Groteszkbe hajló kézműves szürrealizmus – Kő Pál szobrászművész emlékezete

Konyorcsik János szobrász tanárunk (aki a Kisképzőben tanított bennünket) valamikor 1971 táján elvitt minket a Műcsarnokba megnézni az Országos Kisplasztikai Biennálét. Emlékszem, a rengetek műalkotás között feltűnt egy lábait hosszan a falu fölé kinyújtó óriási ló: egy táltos, amint átrepül a makettméretűre zsugorodott diófa falu fölött. Ez a fából faragott mikrovilág nem volt nagyobb 30 centiméternél, mégis monumentálisnak hatott. Persze nem a méretei, hanem a kis szoboregyüttes tökéletesen eltalált arányai miatt. A fiatal szobrász, egy alkalommal talán éppen a TV Galériája című kulturális műsorban szerepelt, amikor beszélnie kellett magáról és a kiállított műveiről. Mi tagadás, nem nagyon ment neki, akkoriban még nem a szavak embere volt. A képzőművészek többségének nem a beszéd volt az erőssége. (Ez alól egyedül Csíkszentmihályi Róbert volt a kivétel, aki már fiatalon is remekül meg tudta fogalmazni a gondolatait.) Később azonban ez megváltozott, olyannyira, hogy Kő Pál az elmúlt évtizedekben már sokszor nagyon is érdekesen beszélt magáról, az alkotásairól, a tanítványairól, akár a televízióban, akár kiállításmegnyitók alkalmával. Mindig érdemes volt hallgatni a szavait. Természetes őszinteséggel, barátságosan és nyíltan beszélt mindenkivel, epreskerti tanítványai nem véletlenül szerették. 

Mindig is volt benne valami, amit a vidéki ember közvetlenségeként szoktak meghatározni. Megnyilatkozásaiból kiderül, hogy távol állt tőle minden nagyzolás vagy beképzeltség. Hevesből származott, Perespusztán született 1941-ben, Macky Béla és Pataki Terézia gyermekeként. Eredetileg festőnek készült, majd mégis Somogyi Józsefhez került a szobrász szakra a budapesti Török Pál utcai képzőművészeti gimnáziumba. Aztán pár évvel később, amikor fölvették a Képzőművészeti Főiskolára, (akkor még így hívták), szintén Somogyi tanítványa lett, akit időközben kineveztek főiskolai tanárnak. Tanulmányai után sok évig tengett-lengett – ahogyan ő fogalmazott –, majd Somogyi mester magához hívta a főiskolára tanárnak. Ott is ragadt vagy 35 évig. 75 évesen döntött úgy, hogy hazaköltözik a szülőföldjére, Hevesbe. Családjával felújították a régi házat, és ott érte a halál 79 éves korában, 2020. június 8-án hajnalban.

Alkotásainak mélyebb értékelése nyilván a művészettörténészek feladata, mi csak néhány fontos művére tudjuk felhívni az olvasóközönség figyelmét. A közérdeklődés szempontjából mindenképpen figyelmet érdemel Szent Istvánról készített szobra, ami a Gellért-hegy oldalában, a Sziklatemplom előtti téren áll. Megszoktuk, hogy a nemzet nagyjai valódi hősök, és úgy is kell ábrázolni őket. Magas, kisportolt, lóra termett, rettenthetetlen férfiak, mint például Stróbl Alajos teljes díszbe öltözött Szent Istvánja, aki a szent koronával a fején délcegen üli meg a lovat. Kő Pál apostoli királyszobra éppen az ellenkezője ennek: alacsony, apródruhás, nem túl szép arcú, alacsony embert ábrázol, aki hatalmas lovára egyedül felülni sem tud. Ráadásul az óriási palást, ami a hatalom jelképe, csak még tovább növeli az ellentétet az uralkodó kicsinysége és a méretes lova között. Persze tudjuk, hogy más korban élt Stróbl, a historizmus idején, s a realizmus talaján igazából romantikus alkotások születtek. 1896-ban, a millennium időszakában az eklektika volt az uralkodó irányzat, ami a stílusok egyvelegét jelentette, ezt láthatjuk a képzőművészetben és az építészetben is.

Úgy tűnik, Kő Pál járt közelebb az igazsághoz, talán az ő Szent Istvánja a valóságosabb. Mintául a koronázási palást szolgált számára, amelyen elég jól látható államalapító királyunk arca és alakja. Bár nem portrészerű az ábrázolás, Kő Pál szobra mindenképpen jobban hasonlít ehhez a megfogalmazáshoz.

Rómában, a Magyarok Nagyasszonya-kápolnában három domborműve látható, a Szent Adalbertet, a Boldog Eusebiust és a Szent Gellértet ábrázoló alkotások. Kő Pál hívő ember volt, római katolikus vallását mindig megtartotta, de sohasem kérkedett vele. Alkotásaiban meglelhetjük a népies egyszerűséget, a közvetlenül megfogalmazott pop-artos, míves kisplasztikát. Jó példa erre az Utcaseprő című piros csíkos, mellényes, fából faragott figurája.

Kő Pál epreskerti műtermének bejáratánál, amíg ott tanított, ez állt az ajtón: „Itt Isten a gazda, mi csak lakók vagyunk.”

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 21-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.