Házasság hete: „A bizalom erősödik, ha kölcsönösen adjuk egymásnak”

Hazai – 2015. február 7., szombat | 12:03

Február 8. és 15. között rendezik meg az idei házasság hete rendezvénysorozatot, amelynek házaspár arca idén Tomka János főiskolai tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője és felesége, Zsáry Anikó építészmérnök. A hűségben megélt, hosszú házasság titkairól kérdeztük őket.

KÉPGALÉRIA - klikk a képre!

– Hogyan ismerkedtek meg egymással? Mikor érett meg az elhatározás, hogy összekötik az életüket?

– János: Már a szüleink is ismerték egymást. Egy gyülekezetbe jártunk, én mint ifjúsági vezető, Anikó mint az ifjúság tagja. Ő még csak tizenöt és fél éves volt, amikor eldöntöttem: megvárom, amíg leérettségizik, és akkor megkérem a kezét. Már harmincöt éve vagyunk házasok.

Anikó: Én akkor még nem tudtam János döntéséről, csak érettségi után akarta megmondani. Az érettségi előtti évben már éreztem, hogy nem vagyok közömbös neki, és pletykák is keringtek a szándékairól. Nekem is tetszett, de elképzelhetetlen messzeségben volt tőlem, annyi idősen még soknak tűnt a nyolc év korkülönbség. Végül csak akkor szólt, amikor túljutottam a felvételin is. Hazakísért, és megkérte a kezemet. Egy év múlva házasodtunk össze. Én akkor kezdtem az egyetemet, öt év tanulás állt még előttem, mégis úgy gondoltuk, nincs mire várni. Ráadásul János már várt éppen eleget. Harmadév elején megszületett a lányunk, de nem kellett évet kihagynom, mert János és édesanyám is sokat segített. Viszonylag nagy család vett körül mindkettőnket, mi hárman vagyunk testvérek, Jánosék öten, és nekem akkor még a nagyszüleim is éltek.

– Hogyan változott idővel a kapcsolatuk? Van-e valami titka annak, hogyan tudták megőrizni az egymás iránti szeretetet?

– János: Nekem könnyű volt: egy fiatal, szép, csinos, értelmes nő lett a feleségem. Fontos volt számomra, hogy évtizedekig szerelmesek legyünk egymásba, és ez meg is valósult.

Anikó: Azt hiszem, emellett fontosak a mindennapok apró történései is. Nálunk például mindig János kel fel korábban, és mire én is felébredek, felhoz nekem egy csésze kávét, egy bögre teát. Az utóbbi években minden héten kapok tőle virágot. Ezek az apró dolgok megmelengetik az ember szívét.

János: Kezdetben sokszor akadt abból probléma, hogy én azt gondoltam, hogy ő azt gondolja, hogy én azt gondolom… Nekem nehéz volt megszokni, hogy Anikó általában utólag mondta meg, ha valami probléma volt, vagy nem tetszett neki valami. Nem értettem, miért nem mondta előbb, miért kell annyira körülírni, amikor meg lehetne mondani direkt módon is, akkor könnyebben észrevenné az ember. Azt is folyamatosan kell tanulni, mi a fontos a másiknak. Nem lehet magunkból kiindulni. Annak különösen örülünk, hogy az évek során tudtunk szépen, folyamatosan változni.

Anikó: Más nyelvezete van egy nőnek, mint egy férfinak: ha egyszerűen, konkrétan megmondom, amit szeretnék, akkor megérti. Ha körülírom, nem érti. A nők szeretik inkább becsomagolni a mondandójukat. De meg lehet tanulni lassan ezt is: kimondani a problémákat. Nemcsak az a fontos, hogy minek örülne a másik, hanem az is, milyen szavakkal, kifejezésekkel, milyen hanglejtéssel bántom meg. Egy idő után már előre tudtam, ha valami rosszul esne neki.

– Mindketten felelősségteljes munkát végeznek a gyermekek nevelése mellett. Hogyan tudnak helytállni a munkában és a családban is? Hogyan oszlanak meg az otthoni feladatok?

– János: Bizonyos élethelyzetekben az egyik félnek le kell mondania valamiről. Nálunk Anikó volt az, aki kicsit visszavonult ilyenkor. Mi úgy gondoljuk, hamis képet nyújt, aki azt mutatja, lehet egy nő egyszerre „talpig” feleség, édesanya és vezérigazgató. Ugyanakkor mindketten nagyon fontosnak tartottuk, hogy Anikónak is legyen saját szakmája. A gyerekek már nagyobbacskák voltak, amikor elkezdett teljes munkaidőben dolgozni. Olyan munkakörben helyezkedett el, hogy mellette rendelkezésre tudott állni a családban is. Természetesen emellett volt olyan helyzet, amikor nekem kellett besegíteni. Anikó egyetemi évei alatt ez természetes volt, és amikor később jöttek ilyen helyzetek, addigra automatikussá vált.

Anikó: Nekem valamilyen szinten le kellett mondanom a karrieremről a gyerekek miatt, bár dolgoztam, nem csak háztartásbeli voltam. Ha szeretem a másikat, és jön egy betegség vagy más nehéz élethelyzet, akkor automatikusan meghozom az áldozatokat, ráadásul úgy, hogy ezt nem érzékeltetem vele. János sokszor mondja, hogy vezetőként mindig szívesen alkalmazott többgyerekes anyákat, mert nekik jó a szervezőkészségük. Az otthon megszerzett tapasztalatot a munkában is lehet hasznosítani.

– Az idősebb szülők is részei a családnak, a család velük együtt teljes. Hogyan vannak jelen az életükben?

– János: Az én szüleim fél generációval idősebbek, mint Anikó szülei. Édesapám tizenegy éve halt meg, az utolsó hónapjai nagyon nehezek voltak. Édesanyám tavaly halt meg, kilencvenöt évesen. Az ő betegsége idején voltak nehéz helyzetek, kórház, otthoni ápolás. Az egyik nővérem élt vele, de így is fontos feladat volt rendszeresen látogatni, beszélgetni vele, és megoldást találni a nehéz helyzetekre. Önálló család vagyunk, nem él együtt több generáció, de az önálló családhoz is hozzátartozik, hogy az idős szülőkről gondoskodni kell.

Anikó: Hét éve édesapám két térdprotézist kapott, és ugyanabban az évben meghalt a bátyám. Ez nagyon nehéz időszak volt a szüleimnek is, akkor sokkal több velük kapcsolatos feladatunk volt. Édesapám nyolcvannyolc éves, már ő is beteges, amikor kórházban volt, édesanyámat naponta kétszer kellett bevinni hozzá. Hozzátartozik a családi élethez, hogy a szülőkről is gondoskodni kell. A szüleink hosszú házassága pedig jó minta arra, hogyan lehet együtt szépen megöregedni.

– Három gyermekük van. Mi az, amit szülőként fontosnak tartanak a gyerekek nevelése terén?

– Anikó: Mi a református gyülekezetbe járunk. Fontos volt, hogy a gyerekek is gyülekezetbe kerüljenek, gyerek- és ifjúsági csoportba járjanak, a barátaik is innen kerültek ki. Fontos volt, hogy tanuljanak, egyetemet végezzenek. Próbáltuk arra nevelni őket, hogy álljanak ki az elveik mellett, védjék meg azokat az értékeket, amelyek fontosak nekik.

János: Ebben segíteni is kell a gyerekeket, nem elég azt mondani, hogy: „Légy rendes, kislányom!” Mondok egy példát: a gyerekeink közül a két fiunk ugyanabba az iskolába járt, a lányunk egy másikba. A síszünet nem egy időben volt, ezért a lányunkat el kellett kérni a gimnáziumból, amikor el akartunk menni síelni. A lányunk tudta, ezt sokan úgy oldják meg, hogy orvosi igazolást visznek, aztán napbarnítottan jönnek haza. Ő próbálta becsületesen csinálni, ebben azonban segíteni kellett: bementem az igazgatóhoz, hosszan beszélgettünk, és végül elengedte. Mellettük kell állni, hogy a nehéz döntéseknél ne a könnyebb utat válasszák.

Meg kellett tanulniuk azt is, hogy soha ne kérkedjenek, még ha bizonyos szempontból jobb helyzetben vannak is, mint mások, mert sokat voltunk külföldön, gyorsabban tanultak nyelveket, az átlagnál jobb anyagi körülmények között éltünk. Fontos, hogy ne legyen ez bántó mások számára. Az egyik gyerekünk két egyetemi diplomával és két felsőfokú nyelvvizsgával vonulós tűzoltóként dolgozik, és nagyon bölcsen kezeli ezt a helyzetet a bajtársaival. Nagyon örülünk neki, hogy szeretik, elfogadják, megtalálja ott a helyét.

– Volt-e olyan helyzet, amely komoly kérdések elé állította a családot?

– Anikó: Egyik gyermekünkkel a terhesség alatt bárányhimlős lettem. Az orvos még a hatodik hónapban is azt javasolta, hogy vetessük el, pedig nem volt abortuszpárti, de nagyon súlyos sérüléseket feltételezett. Számunkra egyértelmű volt, hogy ebbe nem megyünk bele. Végül úgy született meg, hogy az egyik lába kicsit rövidebb volt, és azt mondták, hogy a különbség évről évre növekedni fog. Tizennégy éves korában megműtötték, és teljesen rendbe jött, de ahogy eljutottunk a műtétig, az hosszú út volt. Sokfelé próbálkoztunk, és Isten lépésről lépésre vezetett minket arra az útra, amely megoldást hozott. A gyereket akkoriban sokat csúfolták az iskolában, ez lelki problémákat is okozott neki. Mára viszont testileg és lelkileg is egészséges. Sőt, talán ezért fogékonyabb mások bajai iránt, és sok ifjúsági, társadalmi munkát is végez.

– Napjainkban a fiatalok sokszor félnek az elköteleződéstől. Milyen tanácsot tudnának adni azoknak, akik nem gondolnak a házasságra?

– János: Talán azt, hogy ha igazi megértésre, szerelemre és közösségre vágynak, akkor adják meg mindezt a másiknak. Elköteleződni csak kölcsönösen lehet. Sohasem szabad arra várni, hogy majd a másik elkezdi.

A fiatalok sokszor félnek. Az élet minden területén erodálódott a bizalom, így a személyes kapcsolatok területén is. Tavaly egy ifjúsági hétvégén egy meghívott püspök beszélt a hűség kérdéséről. Elmondta, hogy a keresztény fiatalok is félnek, nem mernek megbízni a másikban. Abban kell megbátorodni, hogy a bizalom erősödni fog, ha kölcsönösen adjuk egymásnak. Ha viszont rossz lépéseket teszünk, akkor ördögi körbe kerülhetünk. Ha pedig benne vagyunk egy ördögi körben, ki kell lépni belőle, és elindulni afelé, hogy a bizalom kezdjen épülni, erősödni. Bizalomra bizalom lesz a válasz. A fiatalok is nagyon vágynak a tartós kapcsolatra, az igazi bizalomra.

Anikó: Az elköteleződéssel, a házasságban teljes, kerek az élet. Amikor felvételi után János megkérte a kezemet, azt olvastam: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.” Erre az ígéretre gyakran visszagondolok. Mi azért is tudtunk megbízni egymásban, mert volt egy közös alapunk: tudtuk, hogy a másik is megpróbál Isten rendje szerint élni. Ez az alap megerősíti a bizalmat.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria