Hagyjuk, hogy fivérünk és nővérünk megérintse szívünket! – Megjelent Anselm Grün új kötete

A kötet bevezetőjéből adunk közre részleteket.

A szentírási szöveg, melyen az irgalmasság hét cselekedete alapszik, Jézus utolsó ítéletről szóló beszéde Máté evangéliumában (Mt 25,31–46). Jézus itt úgy beszél magáról, mint az Emberfiáról s mint Királyról. Ő lesz az, aki az utolsó ítélet idején összehívja majd az embereket a világ minden tájáról, és elválasztja őket egymástól. Azoknak, akiket meghív dicsőségébe, ezt mondja majd: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felöltöztettetek. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt 25,34–36) Máté igazaknak nevezi azokat, akik ezeket a jótékony tetteket véghez vitték. Az igazakból nem az vált ki csodálkozást, hogy jót cselekedtek az emberekért, hanem az, hogy magát Krisztust táplálták, itatták, látogatták és öltöztették. Ők csak az adott embert látták, nem Krisztust. Jézus mégis így válaszol nekik: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40) Jézus azonosul az éhezőkkel, a szomjazókkal, az idegenekkel, a mezítelenekkel, a betegekkel és a bebörtönzöttekkel.

E szentírási szöveg kezdettől fogva megmozgatta a keresztényeket. Az egész evangélium összegzésének tekintették. Jézus annak alapján ítéli meg kereszténységünket, hogy miként bánunk felebarátainkkal. Életünk végén az fog számítani, hogyan viselkedtünk embertársainkkal, s hogyan viszonyultunk hozzájuk. Jézus azonban nem moralizálva beszél itt. A Jézus Krisztussal való kapcsolatunkról, hitünk döntő valóságáról leginkább az vall, miként bánunk felebarátunkkal, még ha nem is tudunk arról, hogy amit vele teszünk, azt végső soron Krisztussal tesszük. Immanuel Kant számára az volt a legfontosabb ebben a szövegben, hogy a szeretetet önmagáért gyakoroljuk, és ne azért, mert jutalmat várunk cserébe. A felszabadítás teológiája központi helyet szánt e szövegnek üzenetében. Gustavo Gutiérrez szerint ez a beszéd a bizonyítéka annak, hogy az Istenhez vezető úton nem kerülhetjük ki a felebarát szentségét: „Mert az Isten iránti szeretet sehogy másként nem fejeződhet ki, csak a felebaráti szeretetben.”

*

E kötetben szeretnék hű maradni az irgalmasság cselekedeteinek klasszikus, hét testi és hét lelki cselekedetre való felosztásához. De kísérletet szeretnék tenni arra is, hogy e cselekedeteket úgy írjam le, hogy e sorokat olvasva korunk embere is megszólítva érezze magát. E tekintetben két nehézséget látok. Az egyik a moralizálás veszélye. Nem akarok mindentudónak tűnni, aki mások lelkiismeretére akar hatni, hogy gyakorolják már végre ezeket a cselekedeteket, és adakozzanak bőkezűen az éhezőknek. A másik nehézséget a segítségnyújtás politikai dimenziója jelenti. Vajon az irgalmasság keresztény cselekedetei csak cseppek a tengerben? Nem politikai értelemben kellene inkább a világot megváltoztatnunk, hogy ne legyenek többé szegények, mezítelenek és hajléktalanok? Jézus üzenete szeretne minket ráébreszteni arra, hogy találjuk meg a módját, miként tehetjük hatékonnyá az irgalmasság és a tisztelet, s nem pedig a kizsákmányolás és a megvetés szellemét az egész világon. Nem elégedhetünk meg azonban azzal, hogy az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását csak a politikusokra bízzuk. Akkor ugyanis felmentést adnánk magunknak az alól, hogy mi is hozzájáruljunk egy emberibb világ létrejöttéhez. Bármennyire is fontosak a politikai és gazdasági szempontok, az irgalmasság cselekedeteivel nem késlekedhetünk, egészen addig, míg nem az igazságosság, a béke és a jólét uralkodik majd az egész világon. Közvetlen környezetünkben mindig akad elég alkalom – a legnagyobb politikai elkötelezettség mellett is –, hogy az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakoroljuk. Nem szeretném, ha az olvasók lelkiismeret-furdalást éreznének azért, mert keveset tesznek. Ahogy az utolsó ítéletről szóló beszédében Jézus is teszi, én is csak szeretném őket ráébreszteni, hogy ott és akkor, ahol és amikor Isten megérinti szívüket, legyenek készek testi vagy lelki irgalmasságot gyakorolni fivéreikkel és nővéreikkel. Jézus utolsó ítéletről szóló beszédéből kiderül, hogy ő nem moralizál, hanem inkább gazdag jutalmat ígér azoknak, akik az irgalmasságnak ezeket a cselekedeteit végzik. A paradoxon abban áll, hogy akik e cselekedeteket véghez viszik, mindezt nem a jutalom reményében teszik, hanem azért, mert hagyják, hogy a rászorulók megérintsék szívüket. Ha hagyjuk, hogy fivérünk és nővérünk megérintse szívünket, s hogy az irgalmasság cselekedetére ösztönözzön, belső jutalmat élünk meg. Érzékeljük, hogy életünk gazdagabbá válik, ha adunk; érzékeljük, hogy életünk gyógyítóvá válik, ha a betegek felé fordulunk; s érzékeljük, hogy saját csupaszságunkat fedjük el akkor, amikor a mezíteleneket felöltöztetjük. Tetteink mindig vissza­hatnak ránk. Az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása saját magunkra is jó hatással van. Ezeket végezve magunkkal is irgalmasak vagyunk. Mégsem azért tesszük őket, hogy a magunk számára valami jó származzon belőle.

Az irgalmasság cselekedeteit azért gyakoroljuk, mert hagyjuk, hogy szívünket megérintsék a szegények, az éhezők, a hajléktalanok, a betegek és a bebörtönzöttek. Paradox helyzet: miközben elfelejtkezünk magunkról, mert átadjuk magunkat másoknak, mi magunk éljük át életünk beteljesedését, a belső hálát azért, ha az, akinek hajlott a háta, egyenesebb derékkal távozik tőlünk, s ha az, aki mezítelen, ismét felfedezi királyi méltóságát.

Magyar Kurír