Hálaadó szentmisét tartottak a Fokoláre Mozgalom pakisztáni gyerekeket segítő gyűjtéséért

A Fokoláre Mozgalom két elkötelezett tagja, Téglásy Klára és Tóth Judit nyolc évvel ezelőtt csatlakozott a Dél-Pakisztánban működő szociális központ programjához, amelynek keretében adományokat gyűjtenek családoktól, plébániáktól, iskoláktól, magánszemélyektől a szegény keresztény és kaszton kívüli hindu, valamint néhány muszlim gyermek iskoláztatásához.

A szentmise elején Téglásy Klára és Tóth Judit megköszönték Nagy Károly atyának és a plébániaközösségnek, hogy minden évben befogadják őket. Hálát adtak a mennyei Atyának, hogy végtelenül gondviselő szeretetével immár nyolcadik éve segíti őket, és mindazoknak, akik adományaikkal támogatták, támogatják a kezdeményezést.

Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el, az emmauszi tanítványok és a feltámadt Jézus találkozásáról szóló versszakasz (Lk 24,1–35).

Homíliájában Nagy Károly emlékeztetett, hogy Jézus azt mondta: veletek vagyok mindennap, a világ végéig. Az emmauszi tanítványok azonban nem ismerték fel őt, „akadályozva” voltak a látásukban. Sokszor mi sem ismerjük fel Jézust, pedig sokféle módon van jelen köztünk ma is, így a szentmisén, a kenyértörésben. Az emmauszi tanítványok is akkor ismerték fel, amikor asztalhoz ültek, Jézus kezébe vette a kenyeret, és akkor megnyílt a szemük.

Amikor a pakisztáni gyermekekre gondolunk, eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek.” Felismerhetjük ezekben a szegény gyermekekben, hogy ott van bennük Jézus, együtt szenved velük. Még az sem adatott meg nekik, hogy tanuljanak, elvégezzék az iskolát. Ám voltak, akik fölismerték: bennük is szolgálhatják Jézust, és elindult ez a misszió: segíteni ezeket a szegénységben élő gyermekeket, akik most már iskolába járhatnak. A plébános utalt a szentleckére, amikor Péter meggyógyítja a templom előtt ülő, születésétől kezdve béna embert, és azt mondja neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom, a názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!”

Ez a pakisztáni misszió is a 100 forintos akcióval kezdődött. Cseppekből áll a tenger, ha csak mindenki száz forintot ad, már azzal is jelentősen segít, de olyan is van, aki egy, sőt két gyermek egész évi taníttatását vállalja. Nyolc éve folyamatosan érkeznek az adományok. Ám nemcsak az anyagiakról van szó, hanem arról:

Jézust adni az embereknek, mert a legnagyobb szüksége mindenkinek Jézusra van.

A pakisztáni gyermekek taníttatását segítők is Jézus szeretetét is átadják nekik. A húsvéti szentírási szakaszok erről szólnak: ismerjük fel Jézust a többféle jelenléti módjában, és aztán adjuk át őt másoknak, akár lelkiekben, akár anyagiakban. Ezért adunk hálát többek között ezen a szentmisén, mert nagyon sokan kapcsolódtak ehhez a misszióhoz – fejezte be szentbeszédét Nagy Károly plébános.

A szentmise után a hívek a pakisztáni népviseletbe öltözött Nagy Károly plébános vezetésével átvonultak a plébánia közösségi termébe, ahol Téglásy Klára és Tóth Judit online beszélgetett egy német fokolarinával, Júliával, aki három évvel ezelőtt került Pakisztánba és vette át a szociális központ vezetését. A tolmács Tóth Pál, Tóth Judit férje és Szeles Ágnes voltak.

A beszélgetőtársak a hétköznapokban megmutatkozó csodákról számoltak be. Téglásy Klára és Tóth Judit történeteket meséltek el. A krumplileves-történet nemrég egy plébánián történt: a misszióban részt vevő egyik személy többet szeretett volna küldeni, mint tavaly. Megszervezett egy krumplileves-akciót a plébánián. Tizenöt kilónyi krumplit pucoltak meg, vágtak fel az akcióban résztvevők. Mindenki annyit fizetett az ebédért, amennyit gondolt. Végül is ebből egész komoly összeg gyűlt össze.

Sokan küldenek a missziónak kis összegeket, de vannak néhányan, akik nagyobb pénzadománnyal támogatják őket. Közéjük tartozik egy fiatal házaspár, akik egyik levelükben leírták: „Mi vagyunk azok, akik a szegény Lázároknak elküldjük azt, amire szükségük lehet. Ti pedig a közvetítők vagytok.”

Különleges öröm, hogy az egyik plébánián egy fiatal is bekapcsolódott az akcióba. Téglásy Klára azt kérte Júliától: imádkozzanak, hogy Jézus küldjön új embereket.

A pakisztáni szociális központ vezetője, Júlia leszögezte: látszik, hogy Isten keze megérinti azok szívét, akikkel találkoznak. Ez a misszió közösséget is formál, ami nagyon lényeges. Emlékeztetett rá: a húsvéthétfőn örök hazába költözött Ferenc pápa folyamatosan arra hívott bennünket, hogy kiemelten figyeljünk a perifériákon élőkre, akiket a világ utolsóknak tart. Mindazok, akik segítik az ottani rászorulókat, „azoknak a szíve konkrétan elérkezik” ide.

Júlia elmondta: a szociális központjuktól messze, az ország másik csücskében van egy iskola, ahova jómódú diákok járnak. Feltűnő, hogy mennyivel magasabbak, erősebbek a náluk tanulóknál. Az ő gondjaikra bízott gyermekek szülei ugyanis nem engedhetik meg maguknak azt, hogy egészséges, tápláló, egészséges étellel lássák el őket. Az étrendjük szénhidrátból, rizsből áll. Ezért a szociális központ igyekszik, hogy mindennap adjon a gyerekeknek tejet, zöldséget, gyümölcsöt, hetente egyszer, péntekenként pedig két tojást.

A szociális központ vezetője is elmesélt néhány történetet. Az egyik szerint egy diák, családjának legkisebb gyermeke régóta tanult náluk, majd sikerült elhelyezkednie egy kórházban. Az édesanyja özvegy, szinte teljesen megvakult már, mert nem műttette meg a szemét (zöld hályog, glaukoma okán). Nem akart ugyanis kimaradni a munkájából. Két kórházban is takarított, hogy eltartsa a családot. Az említett fiú főnöke észrevette, hogy tud olvasni. Ezért ma már jobban fizetett állásban dolgozik. Mindig elmeséli, hogy mindezt az őt kiskorában felkaroló szociális központnak köszönheti. Ez az intézmény biztonságot is ad az odakerülő gyerekeknek.

Egy másik történet szerint bekerült a szociális központba három lánytestvér. A legidősebb lány homlokán egy nagy vágás volt. Kiderült: a családja nagyon nehéz körülmények között él, és ez meghatározza a személyiségét: agresszívvé vált, sokat veszekedett, verekedett a társaival. A legkisebb lány éppen ellenkezőleg, olyan félénk volt, hogy mindenkitől elbújt. A tanárok azt mondták: ezekkel a gyerekekkel talán nem lehet mit kezdeni. Néhány hónappal később azonban a legkisebb gyermek és a középső lánytestvér aktív tagjává vált a közösségnek.

Júlia arról is beszélt: sok, szegénysorban élő szülőnek eszébe sem jut, hogy iskolába járassa a gyermekét. A szociális központ tanárai keresik fel és igyekeznek rábeszélni őket, hogy adjanak lehetőséget a gyermekeiknek a tanulásra. A szociális központ vezetőjének szavaiból kiderült az is: jelenleg kilencven gyermek jár hozzájuk, a pedagógusok száma hét. Egy brazil fokolarina, Monika hetente kétszer elmegy hozzájuk, és játszik a gyermekekkel. A központ székhelye egy lakásban van, három kis teremben zajlik a tanítás. A tanulás lehetőség is a szegény gyermekek számára a kiemelkedésre.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír