérdezzetek, amit csak akartok!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Az első kérdés Grúziából, a grúz televíziótól érkezik, Ketevan Kardavát halljuk.

Ketevan Kardava:
– Nagyon köszönjük, Szentatya, első grúziai útját. Számomra nagyon fontos volt, hogy újságíróként védelmezzem ezt az utat és kövessem látogatását országomban. Minket, Grúzia lakosait, mindannyiunkat megérintett az Ön beszéde, különösen is az a fénykép, amely Grúzia pátriárkájával együtt ábrázolja, több ezerszer megosztották az interneten. Bátorító volt ez a látogatás a mi katolikus, ténylegesen nagyon kicsiny közösségünknek. A Grúzia pátriárkájával való találkozása után vajon úgy látja, megvannak az alapok a jövőbeli együttműködés és az építő párbeszéd számára Ön, az ortodox egyházak és a katolikus egyház között a meglévő tanbeli különbségekről? Ön azt mondta, hogy sokkal több bennünk a közös, ami egyesít minket, mint az, ami szétválaszt. Köszönöm, várom válaszát.

Ferenc pápa:
– Két meglepetés ért Grúziában. Az első maga Grúzia. Soha nem gondoltam volna ekkora kultúrát, ekkora hitet, ekkora kereszténységet. Hívő ez a nép, ősi keresztény kultúrája van, számtalan vértanú által hordozott nép. Felfedeztem valamit, amit nem ismertem: ennek a grúz hitnek a mély gyökereit. A második meglepetés a pátriárka volt: ő Isten embere, meghatott engem ez az ember. Akárhányszor találkoztam vele, meghatott szívvel jöttem ki, azzal az érzéssel, hogy Isten emberére leltem. Valóban, Isten embere. A bennünket egyesítő és elválasztó dolgokról a következőt mondom: ne kezdjünk el vitatkozni tanbeli kérdésekről, ezt hagyjuk a teológusokra, ők jobban értenek ehhez, mint mi. Ők megvitatják, és értenek hozzá, és ők jók, jó szándék vezeti őket, az egyik oldal teológusai és a másik oldalé.

Mit kell nekünk, a népnek tenni? Imádkozni egymásért! Ez nagyon fontos: az imádság. A második: együtt kell csinálni dolgokat: vannak szegények, dolgozzunk együtt a szegényekért; van ez a nehézség, az a nehézség, meg tudnánk együtt oldani?, csináljuk együtt; vannak bevándorlók?, tegyünk értük valamit együtt… Csináljunk valami jót másokért, együtt, ezt tudjuk tenni. Ez az ökumenizmus útja. Nem csak a tan útja létezik, az az utolsó dolog, majd a végén kerül rá sor. De kezdjünk el együtt járni! Jó szándékkal, ezt lehet tenni. Ezt kell tenni! Ma az ökumenizmust úgy kell csinálni, hogy együtt haladunk, és imádkozunk egymásért. A teológusok pedig továbbra is beszélgessenek egymással, tanulmányozzák együtt a felmerülő kérdéseket. Grúzia pedig csodálatos, nem vártam, hogy ennyire elbűvölő; keresztény nemzet, ízig-vérig!

Greg Burke:
– A második kérdést egy német újságíró, Tassilo Forchheimer teszi fel, az ARD német rádiótól.

Tassilo Forchheimer:
– Szentatya, miután mindenkivel beszélt, akik megváltoztathatják Örményországnak és Azerbajdzsánnak ezt a csúnya történelmét, minek kell történnie, hogy tartós béke szülessen, olyan, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat? Milyen problémák vannak, és mi lehet az Ön szerepe, Szentatya?

Ferenc pápa:
– Kétszer beszéltem erről, két beszédemben. Az utóbbiban beszéltem a vallások szerepéről, arról, hogy miként segíthetik e cél elérését. Azt gondolom, az egyetlen járható út a párbeszéd, az őszinte párbeszéd, játszmák nélkül, őszintén, szemtől szembe. Az őszinte tárgyalás. Ha nem sikerül ezt keresztülvinni, akkor venni kell a bátorságot nemzetközi bírósághoz fordulni, például a hágai Nemzetközi Bírósághoz, és alá kell vetni magunkat a nemzetközi bíróság ítéletének. Nem látok más utat. A másik lehetőség a háborúzás, de a háború mindig pusztító, a háborúval mindent elveszítünk! Aztán a keresztények számára ott van az imádság: imádkozni a békéért, hogy az emberek szíve arra hajoljon, hogy rálépjenek erre az útra, a párbeszéd, a tárgyalás vagy a nemzetközi bírósághoz fordulás útjára. De nem fordulhatnak elő ilyen problémák… Gondoljátok csak el, hogy a három kaukázusi országnak vannak problémái: Grúziának is van problémája Oroszországgal, nem ismerjük azt eléggé…, de van problémája, amely súlyosbodhat… ki tudja; Örményországnak pedig, mely egy nyitott határok nélküli ország, problémái vannak Azerbajdzsánnal. Nemzetközi bírósághoz kell fordulni, ha nem sikerül eredményt elérni párbeszéddel és tárgyalással: nincs más út. És az imádság, az imádkozás a békéért.

Greg Burke:
– Most pedig Maria Elena Ribezzo következik, Svájcból a La Presse folyóirattól.

Maria Elena Ribezzo:
– Üdvözlet, Szentatyám, jó estét! Nézze, tegnap egy, a házasság ellen folyó világháborúról beszélt, és e háború kapcsán nagyon erős szavakat használt a válással szemben: azt mondta, hogy az bemocskolja Isten képét; hónapokkal ezelőtt viszont, a szinóduson, az elváltakkal szembeni befogadó magatartásról beszéltek. Szeretném tudni, hogy ez a két hozzáállás összeegyeztethető-e egymással, és miképpen.

Ferenc pápa:
– Mindaz, amit tegnap mondtam, benne van az Amoris laetitiában, minden, tegnap ugyanis szabadon beszéltem és egy kissé hevesen szóltam. Amikor a házasságról mint a férfi és a nő egyesüléséről beszélünk, úgy gondolunk rájuk, ahogy Isten megteremtette őket, Isten képére, férfinak és nőnek. Isten képe nem a férfi, hanem a férfi és a nő. Együtt. Egyetlen testté válnak, amikor a házasságban egyesülnek. Ez az igazság. Igaz, hogy ebben a kultúrában a konfliktusokat és sok problémát az emberek nem jól kezelnek, és olyan filozófiák is működnek, amelyek szerint „ma ezt csinálom, aztán, ha belefáradok, akkor másikat, aztán egy harmadikat, aztán egy negyediket”. Ez a házasság elleni „világháború”, amelyet említett. Vigyáznunk kell, nehogy beengedjük magunkba ezeket az eszméket. De mindenekelőtt: a házasság Isten képét jelenti, a férfit és nőt egyetlen testben. Amikor ezt tönkretesszük, akkor „bemocskoljuk” vagy eltorzítjuk Isten képét. Aztán az Amoris laetitia beszél arról is, hogy miként bánjunk ezekkel az esetekkel, hogyan bánjunk a sérült családokkal, és itt lép be az irgalmasság. Van az egyháznak egy gyönyörű imája, amelyet múlt héten imádkoztunk. Így szól: „Istenünk, te oly csodásan megteremtetted a világot, és még csodálatosabban újjáteremtetted”, vagyis a megváltással és az irgalmassággal. A sérült házasság, a megsebzett házaspárok: itt lép be az irgalmasság. Az elv ez [hogy a férfi és a nő örökre egységet alkosson], de az emberi gyengeségek léteznek, a bűnök léteznek, de az utolsó szó nem a gyengeségé, az utolsó szó nem a bűné: az utolsó szó az irgalmasságé!

Szeretem elmesélni – nem tudom, mondtam-e már, mert sokszor megismétlem –, hogy a vézelay-i Szent Mária Magdolna-bazilikában van egy csodaszép oszlopfő, az 1200-as évekből. A középkorban a katedrálisok szobrai tartottak katekézist az embereknek. Az oszlopfő egyik oldalán ott van Júdás, felakasztva, lógó nyelvvel, kidülledt szemekkel, az oszlopfő másik oldalán viszont ott van Jézus, a jó pásztor, aki megragadja őt, és magával viszi. Ha jól megnézzük Jézus arcát, a szája szomorú, de van benne egy kis cinkos mosoly is. Ezek az emberek megértették, mi az irgalmasság! Júdással! Ezért az Amoris laetitiában először a házasságról, a házasság alapjáról van szó, azt követően viszont már a nehézségekről. Hogyan kell felkészülni a házasságra, hogyan kell a gyermekeket nevelni, aztán a nyolcadik fejezetben, amikor felmerülnek a nehézségek, hogyan kell őket megoldani. Négy ismérve van a megoldásnak: elfogadni a sérült családokat, kísérni őket, megkülönböztetni minden egyes esetet, végül integrálni, újrakezdeni. Ez lenne annak a módja, ahogyan együttműködhetünk ebben a „második teremtésben”, ebben a csodálatos újjáteremtésben, amelyet az Úr a megváltással végbevitt. Érhető így? Ha csak az egyik részét nézi az ember, akkor nem érthető! Az Amoris laetitiában – ezt akarom mondani – mindenki a nyolcadik fejezethez lapoz. Nem, nem! Az elejétől a végéig el kell olvasni. És mi áll a középpontban? Mindenkinek más. Számomra az Amoris laetitia középpontja, lényege a negyedik fejezet, amely az egész életre szól. De a teljes buzdítást el kell olvasni, és az egészet újra kell olvasni, és az egészet kell megvitatni, az egészet, egyben! Létezik a bűn, történik törés, de létezik irgalmasság, megváltás, gondoskodás is! Érthetően elmondtam?

Greg Burke:
– Most Joshua McElwee következik, a National Catholic Reporter amerikai újságtól.

Joshua McElwee:
– Köszönöm, Szentatya! Ugyanabban a tegnapi beszédében, Grúziában, mint más országokban is, beszélt a genderelméletről, és kijelentette, hogy az a főellenség, a házasság elleni fenyegetés. De szeretném megkérdezni: mit mondana olyasvalakinek, aki éveken át szenvedett a szexualitásával, és valóban úgy érzi, hogy létezik egy biológiai probléma, hogy testi kinézete nem felel meg annak, amit saját nemi identitásának tart. Ön mint pásztor és pap hogyan kísérné az ilyen személyeket?

Ferenc pápa:
Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy papként, püspökként – és pápaként is – kísértem homoszexuális hajlammal és gyakorlattal rendelkező személyeket. Kísértem őket, közelebb vittem őket az Úrhoz, vannak, akik nem voltak rá képesek, de kísértem őket, és soha senkit nem hagytam magára. Ez az, amit tenni kell. Az embereket úgy kell kísérni, ahogyan Jézus kíséri őket. Amikor egy ilyen állapotban lévő személy Jézus elé érkezik, Jézus biztosan nem mondja neki: „Takarodj, hiszen homoszexuális vagy!” Nem!

Az, amit mondtam, az arra a gonoszságra vonatkozik, amelyet ma a genderelmélet sulykolásával tesznek. Egy francia apa mesélte nekem, hogy az asztalnál beszélgetett a gyermekeivel – ő katolikus, a felesége katolikus, a gyerekek katolikusok, felszínesen, de katolikusok –, és megkérdezte a tízéves fiát: „Mi szeretnél lenni, ha majd nagy leszel?” – „Lány.” Az apa rájött, hogy a tankönyvekben a genderelméletet tanítják. Ez ellentétes a természetes dolgokkal. Egy dolog, hogy valakiben megvan ez a hajlam, ez az irányultság, és van olyan is, aki megváltoztatja a nemét. De másik dolog az iskolákban ebben az irányban tanítani, hogy megváltoztassák az emberek gondolkodásmódját. Ezt én „ideológiai gyarmatosításoknak” hívom.

Tavaly kaptam egy levelet egy spanyol férfitól, aki elmesélte nekem a történetét, hogy milyen volt az élete kisfiúként és serdülőként. Kislány volt, lány volt, és sokat szenvedett, mert fiúnak érezte magát, de testileg lány volt. Elmesélte ezt édesanyjának, amikor már huszonkét éves volt, és elmondta neki a szándékát, hogy átoperáltatja magát, és így tovább. Az anyja viszont azt kérte tőle, hogy amíg ő él, ezt ne tegye meg. Idős volt már, és hamar meg is halt. Ő pedig átoperáltatta magát. Minisztériumi alkalmazott az egyik spanyol városban. Elment a püspökhöz. A püspök pedig lelkiismeretesen kísérte őt, kiváló püspök: időt „vesztegetett” arra, hogy kísérje azt az embert. Aztán megnősült. Megváltoztatta a polgári személyazonosságát, megnősült, és megírta nekem, hogy vigasztalást jelentene számára, ha eljöhetne hozzám a feleségével: ő, a férfi, aki nő volt, de most férfi. És fogadtam őket. Nagyon örültek. A lakónegyedében volt egy idős pap, nyolcvan fölött, az idős plébános, aki már nyugdíjba ment, és a nővéreket segítette ott, a plébánián… De ott volt az új [plébános] is. Amikor az új meglátta őt, a túlsó járdáról is megfenyegette: „A pokolba kerülsz!” Amikor viszont az öreg pappal találkozott, az megkérdezte tőle: „Mikor gyóntál utoljára? Gyere, gyere, meggyóntatlak, és így mehetsz majd áldozni.”

Értetted? Az élet az élet, és a dolgokat úgy kell fogadni, ahogy jönnek. A bűn bűn. A hajlamok vagy a hormonális zavarok rengeteg nehézséget okoznak, de vigyáznunk kell, hogy ne mondjuk: „Mindegy, ünnepeljünk, és kész!” Nem, ezt nem! De minden esetet elfogadni, kísérni, tanulmányozni, megkülönböztetni és integrálni kell. Ez az, amit ma Jézus tenne. Kérem, ne mondjátok azt: „A pápa szentté avatja a transzneműeket!” Kérem! Mert már látom is az újságok főcímeit… Nem, nem! Maradt még valami homályban abból, amit mondtam? Szeretnék világos lenni. Ez erkölcsi probléma. Ez probléma. Ez emberi probléma. És úgy kell megoldani, ahogy lehet, mindig Isten irgalmasságával, az igazsággal, miként a házasság esetében mondtuk, az egész Amoris laetitiát el kell olvasni, de mindig így, mindig nyitott szível. És ne felejtsétek el a vézelay-i oszlopfőt: nagyon szép, nagyon szép!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most Gianni Cardinale következik, az Avvenirétől.

Gianni Cardinale:
– Két kérdésem van: egy személyes és egy közéletet érintő. A személyes az – mondhatni, a nevemhez kapcsolódik –, hogy mikor iktat be új kardinálisokat és milyen szempontok alapján választja ki őket. A második – mondhatni, komolyabb – a közéletet érinti, és mint olasz kérdezem: mikor látogatja meg a földrengés sújtotta embereket, és mi jellemzi majd ezt a látogatást?

Ferenc pápa:
– A második kérdésre: három lehetséges időpontjavaslatot kaptam. Kettőre pontosan nem emlékeszem, de a harmadikra igen, az advent első vasárnapja. Azt mondtam, hogy miután visszatértem, kiválasztom az időpontot. Három van tehát, ezek közül kell választanom. Ez magánlátogatás lesz, egyedül megyek oda mint pap, mint püspök, mint pápa. De egyedül. Így szeretném ezt a látogatást megejteni. És szeretnék közel lenni az emberekhez. De még nem tudom, miként.

A kardinálisokról: kiválasztásuk szempontjai ugyanazok lesznek, mint az előző két konzisztóriumnál. Valamiképpen mindenhonnan kell választani, mert az egyház az egész földön jelen van. Igen, talán… még tanulmányozom a neveket, de talán három lesz az egyik földrészről, kettő egy másikról, és egy megint egy másik térségből, egy ismét egy másik térségből, egy pedig olyan országból… de, ki tudja. A névsor hosszú, de csak tizenhárom hely van. Arra is kell gondolnom, hogy egyensúly jöjjön létre. Örülök, ha a bíborosi testületben látszik az egyház egyetemessége: nemcsak az úgymond „európai” központ, hanem minden terület. Mind az öt földrész, ha lehetséges.

[Van már kitűzött időpont?]

Ferenc pápa:
– Nem, mert [még] tanulmányoznom kell a névsort, és [utána] kell kiválasztanom az időpontot. Lehet az év végén vagy jövőre az év elején. Az év végénél nehézséget jelenthet a szentév, de meg lehet oldani… Vagy a következő év elején. De hamar eljön.

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most Aura Miguel következik a portugál Radio Renascençától.

Aura Miguel:
– Jó estét, Szentatya! Az én kérdésem a soron következő, Olaszországon kívüli útjaira vonatkozik, három részletben. Ezekben a napokban már megmondta az argentínaiaknak, hogy már nagyon tele van a naptára, de említette Afrikát és Ázsiát: megtudhatjuk, melyik országokról van szó? És van itt egy kolléga Kolumbiából, aki várja Önt Kolumbiában, én pedig természetesen Portugáliában, várjuk Önt! Portugáliában konkrétan hogyan zajlik majd a látogatás, 12-én és 13-án, Lisszabon és Fatima?

Ferenc pápa:
– Jelenleg az biztos, hogy megyek Portugáliába, és csak Fatimába. Jelenleg. Miért? Van egy probléma. Ebben az évben, a szentévben, felfüggesztettük az ad limina látogatásokat [a püspöki karok látogatását – a ford.], jövőre fogadnom kell az idei és a jövő évi ad limina látogatásokat is. Kevés idő marad utazásokra. Portugáliába azonban elmegyek. Indiába és Bangladesbe szinte biztos. Afrikában még nem biztos, hogy pontosan hová, minden az éghajlattól is függ, hogy melyik hónapban, mert ha Afrika északnyugati részébe megyek, ott más az éghajlat, mint Afrika délkeleti részében. Aztán függ a politikai helyzettől is, a háborúktól… De van lehetőségünk, hogy kiválasszuk az afrikai helyszínt.

Amerikában: azt mondtam, hogy amikor a békefolyamat [Kolumbiában]… eléri célját, szeretnék odamenni, amikor minden teljesen biztos lesz, vagyis amikor minden – ha győz a népszavazás –, amikor minden biztos, egészen biztos lesz, ha nem lehet már visszakozni, vagyis ha a nemzetközi világ, az összes nemzet egyetért vele, amikor már nem lehet fellebbezni, amikor tehát vége van, ha így lesz, akkor elmehetek. Ha viszont bizonytalan a helyzet… Minden attól függ, mit mond a nép. A nép a legfőbb hatalom. Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy inkább a demokratikus formákat nézzük, mint a nép legfőbb hatalmát, de mindkettőnek együtt kell haladnia. Például szokássá vált néhány földrészen, bizonyos helyeken, hogy amikor lejár a második kormányzati megbízatás, a kormányon lévők megpróbálják megváltoztatni az alkotmányt, hogy harmadik megbízatást is kaphassanak. Ez az úgynevezett demokrácia túlértékelése, a nép legfőbb hatalmával szemben, mely azonban benne van az alkotmányban. Minden attól függ. És a békefolyamat sikere ma – részben – a nép hangától függ: a népé a döntés. Azt gondolom, azt kell tenni, amit a nép mond.

[Fatimába mikor megy, (május) 12-én vagy 13-án?]

Ferenc pápa:
– Most úgy néz ki, hogy 13-án, de az is lehet, hogy… Nem tudom.

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most Jean-Marie Guénois következik a Le Figaro képviseletében.

Jean-Marie Guénois:
– Köszönöm, Szentatya! Egy kérdés az utazásokról: Válaszában miért nem említette Kínát? És mi az oka annak, hogy Ön mint pápa nem kaphat jegyet Pekingbe? A kínai egyházon belüli okai vannak? A kínai egyház és a kínai kormány közötti problémák, vagy a Vatikán és a kínai kormány közötti problémák az okai? Ha megengedi, egy egészen időszerű kérdést is feltennék, mert néhány órával ezelőtt Dominique Lebrun, Rouen érseke bejelentette, hogy Ön felhatalmazta Hamel atya boldoggá avatási eljárásának elindítására, és nem kell betartania az ötéves várakozási időre vonatkozó szabályt. Miért döntött így? Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Ez utóbbiról: beszéltem Amato bíborossal [a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusával – a ford.], megvizsgáljuk a dolgokat, és ő megmondja a végső álláspontot. A szándék azonban az, hogy ebben az irányban haladjunk, elvégezni a szükséges vizsgálatokat, és látni, szólnak-e okok a várakozás mellett.

[De az érsek bejelentette, hogy elindította a boldoggá avatási eljárást.]

Ferenc pápa:
– Nem. Össze kell gyűjteni a tanúságtételeket az eljárás elindításához. Nem szabad lemondani a tanúságtételekről, ez igen fontos. Mert a friss tanúságtételek, az, amit az emberek láttak…, hiszen idővel van, aki meghal, van, aki elfelejti a látottakat…, ez előfordul. Latinul úgy mondják: ne perdeat probationem [ne vesszen el a bizonyíték].

Kína. Jól ismeritek Kína és az egyház történelmét: a hazafias egyház, a rejtett egyház… De jók a kapcsolataink, tanulmányozzuk a dolgokat, beszélünk egymással, vannak munkabizottságaink… Én derűlátó vagyok. Azt hiszem, most a Vatikáni Múzeumok kiállítást vitt Kínába, és a kínaiak is fognak egy kiállítást szervezni a Vatikánban… Sok professzor van, aki elmegy a kínai egyetemekre tanítani, sok szerzetesnővér, sok pap, akik jól tudnak ott dolgozni. A Vatikán és a kínaiak közti kapcsolatok… Rögzíteni kell egy megállapodásban, és erről folyik a párbeszéd, lassan… A lassan végzett dolgok jól mennek, mindig. A sietősen végzett dolgok nem mennek jól. A kínai népé a legnagyobb megbecsülésem. Tegnapelőtt például tartottak egy kétnapos konferenciát, azt hiszem, a [Pápai] Tudományos Akadémián a Laudato si’-ról, és ott volt az elnök kínai küldöttsége is. A kínai elnök ajándékot küldött nekem. Jó kapcsolatok vannak.

[Odautazik a pápa?]

Ferenc pápa:
– Ó, örömmel tenném… de még nem tervezem.

Greg Burke:
– Köszönjük! Van még időnk egy kérdésre? Igen? Juan Vicente Boo következik, a spanyol ABC napilaptól.

Juan Vicente Boo:
– Köszönöm, Szentatya! A spanyol nyelvű csoportban láttuk, hogy a Nobel-békedíj győztesének nevét október 7-én fogják bejelenteni. Több mint háromszáz nevezés van: például Leszbosz szigetének lakosai mindazért, amit a menekültekért tettek, vagy a fehér sisakosok Szíriában, ezek az önkéntesek, akik kimentik az embereket a törmelékek közül a bombázások után: hatvanezer főt mentettek ki, miközben közülük százharmincketten életüket vesztették. Vagy ott van Santos, Kolumbia elnöke, és Timoshenko, a FARC [Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői] parancsnoka, akik aláírták a békemegállapodást. És sokan mások. A kérdésem tehát a következő: ki az Ön kedvenc jelöltje, vagy kik azok a személyek, vagy melyek azok a szervezetek, akik és amelyek nagyobb elismerést érdemelnek a békéért végzett munkájukért? Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Sok ember van, aki azért él, hogy háborút csináljon, hogy fegyvereket adjon el, hogy öljön. Rengetegen vannak! De nagyon sokan vannak olyanok is, akik a békéért dolgoznak! Tömérdek ember! Én nem tudnám megmondani, kit választanék a tömérdek ember közül, aki ma a békéért dolgozik. Nagyon nehéz: Ön megemlített néhányat, de sokkal több van. De mindig ott van az igyekezet, hogy békedíjat adjanak… Szeretném azt is, ha nemzetközi szinten – a Nobel-békedíjtól függetlenül – lenne egy megemlékezés, egy elismerés, egy nyilatkozat a gyermekekről, a fogyatékkal élőkről, a kiskorúakról, a bombázásban meghalt polgári személyekről. Azt gondolom, hogy ez bűn! Bűn Jézus Krisztus ellen, mert azoknak a gyermekeknek, azoknak a beteg embereknek, azoknak a védtelen időseknek a teste Krisztus teste! Az emberiségnek mondania kellene valamit a háborúk áldozatairól. Jézus azt mondta azokról, akik békét teremtenek, hogy boldogok, a boldogmondásokban: „a békeszerzők”. De a háborúk áldozatairól is mondanunk kellene valamit, és felrázni az emberek lelkiismeretét! Hogy bombát dobnak egy gyermekkórházra, és meghalnak harmincan-negyvenen…, vagy egy iskolára… Ez napjaink egyik tragédiája!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! A következő John Jeremiah Sullivan, a New York Times Magazine-tól, ez az első útja velünk.

John Jeremiah Sullivan:
– Szentatya, amint tudja, az Egyesült Államok egy hosszú, meglehetősen csúnya választási kampány végéhez közeledik, amely nagy figyelmet kapott a világban. Sok amerikai katolikus és lelkiismeretére hallgató ember nehezen tud választani a két jelölt közül, egyik ugyanis eltávolodik az egyház tanításának néhány pontjától, a másik pedig olyan nyilatkozatokat tett, amelyek gyalázzák a bevándorlókat és a vallási kisebbségeket. Milyen tanácsot adna az Amerikában élő hívőknek? És milyen bölcsességre figyelmeztetné őket a következő hónapban, amikor a választásokat tartjuk?

Ferenc pápa:
– Ön olyan kérdést tesz fel nekem, amelyben egy nehéz választást vázol fel, mert Ön szerint problémák vannak az egyik oldalon és problémák vannak a másik oldalon. Választási kampányban én sosem szólalok meg. A nép a legfőbb hatalom, ezért csak ezt mondom: alaposan tanulmányozd, ki mit kínál, imádkozz, és dönts lelkiismereted szerint!

És most kilépek ebből a problémakörből, és egy fikciót [egy képzeletbeli esetet] hozok elő, mert nem akarok a konkrét nehézségről beszélni. Amikor az a helyzet áll elő, hogy egy országban van két, három, négy jelölt, amelyek közül egy sem kielégítő, az azt jelenti, hogy annak az országnak a politikai élete valószínűleg túlontúl át van szőve a politikával, de annak az országnak nincs nagy politikai kultúrája. És az egyik feladata az egyháznak és a fakultásokon folyó oktatásnak annak megtanítása, hogy legyen politikai kultúránk. Vannak országok – gondolok itt Latin-Amerikára –, amelyeket túlságosan is átsző a politika, de nincs politikai kultúrájuk: ehhez a párthoz tartozom, vagy amahhoz, vagy amahhoz, de ténylegesen nem tudok világosan gondolkodni az alapokról, a javaslatokról.

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most pedig Caroline Pigozzié a szó.

Caroline Pigozzi:
– Jó estét, Szentatya! Ezt a kérdést nem tehettem fel Önnek korábban. Ön szerint a tanúságtétel a történelem számára fontosabb, mint egy pápa végrendelete? Kifejtem: Wojtyła pápa végrendeletében azt írta, hogy égessenek el sok dokumentumot és sok levelet, amelyeket viszont később az emberek megtaláltak egy könyvben: ez azt jelenti, hogy nem tartották tiszteletben egy pápa akaratát? Szeretném tudni, mit gondol erről. [Könyvben jelentették meg II. János Pál pápa több évtizedes levelezését Anna-Teresa Tymienieckával, egy lengyel származású, Amerikában élő, házas filozófusnővel – a ford.]

Aztán a második kérdés már könnyebb: szeretném tudni, hogy Ön, aki hetente több ezer emberrel fog kezet, milyen csoda folytán nem kapott még íngyulladást. Hogy csinálja? Chirac elnök is sokakkal kezet fogott, ő tapaszt tett a kezére…

Ferenc pápa:
– Én még nem érzek íngyulladást… Nézzük az első kérdést: Ön azt mondja: egy pápa elégettet papírokat, leveleket… ez minden embernek, minden férfinak és nőnek joga, hogy halála előtt így rendelkezzen.

Caroline Pigozzi:
– De Wojtyła pápával ezt nem tették meg… megjelent az a könyv…

Ferenc pápa:
– Az… Aki nem tartotta azt tiszteletben, az bűnös, de nem tudom, nem ismerem jól az esetet. De mindig, amikor azt mondja: „Ezt meg kell semmisíteni”, annak valami konkrét oka van. De valószínűleg van egy másolat máshol, és ezt ő nem tudta… De minden embernek joga, hogy olyan végrendeletet készítsen, amilyet akar.

Caroline Pigozzi:
– A pápának is, de őt nem tartották tiszteletben.

Ferenc pápa:
– Nagyon sokan vannak, akiknek nem tartották tiszteletben a végrendeletét…

Caroline Pigozzi:
– De a pápa fontosabb.

Ferenc pápa:
– Nem. A pápa egy szegény bűnös, mint a többiek. Köszönöm.

Greg Burke:
– A pápa azt mondta, hogy van még idő egy kérdésre, de a listámon már nincs több. Ezért azt szeretném elmondani, hogy ma [a bakui mise végén] válaszolt egy kérdésre, arra, hogy miért utazik el olyan helyekre, ahol csak kevés katolikus él, és tetszett nekünk ez a válasz. Mi sem gondoljuk, hogy vesztegetnénk az időt: elmegyünk ezekre a rövid, de annál sűrűbb utakra. De ha Ön szeretne egy hosszabb és pihentetőbb útra menni, arra is van lehetőség…

Ferenc pápa:
– Nem… Az első utam, az albániai út után azt mondták nekem: „Miért döntött úgy, hogy Albániába megy először Európában, egy olyan országba, amely nem az Európai Unió tagja?” Aztán elmentem Szarajevóba, Bosznia-Hercegovinába, amelyek szintén nem tartoznak az Európai Unióhoz. Az első európai uniós ország, amelybe elmentem, az Görögország volt, Leszbosz szigete: az első. Ez volt az első. Miért utaztam [most] ezekbe az országokba? Ez a három kaukázusi ország. A három elnök eljött a Vatikánba, hogy meghívjanak. Erősen hívtak. Mindhármuknak eltérő a vallási magatartása: az örmények büszkék – bántó szándék nélkül mondom –, büszkék az „örménységükre”, megvan a maguk történelme, ők keresztények, a nagy többség, szinte mindannyian apostoli keresztények, aztán katolikus keresztények és egy kis részük evangélikus keresztény, kevesen. Grúzia keresztény ország, teljesen keresztény, de ortodox. Katolikusok kevesen vannak, egy csoport, de [a legtöbben] ortodoxok. Azerbajdzsán viszont – azt hiszem – 96-98%-ban muszlim ország. Nem tudom, mennyi lakosa van, mert kétmilliót mondtam, de azt hiszem, húsz millióan vannak…

[Körülbelül tízmillió.]

Ferenc pápa:
– Íme, halljuk: körülbelül tíz. Körülbelül tíz millió. Katolikusok legfeljebb hatszázan vannak: tehát egy egészen kis csoport. És miért megyek oda? A katolikusok végett, hogy meglátogassak egy periférikus katolikus közösséget, amely tehát a peremen van, és egészen kicsiny. Ma pedig a misén azt mondtam, hogy ők a jeruzsálemi „periférikus” közösségre emlékeztettek, amely bezárkózott az utolsó vacsora termébe, várta a Szentlelket, várta, hogy növekedhessen, hogy elindulhasson… Ez a közösség is kicsinyke volt. Nem üldözték, nem, mert Azerbajdzsánban nagy tiszteletben tartják a vallást, nagy a vallásszabadság. Ez igaz, ezt mondtam ma a beszédemben. És ez a három ország is periférikus ország, úgy, mint Albánia, Bosznia-Hercegovina… És azt mondtam nektek: a valóságot jobban lehet látni, jobban lehet érteni a peremről, mint a középpontból. Ezért döntöttem úgy, hogy odamegyek. Ez azonban nem teszi lehetetlenné, hogy elmenjek egy nagy országba, mint amilyen Portugália, Franciaország, nem tudom… Meglátjuk…

Nagyon köszönöm a munkátokat!

Most pedig pihenjetek egy kicsit! Jó étvágyat a vacsorához! Köszönöm! Imádkozzatok értem!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír