Győzött a mítosz – Elvis és a zenészéletrajzi filmek

Baz Luhrmann legújabb filmje, a még nyár elején bemutatott Elvis nagyszabású portrét fest „a Király” életéről, koráról és hatásáról. Az alkotás igazi tétje azonban az, hogy be tud-e kukkantani főhősének maszkja mögé. 

A Queen együttes pályáját bemutató, négy évvel ezelőtti Bohém rapszódia óta tudjuk, tuti vállalkozás vászonra vinni egy népszerű előadó vagy zenekar életét. Az egyébként problémás körülmények között forgatott, dramaturgiájában gyenge és a valóságot látványosan átigazító film bombasiker volt a pénztáraknál, Oscar-jelölése pedig jelezte, nemcsak a közönség, hanem Hollywood krémje is újra kíváncsi lett a zsánerre. Készült ezután fantáziamozi Elton John korai pályafutásáról (Rocketman) és egy Beatlest dúdolgató fiatal fiúról (Yesterday), forgattak hagyományos életrajzi drámát Aretha Franklinről, a soul királynőjéről (Respect) vagy road-movie-t a popikon David Bowie egyetlen turnéba sűrített útkereséséről (Stardust), és időközben a keményebb műfajok képviselői is bemutatkoztak már a vásznon (The Dirt, Heavy Túra; A sötétség gyermekei – Mértékadó, 2019. július 1–7.). Legyenek bár enciklopédikus jellegűek vagy egy-egy kulcspillanat köré szerveződők, látványosan dübörgők vagy csendesen intimek, e mozgóképes biográfiák célja ugyanaz: lehántani hősükről mítoszát, és közelebb kerülni az előadói én mögötti figurához. S valljuk be, bizony szeretünk kukkolni: érdekel bennünket, milyen lehet a sztár, ha művészi kétségek gyötrik, ha menedzsert és lemezkiadót vált, vagy éppen dollármilliókba kerülő válásával küszködik. Az érzékeny filmrendező többnyire megtalálja az egyensúlyt a bulvárfaktor és a szimpátiakeltés között: azt szeretné elérni, hogy úgy érezzük, a rajongott zenész egy közülünk. Miközben csodáljuk előadói virtuozitását (slágereinek hallatán pedig kellemes nosztalgia fog el minket), együttérzünk esendőségével. 

Ha akadt még igazi adósság a mostanában egyre-másra készülő zenészportrék között, akkor az a rock and roll legnagyobb legendájának vászonra vitele volt. Elvis Presley azonban kemény dió: önnön mítosza (a hozzá tapadó bizarr összeesküvés-elméletekkel együtt) olyannyira túlnőtt rajta, hogy alakjához az eszeveszett rajongáson vagy az izzó gyűlöleten kívül szinte képtelenség józanul közelíteni. Baz Luhrmann rutinos alkotóként ezúttal is beveti jól bevált trükkjeit, és megpróbál fordítani néhányat az alapszituáción. A legnagyobb szerencséje azonban az, hogy talált egy színészt, aki elég bátor volt ahhoz, hogy eljátssza a rock and roll koronázatlan királyát.

A film elején párhuzamos vágásban látjuk, amint a kisgyermek Elvis életében először téved be a feketék tüzes hangulatú istentiszteletére Memphis egyik nyomornegyedében, illetve ahogyan a már ifjú előadó az egyik első koncertjére készül. A tekintet idegesen rebben ide-oda, szívverés a torokban, a láb idegesen topog – érezzük a kirobbanni készülő feszültséget. Amott a hívők emelkedő keze, emitt a tinilányok sikolya jelzi a bekövetkező eksztázist, és a párhuzam blaszfémikus, de halálpontos: Elvis a spirituálék lélekzengető világát házasította össze meglehetősen profán előadói stílusával, s az eredmény hatalmasat robbant. Tanúja mindennek Tom Parker „ezredes” (Tom Hanks), aki filmünk narrátorául szegődik. Az idős üzletember vidéki cirkuszosok ósdi turnéját intézi, Elvisben (Austin Butler) pedig meglátja a nagy kiugrás esélyét – a sajátját. Filléres bevételekkel való évtizedes vesződség után végre sztárt faraghat új védencéből, és alaposan ki is használja a lehetőséget. A fiatal, naiv fiú pedig boldogan köt vele szerződést: olyat, amit később keservesen megbán. Ám még mielőtt elkönyvelnénk magunkban, hogy ez a film is az „ártatlan művész – gonosz menedzser” elkoptatott tengelyén halad előre a cselekményben, Luhrmann igyekszik árnyalni az összképet. Megejtően beszél hősének súlyos anyakomplexusáról, többször is felhozza fekete zenészbarátait, illetve megemlíti a korízlés elképesztő ütemű változását, ami ugyanolyan gyorsan tette idejétmúlttá Elvis zenéjét, mint amilyen hirtelenséggel felemelte a világ tetejére.

Austin Butler Elvis-alakítása lenyűgöző. Nem pusztán elsajátítja a gesztusokat vagy a zenét: mindenestül magáévá teszi a figurát. A belőtt haj, a smink vagy az öltözék természetesen sokat ad hozzá a fiatal színész játékához, de a lényéből fakadó pimasz vagányság eltanulhatatlan: Butler olyannyira meggyőző a rongylábú, örökmozgó Elvis szerepében, hogy koncertfelhajtás nélkül, pusztán a nappalinkban táncra perdülve is megragadna bárkit. Nem kétséges, karrier-berobbantó, Oscar-esélyes alakítás az övé. Tom Hanks nem kevés iróniával hozza negatív karakterét, egyszerre érzékeltetve annak ördögi és kisszerű voltát. Mikor a játékidő derekán lehull a lepel Parker „ezredes” machinációiról, Hanks csupán megrándítja vállát, és ez nekünk, nézőknek is elég: élvezettel lubickol a gátlástalan, szánalomra méltó menedzser szerepében, aki „utálom Elvist” kitűzőt is azért gyártat, hogy minél nagyobb legyen a bevétel.

A film harmadik tartópilléréből, a látványos tánckoreográfiákból – ahogy Luhrmann-nál megszokhattuk – nincs hiány: főként ez és a giccs stílusos adagolása teszi szórakoztatóvá a filmet. A szóban forgó jeleneteket látva úgy érezzük, a rendező és hőse szövetsége a mennyben köttetett. Komolyabb problémák sajnos máshol jelentkeznek: a forgatókönyv a legegyszerűbb kronologikus elbeszélésmódot használja, epizodikus felépítése pedig nem teszi lehetővé nagyobb karakterfejlődési ívek megrajzolását. Grandiózus Wikipédia-szócikk- megfilmesítésnek hat így az Elvis, amelyben a teátrálisan megkomponált sorsfordulatok között elvész az intim jellemábrázolás valódi esélye. 

Hiába a nagy zajjal pergő-forgó cirkusz, a film különös módon éppen legnagyobb vállalását nem képes teljesíteni. Főszereplőjéről, Elvisről ugyanis alig tudunk meg valamit az életrajzi mozik ezredjére elsütött közhelyein túl. Járunk Gracelandben, stadionturnékon, majd Las Vegasban, végigszurkoljuk a nagy lázadást, és rezignáltan tudomásul vesszük a belesimulást, ám Elvis figurája végig úgy mozog a filmben, mintha csupán szemtanúja lenne a saját életének. Luhrmann empátiát ébreszt hőse iránt, de nem foglalkozik annak megalapozásával. Szegény Elvis, gondolhatnánk a film alapján, semmiről sem tehet: egyszerűen csak tönkrement a házassága, rácsúszott a gyógyszerfüggőségre, és még a menedzsere is kiszipolyozza belőle az utolsó petákot is. 

Elvis titka tehát, úgy tűnik, ezúttal is megfejtetlen maradt. Ám az igazi kérdés, hogy mindez végső soron filmünk hibája-e, vagy az előadói zsenialitáson túl tényleg nem találhatunk további mélységeket a király alakjában. Nehéz ezt eldönteni, de az utóbbira enged következtetni néhány kényelmetlen tény. Elvis a legnagyobb sikereit olyan fekete előadók dalainak feldolgozásával érte el, akiknek a pályafutása ráment a rasszizmusból fakadó mellőzöttségre. Noha ő maga mindig tisztelettel hangsúlyozta színes bőrű zenészbarátainak inspiráló hatását, ez a feszültség sokat elmond személyiségéről és a korabeli Amerika társadalmi viszonyairól egyaránt. Elvis bevallottan James Dean nyomdokaiba szeretett volna lépni a nagyvásznon, filmjeinek túlnyomó többsége azonban könnyed, felejthető blődli. Zenei aktualitása pedig néhány pillanat alatt olvadt el a fiatalok szemében, amikor a hatvanas évek közepén megérkezett a brit invázió, élén a Beatlesszel. Maradt végül az özvegy által azóta is tudatosan építgetett mítosz, amely fél évszázada lázban tartja a világ Elvis-rajongóit. S ami, úgy tűnik, ezúttal Luhrmann fejében is győzött az ember felett.

Baz Luhrmann: Elvis.
Time-Warner, 159 perc, 2022.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.