Az utolsó óra – Gondolatok a Tőrbe ejtve és Az ír című filmről

Jól tudja ezt Rian Johnson és Martin Scorsese, és nem maszatolnak: legújabb filmjeikben kíméletlenül a triviális bűnfelfogás mélyére ásnak.

Fájdalmasan kevesen próbálkoznak manapság egy klasszikus detektívtörténet míves filmre vitelével. A Hollywoodban mostanság grasszáló szuperhősök tulajdonképpen ezt a műfajt is megölték. Jelentős vállalást tett hát Rian Johnson, aki három kiváló független film (Beépülve, The brothers bloom – Szélhámos fivérek, Looper – A jövő gyilkosa), néhány sorozatepizód-rendezés (Breaking bad – Totál szívás) és egy bőséges költségvetésű látványmozi (Star Wars: Az utolsó jedik) után egy igazi, régivágású nyomozós filmet forgatott le.

A már címében is csavaros Tőrbe ejtve (Knives out) a műfaj legszebb hagyományait kelti életre, és elegáns könnyedséggel egyúttal ki is figurázza azokat. Arisztokrata nagycsalád, középpontjában az idős pátriárkával (Christopher Plummer); születésnap, majd hirtelen halál; a rejtélyes tetthelyre pedig éles eszű nyomozó érkezik (Daniel Craig), hogy a gyászoló rokonok indítékait firtassa. Eddig rendben is volnánk, akár Agatha Christie vagy Sir Arthur Conan Doyle is írhatta volna a cselekményt.

Csakhogy a forgatókönyv Johnsoné, aki elképesztő stílusérzékkel dobálja nézőjének a krimiirodalom nagyjaira utaló gesztusokat, miközben óraműpontossággal adagolja a feszültséget. Kissé szemtelen, de rettentően szórakoztató.

A játékidő második órájában azonban arra leszünk figyelmesek, hogy filmünk rútul becsap bennünket: az alaposan bemutatott nyomok zsákutcába vezetnek, a nagy lendülettel előkészített fordulatok elmaradnak, szereplőink pedig (igazi sztárgárdát láthatunk) elvárásainkkal ellentétesen cselekszenek. No, nem mintha félredobnák a logikát: döntéseik megindokolhatók, a néző viszont egyre kíváncsibb, mi lesz ennek az egésznek a vége. Hát persze, hogy egy alapos meglepetés, de nem a szokásos válasz a „ki tette” kérdésre (azért ezt is megkapjuk), hanem inkább afféle társadalomkritika, amely – milyen ironikus – úgy bírálja a posztmodern irányvesztettséget, hogy többrétegű kirakósként maga is annak formáját ölti.

Legyenek bármilyen briliánsak, a 77 éves Scorsesének már se ideje, se kedve nincs hasonló tiszteletkörökre: valós alapokon nyugvó filmjében, melynek története átfogja Amerika történelmének utóbbi negyven évét, mindvégig a bűn lélekromboló hatását vizsgálja. Az ír (The irishman) főhőse, Frank Sheeran (Robert De Niro) egy hússzállító cég sofőrjeként fokozatosan sodródik bele az ötvenes évek maffiájának világába, s mire föleszmél, ő lesz Russell Bufalino (Joe Pesci) legfoglalkoztatottabb végrehajtó embere. Hamarosan képbe kerül Jimmy Hoffa hírhedt szakszervezeti vezető is (Al Pacino), aki a hatvanas évek Amerikájában komoly hatalmi tényezővé válik – szintén némi takargatnivalóval.

Az ő hármasuk köré épül fel Scorsese ráérősen haladó, hangulatával mégis rabul ejtő filmje, melynek maratoni játékideje vagy a számítógépes színészfiatalító eljárás körüli hírverés ne riasszon el minket: nagyszabású történetével rendezőnk ezúttal korábbi maffiafilmjeihez képest is új szintre lép. Noha ő maga veterán színészeivel együtt a csúcsformáját hozza, a kulcsszereplő mégis a velejéig romlott rendszer, amiből egyszerűen nincs kiút.

A Nagymenők, a Casino (és talán A Wall street farkasa) még romantikus bájjal mutatta be a bűnözést. Itt szó sincs erről: a védelmi pénzek beszedése, a konspiratív találkák, a hűség folytonos bizonygatása és a számtalan véres bérgyilkosság egyáltalán nem menő. A legcsekélyebb mértékben sem. Sheeran tragédiája, hogy éppen ezt nem érti meg: tartozni akar valahová, egzisztenciát szeretne, és kivívja a körülötte állók tiszteletét – egyvalakiét kivéve.

Az utolsó óra a kíméletlen aratásé: a nagyfőnökök sittre kerülnek, megőrülnek, nyomorékká válnak. Haláluk megváltás, hiszen számukra maga a földi lét vált pokollá. Emberünk mindenkit túlél, ám feleslegesnek érzi magát, mivel a világ, amiben egykor otthonosan mozgott, már rég elmúlt. Élő kárhozatban ég, de képtelen megbánást érezni, mivel bűntudata sincs: a hite romokban. Helyette mi gyónnánk megrendülten, könnyezve. És a szenvtelenül ketyegő idő lassan utoléri – őt is, minket is.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. január 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.