Hálaének, mindenért – Beszélgetés Tardy Lászlóval, a Mátyás-templom nyugdíjba vonuló karnagyával

Süllei László plébános által kinevezett utódja Hegyi Barnabás kántor-karnagy lesz, aki már a koronavírus-járvány kezdete óta kántorként szolgál a templomban, és most a karnagyi munkakört is átveszi. Tardy Lászlóval beszélgettünk.

– Hatgyermekes, mélyen hívő katolikus családból származik. Gyermekként szüleivel, testvéreivel együtt énekelt a mosoni plébániatemplom énekkarában. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?

– Valóban, szinte az egész család ott énekelt, mivel édesanyánknak – aki lánykorában maga is kántorkodott – fontos volt, hogy a gyermekei zenét tanuljanak, és énekükkel erősítsék a templomi kórust. De van ennél korábbi egyházzenei emlékem is: kilencéves koromig szüleimmel a Fejér megyei Nagylókpusztán éltünk. Mivel az iskolák államosítása után megszűnt az ottani misézési lehetőség, édesapánk adott át a házából egy részt, ahol ki lehetett alakítani egy kis kápolnát. Orgona, harmónium persze nem volt, de Mézes József plébános úr és egy szép, erős hangú asszony, Kuminka Józsefné, Annus néni nagyon jól vezették az éneket. Nekik köszönhetem, hogy már kisgyermekként megtanultam sok egyházi népéneket a Szent vagy, Uram! gyűjteményből. 

– Kisgyermekkorától egyházzenész szeretett volna lenni?

– Sem zenész, sem egyházzenész nem akartam lenni. A mosoni zeneiskolában – édesanya kívánságára – zongorázni és csellózni tanultam. Zongorázni Nagylókpusztán kezdtem, mivel volt otthon zongoránk. Tanítónő édesanyánk egyik kollégája foglalkozott velem és a testvéreimmel. 

Amikor rendőrségi határozatra el kellett hagynunk az otthonunkat, Mosonmagyaróvárra mentünk édesapa szülőházába, a nővéréhez. Ott aztán sorra beiratkoztunk a zeneiskolába.

Ezért – legalábbis a tanulás szempontjából – mi, gyerekek jóval előnyösebb helyzetbe kerültünk. Az ottani gimnáziumban érettségiztem, és a pusztai kápolna után egy olyan városi templom kórusában énekelhettem, ahol a Zeneakadémiát végzett kántor-karnagy, Kiss Ödön volt a karvezető, a szentmisék végén pedig nagyon szép Bach-műveket orgonált.

– Hogyan került a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára? 

– Az érettségi évében, 1959-ben, mivel szerettem a matematikát és fizikát, mérnök akartam lenni. A Műegyetemre felvételiztem, de származási okokból a családból akkor még senkit sem vettek fel egyetemre, engem sem. A zeneiskola igazgatója, Németh Gusztáv nagyon szerette volna, ha zenei pályát választok, ezért elvitt Győrbe, ahol sikerült bejutnom a zeneművészeti szakiskolába. Kitűnő tanárokhoz kerültem. A világhírű Győri leánykar karnagya, Szabó Miklós tanár úr nagyon sokat törődött a zenei előmenetelemmel. Látta a Jóistentől kapott adottságaimat, ezért kemény szigorral komoly munkára késztetett. Ennek az lett az eredménye, hogy két évvel később, amikor a Zeneakadémiára felvételiztem, mindjárt a második évfolyamra vettek fel. Ugyanekkor került be a főiskolára későbbi feleségem, Tarkó Magda is, az első évfolyamra.

– Ötvenegy éve házasok, három gyermekük született és eddig tíz unokájuk. Ezek szerint a főiskolán ismerkedtek meg? 

– Igen, Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. A karvezetés tanszakon a 60-as évek elején a világi kóruszene uralkodott. A Jóistennek köszönhetem, hogy a második évfolyamon ott tanult későbbi barátunk, Reményi Károly, aki kisfúként a Pécsi Székesegyházi Énekiskolába járt, ahol gregoriánt és polifon egyházi műveket énekelt. Az ő javaslatára kivettük a könyvtárból régi mesterek, Palestrina, Lassus és mások egyházi darabjait. Kerestünk jó hangú énekes lányokat, és próbálni kezdtünk velük egy üres tanteremben. A művek felső szólamának éneklésére Karcsi későbbi feleségemet, Magdit kérte fel. Ekkor ismertük meg egymást, de szerelemnek nevezhető kapcsolat még nem volt közöttünk.

Egy év gyakorlás után az öttagú együttesünkkel már ki mertünk állni egy tanszaki hangversenyre. Ott volt Kodály Zoltán is, akinek a hallott művek közül egy Gesualdo-madrigál tetszett a legjobban. Az ő javaslatára Gesualdo kvintett lett az együttesünk neve.

1965 tavaszától jártunk együtt a párommal, a házasságunkig még négy év telt el. Hathetes ösztöndíjra mentünk a kvintettel Velencébe, majd 1966-tól megkezdődött a Mátyás-templomi munka, hangversenyutak itthon és külföldön. A sok feladat, feszültségek és oldódások között mindketten őszintén kerestük a közös jövőt. Kapcsolatunk 1969-re érett meg a házasságra, húsvéthétfőn volt az esküvőnk a Mátyás-templomban.

– A Mátyás-templom zenekarának élén Bárdos Lajos volt az egyik elődje. Mindig nagy elismeréssel beszél róla.

– Szabó Miklós tanár úr annak idején így bocsátott utamra: „Laci, magának fel kell járnia a Mátyás-templomba, Bárdos Lajos énekkarába.” Hála Istennek, a tanár úr megengedte, hogy a keze alatt énekeljek, és megismerhessem az egyházi karirodalom nagyszerű alkotásait: Palestrina Missa brevisét, Liszt Koronázási miséjét, Haydn Nelson-miséjét. Sajnos az én odakerülésem után már csak egy éven át vezette a templom zenei együttesét. Kiváló utódja, Kósa Sándor négy évig volt karnagy a templomban. 1966 nyarán hallottam a házinénimtől, hogy a Mátyás-templomban karnagyot keresnek. Nekem ekkor ismét Velencében kellett volna lennem a Gesualdo kvintettel, de a disszidens testvérem miatt nem kaptam útlevelet. Igen szomorú voltam, mert ígéretünk volt arra, hogy kapunk egy egyéves ösztöndíjat a Santa Cecilia akadémián. Rövid gondolkodás után felhívtam Bárdos tanár urat, és megkérdeztem, elvállalhatom-e a karnagyi munkát. Csak annyi volt a kérdése: „Játszottál-e valaha vonós hangszeren? Mert ez a zenekar alapja.” Elmondtam, hogy csellóztam és nagybőgőn is játszottam. „Akkor nyugodtan” – hangzott a válasz. Az akkori plébános, Tóth János apát úr azt kívánta, hogy az új karnagy lássa el a kántori munkakört is, és legyen a Mátyás-templomi munkája a főállása. Ez megint egy kegyelmi csapda volt a Jóisten részéről. Újra tanulnom kellett: orgonálást a kántorsághoz, magánéneket a karnagysághoz és liturgiát, teológiát mindkettőhöz. A Hittudományi Akadémia hallgatója lettem, és két zeneiskolába is jártam: az egyikben Kárpáti Józseftől orgonálni tanultam, a másikban Farkas Ilonkától, a Mátyás-templom felejthetetlen szoprán szólistájától magánénekórákat vettem. A kántori ismeretek elsajátításában sokat segített Gergely Ferenc orgonaművész és Göblyös Péter röntgenorvos, aki akkoriban rendszeresen orgonált a templomban, gyakran az ünnepi nagymiséken is. 

Kezdetben még nem gondoltam, hogy a feleségem mellett lesz egy másik nagy szerelmem is: a kántorság.

Kántorként kerülhettem közel a hívekhez és a papsághoz. Az ötvennégy év alatt öt plébánosa volt a templomnak: Tóth János, Fábián János, Blanckenstein Miklós, Varjú Imre és most Süllei László helynök.  Mindegyikükkel sikerült kialakítani a munkához szükséges megfelelő viszonyt. 

– Felesége, aki énektanár, karvezető és magánénekes, mennyire volt segítője a karvezetői munkájában?

– Életem nagy ajándéka ő. Az első időben az éneklésén kívül az vonzott hozzá, hogy tiszta szívű embernek találtam. A főiskolai vizsgákon kiderült, hogy szuggesztív karvezető, aki bátor kézzel, gazdag fantáziával nyúl az új művekhez is. Amikor bekapcsolódott a Mátyás-templomi zenélésbe, kórusénekesként volt a segítségemre. Később egyre több szólófeladatot vállalt és látott el kitűnően. Majd, ha kellett, egy-egy alkalommal a karnagyi munkába is besegített. A kórus hamar megszerette, szívesen énekeltek a keze alatt. Így, amikor a világiak szinódusára Rómába utaztam öt hétre, nyugodtan rábízhattam az együttes vezetését. Ez nem csak próbákat és az előadások vezénylését jelentette, hanem rengeteg szervező munkát: a hiányzó zenekari és kórustagok pótlását, énekes szólisták felkérését, a velük való gyakorlást. Tehát egy teljes karnagyi munkakört látott el. Közben finom érzékkel irányította három gyermekünk hétköznapjait, életét is. Tanította őket a szépre, a jóra. Csodálatos érzéke van ahhoz, hogy mindenben és mindenkiben fölfedezze ezeket a Jóisten adta értékeket. 

– Ötvennégy év elképesztően nagy idő egy ének- és egy zenekar élén. Hogyan sikerült ennyi ideig megőriznie a karvezetői pozícióját? 

– Szeretni kell azt, amit csinál az ember, és szeretni kell azokat, akikkel dolgozik, a zenekart, a kórust, a szólistákat. Csodálatos embereket ismertem meg, akikkel jó volt együtt muzsikálni, együtt fordulni a mindenható Istenhez.

Mindegyikük tudott adni valamit magából, sajátos színt vittek a közös zenélésbe és imádkozásba. Nem csak a vezető énekesek és muzsikusok, hanem mindenki. Elég volt előadás közben az arcukra, a szemükbe néznem, és éreztem a menny felé áradó könyörgést, magasztalást, dicsőítést.

Ez élteti a karnagy hitét, szeretetét, mindig ez adott erőt a további munkához. És az emlékezetes nagy közös élmények: hangverseny Rómában, Segniben, ahová Keresztes Szilárd püspök atya baráti segítségével jutottunk el, fellépés Grazban, Kölnben, Regensburgban, Kassán, Ipolybalogon, Pozsonyban, Ungváron, Munkácson, Szabadkán, hangversenykörút Erdélyben, Svájcban, Németországban, a magyar kápolna megáldása Krakkóban, kórustalálkozó Loretóban és a felejthetetlen lourdes-i zarándoklat Varjú Imre plébános jóvoltából. Éneklések a Török Ferenc barátunk által tervezett templomok fölszentelésén Nagydobszán, Nemeshetésen, Edelényben, Ábrahámhegyen.

Nagyszerű szólistáink voltak, a legnagyobb művészek is szívesen jöttek hozzánk, hiszen 1990-ig a koncertéletben nem nagyon volt lehetőség arra, hogy az előadók zenekaros miséken énekelhessenek szólót. Segítettek is, amikor szükség volt erre.  Réti József, ha nem ért rá, a tanítványát küldte maga helyett. Azt mondta a növendékeknek: „Most kell megtanulnotok az oratóriumrepertoárt, mert nem tudhatjátok, melyik reggel hívnak majd váratlanul, hogy énekeljetek szólót a Nelson-misében.” Mozart Requiemjéhez, Haydn Nelson-miséjéhez hangszeres muzsikusok is kellenek. Hála Istennek, a zenekar is nagyszerű zenészekből állt, olyanokból, mint Pallagi János, az Állami hangversenyzenekar egykori koncertmestere; Balogh Ferenc, a kolozsvári egyetem professzora; Schilling Eszter, a hangversenyzenekar művésze és Hock Bertalan, a templom orgonaművésze. Mellettük zenetanárok, profi együttesek kiváló fúvósai és lelkes amatőr hangszeresek játszottak az együttesben. Így azt mondhatom:

folytatni tudtuk azt az értékes hagyományt, amely két évvel Buda töröktől való visszavétele után, 1688-ban kezdődött, és azóta folyamatosan él. Ez csak a Jóisten segítségével volt lehetséges. 

– Lelki-szellemi közösség is a templom zenei együttese? 

– A karnagy feladata, hogy azzá formálja az együttesét. Bárdos tanár úrnál láttam: ha nem kellett vezényelnie, megfordult, és a szentély felé nézve, imádkozva követte a mise menetét. A próbák elején mindig elénekeltük a Veni creator Spiritus kezdetű Szentlélek-himnuszt, majd elimádkoztuk az Úrangyalát. Ha a kórus vagy a zenekar valamelyik tagja beteg lett, netán súlyos gondokkal küzdött, közös imával kértük a Jóisten segítségét.

Az idők során egymásért imádkozó közösséggé váltunk.

Ezt a lelkületet a kórushoz és a zenekarhoz csatlakozó új tagok is magukévá tették.

– Most, hogy ötvennégy évi szolgálat után visszavonult, milyen érzések kavarognak Önben?

– Elsősorban a hála, mindenért. A nehézségekért és a küzdelmekért is, mert ezek edzik, erősítik a lelket. Hála a sok gyönyörű zenéért, amelyet vezényelhettem: a liturgikus éneklés alapját jelentő gregoriánért, a klasszikus polifonikus művekért, a bécsi mesterek gyönyörű miséiért, a romantika és a XX. századi zene megrázó alkotásaiért is. Hála azért, hogy olyan műveket mutathattam be elsőként, mint Sáry László, Sári József, Ottó Ferenc, Dobos Kálmán, Koloss István, Vincze Ottó, Gyopár László, Szilas Imre és mások alkotásai, miséi. A jelenlegi időszakban újra a gregorián és a magyar egyházi énekek kerültek előtérbe, ezek vigaszt nyújtanak a léleknek. Akik több évtizede itt szolgálnak már a liturgiában, nehezen élik meg a járványidőszakot. Az énekkar március elején énekelt utoljára egy gyönyörű művet, Szőnyi Erzsébet Stabat Materét. Aztán felütötte a fejét a járvány, és a zenekar már nem mutathatta be Haydn passiózenéjét, a Krisztus hét szava a kereszten-t. Elmaradt Liszt Via crucisa is, amit Hock Bertalan és a kórus adott volna elő. 

– Milyen tervei vannak a jövőre?

– A „hogyan tovább?” kérdésre egyetlen választ tudok adni: az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Biztos, hogy a járvány után újra gazdagabb lesz majd a templom zenei élete. De az új karnaggyal, Hegyi Barnabással együtt addig is táplálni akarjuk a reményt, hogy lesz folytatása a 332 éves hagyománynak. Most több időm jut a családra, az unokáimra. Hálát adok a Jóistennek, hogy tudok fogócskázni kétéves Teofil unokámmal, és meg tudom látogatni a Szentendrén élő Gergely fiamat és a családját. A Ferences Gimnáziumban tanít és ő az ottani Péter-Pál-templom kántor-karnagya. Az egyesült államokbeli Portlandben élő legidősebb gyermekünk, Zsófia gyakran hív bennünket Skype-on, így láthatjuk őt és családját is. Ezért is nagy-nagy hála a Jóistennek. De azért is, hogy tudok még segíteni a kántori munkában és talán hasznos lehetek a templom újrainduló zenei életében is.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 3-i számában jelent meg.