Hivatás és hűség: szerzetesek a szétszóratás idején – Beszélgetés Fejérdy András történésszel

– Magyarországon 1948 volt a fordulat éve, amikor a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesült, és létrejött a Magyar Dolgozók Pártja. Ettől kezdve egyértelműen a hazánkat megszállás alatt tartó szovjetek által támogatott kommunisták kezébe került a vezetés, akik embertelen, totalitárius rendszert építettek ki. Az állam négy egyházzal – református, evangélikus, unitárius, izraelita – egyezményt kötött. A Katolikus Egyházzal miért nem?

– Ennek két oka van. Az egyik, hogy 1948-ban a Katolikus Egyháznak Mindszenty József bíboros volt a vezetője, aki 1945-től kezdve következetesen vallotta: a Szovjetunió által megszállt Magyarország nem szuverén, burkoltan már megindult a kommunista hatalomátvétel, és ilyen körülmények között egy modus vivendi keresése a fennálló hatalommal nem feltétlenül célszerű. A másik szempont, hogy az állammal kötendő egyezmény aláírására a Katolikus Egyház esetében a Szentszék jogosult. A Szentszékkel viszont a diplomáciai kapcsolatok gyakorlatilag szüneteltek, amióta Angelo Rotta nunciust kiutasították az országból. Ennek ellenére

a koalíciós kormányok idején történtek kísérletek a szabályos diplomáciai kapcsolatok helyreállítására vagy arra, hogy meginduljon a tárgyalás a Szentszék és a magyar kormányzat között.

Igaz, az egyes koalíciós pártok érdekei és törekvései nem mindig fedték egymást, ami gyakran a szándékok kioltásához vezetett.

1948 tavaszán egyébként Czapik Gyula egri érsek vezetésével, Mindszenty József jóváhagyásával tárgyalások kezdődtek az Egyház és a magyar kormány között, de nem vezettek eredményre, mert a Mindszenty által megszabott követeléseket – mint például a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatok felvétele vagy az Egyház elleni támadások beszüntetése – a kormányzat nem teljesítette. A tárgyalások lehetőségét azután végleg elvágta, hogy 1948 májusától megkezdődött az egyházi iskolák állami kézbe vételének előkészítése. Megjegyzem: 1948 fontos dátum a szerzetesrendek szempontjából; már 1945-ben, a nagybirtok felosztásával és az egyházi földvagyon szétosztásával nehéz helyzetbe kerültek, az intézményeik és a szerzetesi életet biztosító anyagiak jelentős része elveszett. Miután egy tulajdonos legföljebb száz holdat tarthatott meg, a szerzetesrendeknek komoly kihívást jelentett az intézmények működtetése. Erre következett 1948-ban az iskolák államosítása, ami a tanítással foglalkozó rendeket érintette súlyosan.

– Mindszenty Józsefet 1948 karácsony másnapján börtönbe vetették, 1949 februárjában koncepciós perben életfogytiglani fegyházra ítélték. A kommunista hatalom mindenáron tárgyalóasztalhoz akarta kényszeríteni a Katolikus Egyházat. Az ÁVH 1950 nyarán az éjszakai órákban megkezdte a szerzetesek elhurcolását. Ez már nyílt erődemonstráció volt…

– Még Mindszenty József letartóztatása után is terveztek egy találkozót a katolikus püspökök és a magyar kormány között, de XII. Piusztól Mócsy Imre jezsuita szerzetesen keresztül olyan utasítás érkezett a püspöki karhoz, hogy ne tárgyaljanak. Ilyen szempontból a Mindszenty-per nemcsak a magyar belpolitika számára volt fontos fordulópont, hanem a Szentszék keleti politikájának szempontjából is. Egészen addig XII. Piusz a kommunizmussal szembeni ideológiai szembenállás hangsúlyozása mellett résnyire mindig nyitva hagyta az ajtót a modus vivendi megtalálására. Mindszenty József letartóztatása és fegyházra ítélése után viszont a pápa arra jutott, hogy a kommunista hatalommal a tárgyalás lehetősége kizárt. Ennek ellenére

az államnak változatlanul az volt az érdeke, hogy a többi felekezethez hasonlóan a Katolikus Egyházzal is egyezményt kössön.

A püspökök azonban, Rómának engedelmeskedve, sikeresen halogatták a tárgyalások megkezdését. Ilyen körülmények között következett a végső lépés, amikor 1950. június 8-áról 9-ére virradó éjszaka az ÁVH emberei először a határsávból, majd más kolostorokból is megkezdték a szerzetesek elhurcolását. Az összehangolt akció keretében éjszakánként mentek ki teherutókkal; nagyon rövid határidőt adva mindenkit összegyűjtöttek és elhurcoltak, függetlenül attól, hogy beteg, idős vagy fiatal szerzetesről, szerzetesnőről volt szó. Kijelölt internálóhelyekre szállították őket, melyek jellemzően az ország belső területein működő szerzetesközösségek házai, illetve püspöki paloták voltak, például Vácon vagy Székesfehérváron.

– A totalitárius rendszerek általában nem szokták megindokolni kegyetlenségüket, mégis hogyan tálalták mindezt a közvéleménynek?

– A konkrét indok Titónak a szovjet blokkból való kilépése nyomán a Szovjetunió és Jugoszlávia között kibontakozó feszültség volt, mely 1950-re teljessé vált. Mivel délen, Jugoszláviában ellenséges hatalom jelentkezett, a kommunisták veszélyt láttak a határon való átjárásban, illetve a kapcsolattartásban. A szerzetesek egy részét is ebben való részvétellel vádolták, és arra hivatkozva kezdték meg az internálást, hogy ki akarják szűrni a politikailag veszélyes szereplőket. A tárgyalások során a püspökök később szóvá is tették, hogy miért nem csak a tetten érhető szerzetesek kapnak büntetést, de erre a hatalom képviselői kitérő választ adtak. A júniusban megkezdett deportálások nyomán a püspöki kar ugyanis levélben fordult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, hogy a szerzetesek ügyében tárgyalást kezdeményezzen.

Rákosi már az első megbeszélésen egyértelművé tette, hogy a szerzetesek ügyéről külön nem lehet tárgyalni, csak a Katolikus Egyház és a magyar állam kapcsolatát átfogóan rendező tanácskozás keretei között.

A többfordulós tárgyalások középpontjában ugyan továbbra is a szerzetesek ügye állt, de az állam is előállt igényeivel, hogy miként képzeli el a megállapodást, és a püspökök is felsorolták sérelmeiket.

A főpásztorok a lengyel minta alapján úgy próbálták az egyezményt megfogalmazni, hogy az egyház működési feltételeinek biztosítására jogi garanciák legyenek. Végül ebből nem lett semmi, bár mindkét fél a lengyel példára hivatkozott. Az állam azt hangoztatta, hogy a lengyel egyház is a Szentszék jóváhagyása nélkül kötötte meg a megállapodást, ezt a magyar egyház szintén megteheti. A püspökök viszont arra hivatkoznak, hogy a lengyel megállapodás számos területen garanciákat nyújt az egyház működése szempontjából. Ez a magyar kormány által előterjesztett szövegből végül kimaradt, és egy nagyon általános szöveg született, aminek még a mellékletében sem engedték fölsorolni azokat a pontokat, melyekben a püspöki kar az egyház szabadságát biztosítani akarta. Az állam arra hivatkozott, hogy az Alkotmányban biztosított vallásszabadságban minden benne van. Az 1950. augusztus 30-án így megszületett megállapodással az egyház vezetői végső soron tudomásul vették a szerzetesekkel szembeni állami intézkedéseket is. A tárgyalások során hiába hangoztatták – a szót Czapik Gyula, Grősz József kalocsai érsek és Hamvas Endre csanádi püspök vitte –, hogy olyan megállapodást nem írnak alá, ami a szerzetesrendek betiltásához vezet, mert ez ellentétes a Katolikus Egyház érdekeivel.

Rákosi a maga kiváló tárgyalási készségével erre úgy reagált: igen, megértettem, akkor olyan megoldást kell találnunk, amivel nem számoljuk föl teljesen a szerzetesrendeket, a látszat kedvéért meghagyunk valamennyit, de radikálisan csökkenteni kell a számukat.

Argumentációjában előjöttek a szokásos érvek: az állam átvette azokat az oktatási, szociális, karitatív feladatokat, melyeket korábban a szerzetesek láttak el. Rákosi hangoztatta, hogy a Horthy-rendszer politikája és ideológiája következtében a szerzetesek száma túlságosan nagyra nőtt Magyarországon, ezért jelentősen redukálni kell. Ha pedig az egyház nem képes rá, majd az állam segít. Végül négy szerzetesrend működését engedélyezték: a bencésekét, a ferencesekét, a piaristákét és a Szegény Iskolanővérekét, akik nyolc iskolát működtethettek.

– Történelmi tény, hogy a kommunista hatalom a Katolikus Egyházat tartotta legfőbb ideológiai ellenségének. Miért pont a szerzetesrendeket csonkította meg ilyen durván?

– Már 1945-től kezdődően kirajzolódik a diktatúra egyházpolitikájában az a logika, mely első helyen még csak az állam és egyház szétválasztásának a klasszikus hagyományát követi, de egyúttal egyházellenes intézkedéseket hoz.

Az ellenséges szétválasztás logikája szerint a vallást teljesen vissza akarták szorítani a magánszférába, a sekrestye falai közé: otthon és a templomban lehetett valaki vallásos, de az egyháznak a társadalomra gyakorolt hatását mindenképpen redukálni akarták.

Márpedig a társadalom szempontjából a Katolikus Egyház egyik legmozgékonyabb, leghatékonyabb szervezete a szerzetesség. Az egyháznak a szerzetességen keresztül van élő kapcsolata a társadalommal. Ezért kellett leszámolni velük.

– A szerzetesrendek működésének 1950-es megszüntetése előtt több mint tízezer szerzetes volt Magyarországon. Mennyien maradtak utána?

– Nagyon izgalmas kérdés, hogy hány szerzetes volt 1950. szeptember 7-én, a működési engedélyt megvonó jogszabály megszületésekor. A rendelkezésre álló adatok ellentmondásosak. Az utolsó nagy országos sematizmus 1948-ban készült, az egyes szerzetesrendek létszámát is rögzítette, de nem egyértelmű, hogy a statisztikában az egyes rendek egységes szempontok szerint adták-e meg a létszámadatokat: úgy látszik, volt, ahol csak az örökfogadalmasokat számolták bele, máshol az egyszerű fogadalmasokat, novíciusokat vagy akár a jelölteket is. De még ha az 1948-as adatokat pontosnak tekintenénk, akkor is számolni kell azzal, hogy 1949–50 folyamán változások is történnek. Az 1988-ban kiadott Katolikus almanach visszatekintve próbálta számba venni, hogy hány szerzetes volt. Itt az 1948-as adatoktól sok esetben eltérő létszámokat találunk. Megint csak más adatok szerepelnek az 1950-es állapotokat illetően a rendszerváltáskor, a rendi ingatlanok visszaigénylésekor készített összeállításban.

A lényeg, hogy Rákosi Mátyásnak igaza volt, amikor a tárgyalásokon azt mondta, hogy a szerzetesek száma Magyarországon 11-12 ezer közé tehető. 1950 után ebből legálisan mintegy 240-250 működhetett tovább, hiszen az állam a négy megmaradt rendnek rendenként nagyjából hatvanfős keretet engedélyezett.

– Mi lett a sorsuk a rendek nélkül maradt szerzeteseknek?

– Bár a püspöki kar szerette volna, hogy az arra vállalkozó szerzetesek külföldre mehessenek, Rákosi ebbe nem ment bele. További kívánság volt, hogy az egyházmegyék átvehessenek szerzetes papokat. Végül körülbelül négyszázan élhettek ezzel a lehetőséggel. A tárgyalásokon Czapik Gyula fölvetette, hogy hozzanak létre a szerzetesek megélhetése érdekében szövetkezeteket, ahol együtt dolgozhatnak. Ez 1954-re valósult meg, a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet keretében. Az egészen a ’80-as évekig jól működő szövetkezetben a férfi- és női rendek tagjai a textilipar számára készítettek termékeket. Jóllehet a szövetkezet a megélhetés megteremtéséről szólt, de arra is lehetőséget kínált, hogy együtt maradhassanak a közösségek tagjai. Az állam és a Katolikus Egyház közötti tárgyalások során az is lényeges kérdés volt, hogy hányan maradhatnak együtt, élhetnek egy közösségben. Rákosi elismerte, hogy az nem gond, ha három-négy szerzetes együtt lakik, de hangsúlyozta: azt nem szeretné, ha egy százötven fős szerzetesközösség megsokszorozódna, mert ez megbotránkoztatná a környezetüket.

A hatalom hallgatólagosan engedélyezte, hogy három-négy szerzetes, amennyiben nem folytatnak az állam érdekeivel ellenkező tevékenységet – ifjúságpasztorációt, aktívabb lelkipásztori tevékenységet –, együtt lakjon. Öt-hat fő viszont már átlépte a hatalom ingerküszöbét, rájuk hamarabb lecsaptak.

– Arra vannak adatok, mennyien maradtak meg a hivatásuk mellett, illetve mennyien léptek ki, választottak civil foglalkozást, házasodtak meg?

– Átfogó statisztikánk nincsen, de az említett, 1988-as Katolikus almanach az 1985–86-os állapotot tükrözi. E szerint aránylag kevesen léptek ki, ők is jellemzően egyházi engedéllyel hagyták el rendjüket, de olyanok is akadtak, akik kánonjogilag rendezetlenül. Szerzetes papok esetében kisebb ez a szám. A laikus szerzeteseknél, segítő testvéreknél, akiknek minden funkciója megszűnt, talán picit magasabb az arány, mert ők nehezebben találták meg hivatásukat a magányban, de közülük is sokan megmaradtak a hivatásukban halálukig. Összességében elmondható: a volt szerzetesek nagy többsége az új, viszontagságos körülmények között is hű maradt szerzetesi hivatásához.

Megható, hogy fiatal lányok, akik még nem tettek fogadalmat, és megnyílt előttük a lehetőség, hogy férjhez mehetnek, az egykori híváshoz hűek maradtak, és halálukig tanítóként, kertészként dolgoztak.

Többen közülük megélték a rendszerváltozást is, és úgy kapcsolódtak az újraszerveződő közösséghez, hogy alig volt tapasztalatuk a közösségi életről.

– Milyen lelki-társadalmi következményei voltak annak, hogy a hatalom megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét?

– Többen voltak közülük, akik csak fizikai munkásként tudtak elhelyezkedni. Köztük a női és a férfiágra egyaránt jellemzően megjelenik az a modell, amit Franciaországban a munkáspapok kezdtek élni: az apostolkodás új lehetőségeként tekintettek arra, hogy munkásközegben, fizikai vagy egyéb munkát végezve váljanak kovásszá, úgy, hogy nem fedik föl feltétlenül szerzetes voltukat. Mégis, becsületes, elkötelezett, minőségi munkájukkal, lelkületükkel egyfajta referenciaponttá váltak abban a szűkebb közösségben, ahol dolgoztak: sokan nem is tudták huzamos ideig leplezni, hogy szerzetesek. Ebből nem feltétlen származott hátrányuk, mert főnökeik és társaik gyakran nem viszonyultak ellenségesen a szerzetességhez.

Az illegális szerzetesi életpályák külön típusa a tanár vagy tudós papok, szerzetesek életútja.

Őket már az iskolák államosításakor is igyekeztek átcsábítani az állami iskolákba, de Mindszenty József megtiltotta, mondván, így legalizálnák az államosítást. 1950 után szabadabbá vált ez az út, elsősorban a női szerzetesek helyezkedtek el általános iskolai tanítónőként, de a férfirendek tagjai közül is voltak, akik állami iskolában tanítottak.

Még érdekesebb életúttípus, amikor a szerzetesek szaktudását vették igénybe tudományos segéd-, vagy kifejezetten tudományos munkakörben, így „karriert” csináltak ezen a területen.

Például jezsuiták, ciszterciek között is akadtak, akik történeti, levéltári-feltáró munkában más történészek, kutatói projektek mellett dolgoztak, miközben saját rendjük történetét is ápolták.

De megemlíthetem a ciszterci zenetudós, népzenekutató Rajeczky Benjámin esetét is, aki 1960-ban az MTA Népzenekutató Csoportjának igazgatóhelyettese, később megbízott igazgatója, illetve a Zenetudományi Intézet főmunkatársa lett. Részben neki is köszönhető, hogy az intézet egyfajta „klerikális lerakattá” fejődött, mert több illegális szerzetes is itt kapott munkát. De az élet más területein is találunk hasonló példákat.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. november 8-i számában jelent meg.