Hogy kerül az újszülött a puszta földre? – Jézus születésének ábrázolása egy középkori táblaképen

A karácsonyi ünnepkör művészeti bemutatása kapcsán megkerülhetetlen a rácsodálkozásunk ennek az alkotásnak a különleges szépségére. Mielőtt a részletekre is felfigyelhetnénk, a jelenetekre bontott Jézus gyermeksége sorozat és az erényes női mártírok kíséretében középen megjelenő Szűz Mária köti le a figyelmünket.

Az utóbbi három évszázad ábrázolásai, a népi kultúra hagyományai, a barátságos otthonok szelíd családi eseménnyé tették a születéstörténetet, felmelegítették a betlehemi éjszaka hidegségét. A középkor festői azonban még nem a szeretet ünnepeként tárták elénk Jézus születését. Az Egyház által elfogadott bibliai szövegből indultak ki az ábrázolások (Lk 2,1–7), amelyhez kapcsolódóan néhány apokrif leírás ugyanúgy forrássá vált, mint a teológiai, lelkiségi irodalom egyes megfogalmazásai.

A felkai oltár belső képei az angyali üdvözletet, Mária és Erzsébet találkozását, Jézus születését és a királyok hódolatát mutatják be. Jézus Krisztus emberré válásának és Mária életének kiemelt állomásain a főszereplők és néhány környezeti motívum tűnik csak fel. Egymáshoz képest egyensúlyban maradnak, egyik jelenet sem kiemelt a többihez képest. Mária mindegyiken szerepel, ugyanolyan ruhában. A fogantatás és az áldott állapot sejtelmességébe burkolódzva először belül, testében hordozza a gyermeket. Ezt követi a szülés, majd Jézus megmutatkozása a világ előtt.

A Jézus születése tábla mindössze kétszereplős. Mária a szabadban térdelve imádkozik a megszületett, földön heverő gyermek Jézus előtt. Egy ökör és egy szamár gubbaszt a közelben, ugyancsak a térdelés mozdulatával. A helyszín azonosításához az egyszerű tetővel fedett, szebb napokat megélt, leomlott épület látványa nyújt segítséget. A háttérben zöldellő növények, kopár sziklák, az égbolt aranyszínben tündököl. Csak az evangéliumi szöveg ismeretében érthető a történet, de ahhoz képest azonnal feltűnik több zavarba ejtő részlet. Így biztosan nem eshetett meg Jézus világra jövetele, ha a vélhetően valóságos körülményekhez ragaszkodunk, legyenek azok mégoly mostohák is a betlehemi istállóban.

A megrendelő és a festő szándéka nem a történet realitásra törekvő bemutatása volt. A középkorban természetes felfogás szerint az elmélyült hitbéli tanítás célja vezérelte őket. A szóban elmondható, hallható, egyesek által olvasható evangéliumi sorok mögé láttat a kép, úgy, hogy egészen komoly, elvont tartalmakat közöl. A megtestesülés tana vagy Mária istenanyaságának titka a művészi kifejezés eszközeivel előadva sajátos gondolatmenetre indíthatta a nézőt a kép keletkezése korában, és meglepő módon ez fél évezred elmúltával sem veszített érdekességéből.

Jézus születésének üdvtörténeti lényege, hogy Isten emberi alakban mutatja meg magát a teremtett világ számára, ebben az emberi testben válik közvetítővé, megváltóvá. Kiüresítette magát, s földöntúli mivoltának felvillantása helyett a legegyszerűbb emberi testet öltötte magára. A hatékonyan működő szakrális terek berendezését megformáló, átfogó teológiai szemlélet sohasem engedte meg, hogy akár egy pillanatra is megfeledkezzünk Jézusról, az ő különleges természetéről, küldetéséről. A templomi liturgia a keresztény tanítás teljességét fejezte ki szavakban, cselekedetekben, használati tárgyaiban, s ehhez a művészi kialakítás minden vizuális eleme további megerősítést kínált. A hívek értő közreműködése nyilván nehezebben valósult meg a középkorban a latin nyelv használata és a tömegek alacsonyabb iskolázottsága miatt, mint manapság. Egy képre nézve éppen a hétköznapiságtól való eltérések, a furcsaságok hívták fel a figyelmet a szakrális jelentés keresésének szükségességére. A krisztológia fogalmi rendszere, a definíciók komplikált szavai egy templomi oltárépítményen képi megvilágításba kerültek, s ezáltal egy másfajta kommunikációs csatornán keresztül igen érzékletesen segítették a megértést. Mielőtt a magunk 21. századi elmélkedésébe belemerülnénk egy régi műalkotás előtt állva, nézzük meg vázlatosan, hogy mi tudható az adott ábrázolás korabeli beágyazottságáról.

A harmadik tábla az anya méhének elhagyását hivatott szűkszavúan előadni. A biológiai szülést a nyugati művészet kevésbé szokta részletezni (ellentétben a bizánci hagyománnyal, ahol a szülőágyat, a bábákat, a mosdatást a 15. századra már mindenütt kihagyhatatlan utalásként kezelik a képeken). A Nyugaton azonosítható kifejező szándék az Isten emberi alakban való megszületésére irányult. Az itt tárgyalt példa is abból indul ki, hogy az evangéliumi történet szó szerint ismert, de annak helyes értelmezését közvetíteni kell a néző felé. A próféták által megjósolt helyszín adott: a betlehemi istálló állatokkal (Jer 41,17; Iz 1,3). A szülés-születés két főszereplője, az újszülött és az anya azonban nem a Szentíráshoz kötődő illusztratív módon látható itt. Mária drága, aranyból, brokátból készült uralkodói ruházatot visel, szépen leomló hajában keskeny diadém ragyog. Feje körül fényes aranykorong, mennyei dicsőségének glóriája. Áhítattal térdel, imádkozik az éppen megérkezett gyermek előtt. A gyermek még nincs bepólyálva, nem fekszik a jászolban. Éppen csak leszállott a földre, s apró, mezítelen testének fénye azon nyomban betölti a teret. Így születik megy egy közönséges gyermek? Nem! Ő a megtestesült Isten, aki kettős természettel bír, szabadító küldetése van, a földi lét korlátait ő valójában csak átmenetileg veszi magára, hiszen ő az örök Ige. Anyja sajátos szerepének jelei is alapvető dogmákra utalnak. (Istenszülő, mindenkor szűz. A szeplőtelen fogantatás, illetve a mennybevétel akkoriban még vita tárgya volt a teológusok között.) Az ábrázolástípusok a középkor végén fametszeteken, mintafüzetekben terjedtek, amelyek átvétele természetes eljárásnak számított. A kompozíciók messzire elvitték az adott témához kapcsolható szimbólumokat. Így kerülnek a misztikus szerzők látomásai a templomok képeire. Clairvaux-i Szent Bernát arról a különös fényességről írt, amely betöltötte a szent éjszakát abban az időben. Isten világossága elárasztotta a földet. A képen az ég arany fényben ragyog, a földön a gyermek is abban a sugárzó közegben fürdik, melyet maga teremt eljövetelével. A fény vertikális útja olyan hidat ver a képen is, amelyről Sienai Szent Katalin azt mondja: a híd az égből a földig ér, hogy meglássuk, „a ti emberségtek földje mi módon egyesült Krisztusban az Istenség nagyságával”. Az egyesülés Mária testében példaértékűen valósult meg, ezt a misztériumot a Szűz jámborsággal, hódolattal fogadja el. A fájdalom nélküli szülés kegyelméről, az azonnali imádás bizonyosságáról Szent Bonaventura és követői, valamint Svéd Szent Brigitta látomásai tudósítottak a 13–14. században. Elmélkedéseiket Európa-szerte ismerték.

A személyesség igénye napjainkban újabb jelentéstartalmakkal gazdagíthatja ennek a szép képnek az üzenetét. A szülés és az anya-gyermek kapcsolat ebben az első, titokzatos pillanatban kizárja a környezetet, az anyát elöntik a megajándékozottság és a hála érzései. A teremtő Isten olyan megrendítő körülmények között lép be emberi életünkbe, hogy különösen karácsonykor nem győzünk újra és újra elcsodálkozni rajta.

Szerző: Kontsek Ildikó

Fotó: Keresztény Múzeum

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.