Hirdetnünk kell Krisztus igazságát – Interjú Szabó Ferenccel, a Parma Fidei idei kitüntetettjével

– Számtalan díjat, kitüntetést kapott már eddigi élete során. Mit jelent Önnek a Hit pajzsa díja?

– Meglepődtem, hogy én vagyok az idei díjazott. Úgy tudom: ezt az elismerést azért hozta létre Gyurkovics Tibor és Horváth Béla, hogy a kommunizmus üldözötteire emlékezzünk. Valamiképpen rám is vonatkozik ez. A negyvenes évek végén, zalaegerszegi gimnazistaként nem írtam alá a Mindszenty Józsefet elítélő nyilatkozatot, majd egyetemistaként, zugjezsuitaként végigszenvedtem itthon az ötvenes éveket, amikor üldözték, bebörtönözték a rendtársaimat. Erről könyvsorozatot adtam ki Az üldözött jezsuiták vallomásai címmel. Később pedig Rómában a Vatikáni Rádió magyar adásának a főszerkesztője voltam. Amikor VI. Pál és II. János Pál magyar kommunista vezetőket fogadott – köztük Kádár János pártfőtitkárt –, én tolmácsoltam, így közelről követhettem a párbeszédet a Vatikán és a magyar kommunista vezetés között. Ez az úgynevezett ostpolitik része volt. Ma is meggyőződésem, hogy a diplomácia egyháza valamiképpen megfeledkezett a vértanúk egyházáról. A kommunista vezetők kihasználták a Vatikán jóhiszeműségét, gyakran félreinformálták a tárgyalásokat vezető Casaroli bíborost is. 1956 novemberében elöljáróim szándéka szerint több fiatal rendtársammal azért távoztam Nyugatra, hogy folytathassam a jezsuita rendi tanulmányaimat. Belgiumban végeztem el a rendi filozófiát és teológiát. Majd párizsi doktorátusom után huszonöt éven át vezettem a Vatikáni Rádió magyar adását. Így többet tehettem a hazai Egyházért, mintha itthon maradtam volna.

– Két évvel az 1990-es rendszerváltozás után hazatért. Azóta itthon él, és tanárként, íróként, papként szolgálja a hitet.

– Sokat foglalkozom a hit és a hitetlenség kérdésével, hogy az evangéliumi igazságra vezessem a keresőket. A napokban itt járt nálunk, a jezsuita rendházban egy budapesti ifjúsági lelkipásztor, és arról beszélgettünk, hogy ebben a szétfolyó társadalomban a fiatalok nehezen kötelezik el magukat, nincs céljuk. Én mindig azt hangoztatom, hogy igenis hirdetnünk kell a keresztény hitet, akár alkalmasak, akár alkalmatlanok a körülmények, ahogyan azt Szent Pál is megmondta. Nem annyira az igazságok rendszerét kell előadni, hanem a szent történetet elbeszélni, amelynek középpontja Jézus Krisztus. Az üdvtörténettel kell megismertetnünk az embereket. Vallom: nem kell a Jézus Társaságát újra megalapítani, megtette ezt Loyolai Szent Ignác a 16. században. Amikor összeállt a rend, Ignác megfogalmazta a társaság szabálytervezetét, a Formula institutit. Ebben le van írva, hogy a jezsuita rend elsődleges célja a hit terjesztése és védelme. Benne van természetesen az is, hogy foglalkozni kell a betegekkel, a gyengékkel, a szegényekkel. Ma hitről és igazságosságról beszélünk. Napjainkban azonban Nyugat-Európában nemcsak a keresztény gyökerek tűntek el – amit II. János Pál hangsúlyozott –, hanem a kontinens nyugati fele ateista lett; az emberek úgy élnek, mintha Isten nem létezne. Nem a harcos politikai ateizmus korát éljük, hanem a közönyét, a gyakorlati materializmusét.

– Sokat beszélünk a párbeszéd szükségességéről. Kikkel lehetséges ez?

– A nem hívő, de Istent őszintén kereső emberekkel tudok párbeszédet folytatni, a közönyösökkel, az Istent, a túlvilágot csökönyösen, öntelten tagadókkal nem. Óriási a különbség közöttük. Semmi nem ment fel bennünket az alól, hogy hirdetnünk kell Jézus Krisztus igazságát, illetve Krisztust, aki maga az igazság és élet. Ferenc pápa is azt mondja, hogy az Egyháznak és minden tagjának ki kell lépnie az önzés zárt világából, és elmenni a peremvidékek felé. Az egész Egyház missziós. Régen a keresztény misszionáriusok mentek Ázsiába, Afrikába, hogy hirdessék az evangéliumot, ma viszont elárasztanak bennünket más vallások képviselői. Mit kezd velük a hitében elkereszténytelenedett, vallásilag közönyös nyugati társadalom? Egy közelmúltbeli felmérés szerint a fiataloknak talán az ötven százaléka hívő, a többségük a maga módján. Mint mondtam, hosszú életem során kiemelten foglalkoztam a hit és a hitetlenség kérdésével, Jézus Krisztus tanításának terjesztésével. Nagy rendtársam, Bangha Béla Világnézeti válaszok című könyvében minden kérdésre magabiztosan leírta a választ. Diákkorom egyik kedvenc olvasmánya volt. Ám azóta felismertem, hogy nincs minden kérdésre kész feleletünk, ezt Ferenc pápa is hangoztatja. A világ fejlődik, és nekünk sokszor tapogatózva kell keresnünk a válaszokat, de mindig Jézus Krisztus és az evangélium fényében. A lényeget soha nem szabad feladnunk, abban nem alkudhatunk.

– Az Ön párbeszédre való készsége hogyan változott az évek során?

– Még a leuveni egyetemen kezdtem el tanulmányozni Maurice Blondel, Joseph Maréchal és Henri de Lubac munkásságát. Az utóbbiról, az új teológia jezsuita képviselőjének életművéről néhány évvel ezelőtt írtam egy monográfiát is. Büszke vagyok arra, hogy Lubac atya még bíborosként is a barátjának nevezett. Már a második világháború után megírta Az ateista humanizmus drámája című könyvét. A II. vatikáni zsinaton a pápa és a bíborosok idézték őt a Gaudium et spes (Öröm és reménység) kezdetű dokumentum tárgyalásakor.

– Mi Henri de Lubac könyvének a lényege?

– Gondoljunk csak a nietzschei metaforára: „Isten meghalt.” Ha Isten meghalt (a tagadók számára), ha a nap eltűnik, akkor a visszfény is elenyészik. Az ember Isten nélkül nem tud igazán ember lenni, így az ateista „humanizmus” embertelenné válik. Megtapasztaltuk ezt a baloldali, illetve a jobboldali totalitarizmusok idején. Már nyomdában van az Isten nem halt meg című kötetem, amelyben ezzel a kérdéssel foglalkozom. Az elején idézem Martin Buber zsidó filozófust, aki az Istenfogyatkozás című könyvében úgy fogalmaz: Valami a nap és az emberi szem közé került; a gőg, a bűn felhője elsötétítette a napot. Ám az Örökkévaló nem halhat meg. Abszurd állítás, hogy Isten meghalt, még ha a modern ateizmus ezt hirdeti is. A könyvemben emlékeztetek arra, hogy az új evangelizáció szükségességét maguk a pápák hirdették meg. A nyáron pedig ismét Rómába utazom, és a Vatikáni Rádióban tartok öt-hat előadást az élő Isten felé vezető utakról. Hiszem, hogy aki őszintén keresi Istent, annak a kegyelem segít abban, hogy rátaláljon az igazságra. Rengeteget foglalkoztam Pázmány Péterrel, akinek főműve az Isteni igazságra vezérlő kalauz. Hitünk szerint a végső igazság Jézus Krisztus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ennek felismerésében kell segítenünk az embereket. Ha a végső igazság nem létezne, akkor valóban abszurd volna az, hogy megszületünk, s az is, hogy meghalunk, ahogyan azt Jean-Paul Sartre írta, a hitetlen egzisztencialisták legismertebb alakja. Ha valaki nem hisz az Abszolútumban, az ne is beszéljen fejlődésről, mert nincs támpontja, célja; mi felé haladunk? A semmi felé? A mai emberek már megelégszenek a jólléttel: együnk, igyunk, holnap meghalunk. Pál apostol azt írta a korintusiaknak, amikor Krisztus feltámadásáról beszélt, hogy ha nincs feltámadás, akkor nincs értelme az életnek, akkor mi, keresztények nyomorultabbak vagyunk minden teremtménynél.

– Nyilván másképpen mutatkozott meg a hit védelme a szocialista diktatúrában, a nyugati világban, illetve másképp mutatkozik meg napjainkban. Milyen különbségeket lát?

– Még korábbra megyek vissza. Megemlíthetjük Bangha Béla Világhódító kereszténység című művét, valamint Prohászka Ottokár könyvét, a Diadalmas világnézetet. Ma már nem vagyunk triumfalisták, Karl Rahner német jezsuita teológus már ötven évvel ezelőtt diaszpórakereszténységről beszélt: vannak ugyan a hívőknek kis szigetei, de ha nem tudunk tömegeket meghódítani, akkor el kell mélyíteni a hitet, hogy a hívők hiteles keresztények legyenek, és tanúskodjanak Krisztus igazságáról. Charles de Foucauld egyedül a sivatagban az egész kereszténységet képviselte. Minőségre kell törekednünk. Ma már alázatosabbak és szerényebbek vagyunk, nem diadalmasak. Nem gondoljuk azt, hogy mi birtokoljuk a teljes igazságot. Szoktam idézni Lacordaire domonkos atyát, a Notre-Dame híres szónokát: Nem a saját igazságomról akarok meggyőzni másokat, hanem velük együtt keresem a teljesebb igazságot. Ezt tettem egész életemben, amikor istenkereső írókat, gondolkodókat mutattam be, többek között a Csillag után című könyvemben. Vagy a 20. századi konvertitákról írt kötetemben, amelyben a múlt század eleji nagy megtérőkről, írókról, költőkről, filozófusokról írtam. Ezt éltem mindvégig, jezsuitaként az intellektuális apostolkodást műveltem.

– Jelenleg rendtársa, az olasz származású argentin Jorge Mario Bergoglio ül Szent Péter trónján, Ferenc néven. Egyházfői tevékenységét rengeteg kritikával illetik, katolikus körökben is. Mivel magyarázza ezt?

– Mindjárt leszögezném: nem a trónon ül, hanem szolgál. A közelmúltban megjelent  Világító emberek – időszerű művek című könyvemben részletesen foglalkozom ezzel a kérdéssel. A pápa személyét ért bírálatokból az szűrhető le, hogy nemcsak a hívek jelentős része, de még a papok sem ismerik igazán a tanítását. Nem olvassák a megjelent dokumentumait, ehelyett az olyan hírhedt blogokat követik, mint a Katolikus válasz. Könyvemben bemutattam, hogy milyen nagy hatással volt az ifjú Bergoglio világnézetére és teológiájára Romano Guardini életműve. Munkáit VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek is gyakran olvasta. A legfőbb törekvése az volt, hogy a katolikus világot, főként a fiatalokat új, dinamikus világszemléletre nevelje. Az olasz származású német gondolkodó életszerű teológiájának és filozófiájának tanulmányozása, valamint a világirodalom klasszikus műveinek megismerése új távlatokat nyitott a leendő Ferenc pápa előtt. A Szentatya előszeretettel fordul a szegények, a gyengék, a kisemmizettek, az üldözöttek és a menekültek felé. Jézust követve elsősorban nekik hirdeti az evangéliumi örömöt, a szeretetet, az irgalmasságot. Közben pedig ostorozza a szegényeket kizsákmányoló, pénzimádó, nyereség- és uralomvágyból gyilkoló hatalmasokat. Az imént említett könyvemben bemutattam, hogy Ferenc pápa azt hirdeti, amit elődei, a Rerum novarumtól (XIII. Leó) a Centesimus annusig (II. János Pál): az Egyház szociális tanítását. Megnyilatkozásaiban hivatkozik rájuk, az ő gondolataikra támaszkodva fogalmazza meg tanítását. A legtöbb bírálatot – sokszor egészen igazságtalan támadásokat – a bonyolult migránskérdésben tett állásfoglalásaiért kapja. De ezeket is kiragadják tanítása egészének összefüggéséből. Sajnos a legtöbb kritikusa csak a média felületes és pártos híradásait ismétli, vagy a saját közvetlen érdekeit tartja szem előtt. Nem ismerik Ferenc pápa teljes  társadalmi  tanítását, alapvető dokumentumait, amelyek az Egyház százéves szociális tanításába illeszkednek, és figyelmen kívül hagyják alapvető törekvését: meggyőződése, hogy a migránsjelenséget a gyökerénél kell kezelni, a háborús konfliktusokat előidéző okokat, igazságtalanságokat kell felszámolni, és a szegény népek fejlődésére fordítani például a fegyvergyártásra elpazarolt hatalmas összegeket. Nagyon fontos volt az Egyesült Arab Emirátusokban tett közelmúltbeli apostoli látogatása is, az ott elfogadott közös nyilatkozat, amely elítél minden, Isten nevében elkövetett erőszakot. A pápa lényegében a II. vatikáni zsinat szellemét, dialóguskészségét hirdeti számos megnyilatkozásában. Teológiai vízióját, derűs világszemléletét összefoglalja Laudato si’ kezdetű enciklikája, amely Assisi szentjének szellemében a teremtés dicsérete, a földi valóságok teológiája a Gaudium et spes alapján, amelyet a jezsuita tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin is inspirált. Emberi feladatunk az, hogy humanizáljuk az Isten által alkotott természetet, s a szeretet és az igazságosság megvalósításával előkészítsük az átszellemített mindenséget – ezt a nagy ostyát – az átváltoztatásra, amelyet a feltámadott Krisztus visz véghez. Ferenc pápa számára egyértelmű, hogy az Egyház nem múzeum, hanem, ahogyan fogalmazott, tábori kórház, amelyben – a fellegvárból kilépve – le kell hajolni a szenvedő emberekhez. Hangsúlyozom: Ferenc pápa teljes folytonosságban van elődeivel, és ezt az őt bírálók is felismernék, ha hajlandók volnának megismerni a tanítását.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. február 24-i számában jelent meg.