Emésztő tűz – Két film rend és káosz érzékeny viszonyáról

Miközben a nyári uborkaszezonban minden (még a kurrens mozikínálat is) arra biztat, hogy élvezzük ki a pihenés jól megérdemelt perceit, két nemrégiben bemutatott film a közhangulattal dacolva csendesen arra figyelmeztet, milyen törékeny az ember hétköznapi biztonságérzete.

Az eddig jobbára történelmi környezetbe ágyazott családtörténeteket jegyző, ukrán származású Vagyim Perelman legújabb rendezése, a Perzsa nyelvleckék (Persian Lessons) olyan hihetetlen alapszituációval indít, hogy kénytelenek vagyunk igaznak elfogadni. A második világháború poklában egy elhurcolt zsidó a halál torkában hirtelen perzsának vallja magát, s így átmenetileg megmenekül, hogy a koncentrációs tábor vezetőjét fárszi nyelvre taníthassa. Emberünk (Nahuel Pérez Biscayart) persze egy mukkot sem tud semmilyen közel-keleti nyelven, így hát gyorsan nekiáll kitalálni egyet. Segítségére van, hogy a konyhai rabszolgamunka mellett csakhamar rábízzák a likvidáltak jegyzőkönyvének vezetését is – ennek a fináléban még nagy jelentősége lesz, a film talán egyetlen, valóban megrendítő fordulatát okozva.

Gilles folyton retteg a lebukástól (egyszer elég közel is kerül hozzá), miközben állandó lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy agyafúrtságának köszönhetően jobb helyzetbe került a fogolytársainál. Nagyhatalmú(ként bemutatott) diákja, a náci tiszt (Lars Eidinger) kételkedik a perzsa fogoly igazmondásában. Ők ketten csakhamar a film legfontosabb párosává lépnek elő: összefonódó történetük adja az egyébként illedelmesen visszafogott, a holokausztfilmes közhelyeket különösebb invenció nélkül sorakoztató háborús dráma legfőbb értékét.

A múlt helyett a meghatározatlan jelenben játszódik a mexikói Michel Franco Új világrend (Nuevo orden) című alkotása, amely szűk másfél órányi játékideje ellenére az utóbbi évek egyik legmegterhelőbb filmélménye. A zavarbaejtő prológus után egy esküvő önfeledt forgatagába csöppenünk: menyasszony és vőlegény köszönti vidáman a vendégeket, szól a zene, az örömszülők pedig gondos kézzel rejtik el a hálószoba széfjébe a frissen kapott (s bizonyára tekintélyes összegeket tartalmazó) hozományborítékokat. Csodás eseményre van kilátás, az elittársaság idilljét azonban megzavarja néhány apró momentum: a luxuslakás mosdójának csapjából egyszer csak zöld színű víz kezd folyni, az egyik magas rangú vendég gondterhelten, sietve távozik, és a család egykori szolgálója is felbukkan egy nagyobb pénzkölcsön reményében, kínos perceket okozva a bulizni vágyó seregletnek.

A hírek egyre erősödő utcai zavargásokról szólnak, s a téboly hamarosan betör az esküvő helyszínére is. A látvány egyenesen sokkoló: mintha élő egyenesben néznék egy forradalom vérgőzös kibontakozását, ám Franco nem társít ideológiát a fegyverropogáshoz. A statáriális kivégzések, az elszabadult bűnözés és a véres barikádok árnyékában sem tudjuk meg, kik harcolnak és miért, csak az egyre növekvő káosz rettenete fojtogatja a torkunkat. Főszereplőinket pedig ezúttal nem védi semmiféle hollywoodi forgatókönyvírói aranyszabály: az elrabolt fogoly nem kerülheti el a megalázást, a túsztárgyalás rossz véget ér, a kétségbeesett mentőakció kudarcot vall, a védtelenek sorsa pedig a gyors testi-lelki összeroppanás.

Ha a náci koncentrációs tábor embergyilkolásának precizitása még hét évtized távolából is elborzaszt minket, a kollektív állatias tombolás kortárs ábrázolása egyenesen vérfagyasztó tapasztalat. Az egyik a metafizikai léthierarchia gonosz fejre állításából származó eltorzult, abszurd „rend”, a másik egyszerűen az ösztön irány és cél nélküli káosza. Legyen szó tanulságra intő múltról vagy átláthatatlanságával bénító jelenünkről, rend és rendetlenség egyensúlyának felbomlása súlyos következményekkel jár. Egy szörnyű világjárvány árnyékában Isten adja, hogy ne kelljen újra átélni.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.