Hogyan hat ránk és gyermekeinkre a háború? – Beszélgetés Morva Dorottya pszichológussal

– A koronavírus-járvány megélése szempontjából sok szakember a nehézségek között említette azt is, hogy a pandémiát okozó veszélyforrás láthatatlan. A háború esetében ez egészen másképp van. 

– Első pillantásra ez a válság valóban kézzelfoghatóbbnak látszik, mint a koronavírus-járvány.

A háborús tapasztalat ugyanakkor azért is közelebb áll hozzánk, mert transzgenerációs emlékezetünkben benne lehet, milyen egyik pillanatról a másikra elveszteni a biztonságot, menekülni, rejtőzködni a bombázás elől.

A transzgenerációs emlékezet azt jelenti, hogy ezek a háborús tapasztalatok nemcsak konkrét történetekben adódnak tovább, hanem akár testi reakciókban, érzésekben is. Éppen emiatt egy háborús konfliktusra már eleve érzékenyebben reagálhatunk. Abban viszont megegyezik a koronavírus-járvány által kiváltott krízissel, hogy erre sincs hatásunk, nem tudjuk, meddig fog tartani, és milyen lesz a hosszú távú következménye az életünkre. A kontrollálhatatlan stresszre pedig sokkal érzékenyebben reagál a válaszrendszerünk, vagyis felerősödik a félelmünk. 

– Mennyire számít, hogy ezt a fenyegetést az internet és a tévéadások révén a saját szemünkkel is látjuk? 

– Az, hogy nap mint nap értesülünk a történésekről, azt az érzetet keltheti bennünk, hogy pontosan tudjuk, mi történik, ez pedig ahhoz vezet, hogy úgy gondoljuk, irányításunk alatt tartjuk az eseményeket. Holott ez nyilvánvalóan nem így van. Egy háborús helyzettel kapcsolatban nincs meg az a rutinunk, ami alapján reagálni tudnánk mindarra, ami körülöttünk történik. Nincs protokoll, nincs szabály, nem tudjuk, mit kell ilyenkor tenni.

A kontrollvesztett állapot által kiváltott szorongással úgy próbálunk megküzdeni, hogy állandóan információt gyűjtünk. 

– Növeli-e a félelemérzetet az, hogy informálva vagyunk az eseményekről? 

– A jólértesültség, mely sokszor csak látszólagos, önmagában csökkentheti és növelheti is a félelemérzetet, attól függően, hogy mennyire vagyunk tudatosak az információ megszerzésében. Fontos, hogy valós ismeretekhez jussunk, de az sem mindegy, hogy naponta mennyit foglalkozunk egy válságos helyzet megismerésével.

A túl sok, befogadhatatlan mennyiségű információ kifejezetten félelemkeltő, érzelmileg elárasztó is lehet.

– Eddig csak a félelemről beszéltünk. De mikor jön el valakinek az életében az a pillanat, amikor mindez már traumává válik? 

– Traumának nem magukat az eseményeket tekintjük, hanem azok hatását az egyénekre. Az pedig, hogy ez a hatás milyen lesz, nagyon sok mindentől függ. Többek között a korábbi tapasztalataink és kapcsolataink minőségétől. Ha valakinek a káros tapasztalatok miatt már eleve sérülékenyebb a stresszválasz rendszere, akkor erősebben fog reagálni egy háborús krízisre is. Azt is látni kell, hogy a világjárvány miatt egyikünk sem a nulláról indul, hiszen

a háború egy több szempontból megterhelt állapotban talált bennünket, ezért eleve sérülékenyebbek lehetünk.

Ezekben a helyzetekben erős védőfaktor lehet, ha van körülöttünk egyfajta védőháló, ha van mellettünk egy közösség, olyan emberek, akikhez bajban is fordulhatunk.      

– Hogyan hat ez a gyerekekre? Van különbség a felnőttek és a gyerekek reakciója között? 

– A gyerekek nagyon érzékenyen reagálnak arra, hogy milyen érzelmi állapotban vannak a körülöttük élő felnőttek. Ha nem vagyunk jól, akkor sokkal nehezebben tudunk biztonságot és megnyugvást adni nekik.

Akkor van lehetőségünk a gyermeket érzelmi biztonságban tartani, ha mi magunk képesek vagyunk nyugodtak maradni az adott helyzetben, még akkor is, ha ez éppen nehéz.

Vész esetén a repülőgépen is előbb nekünk kell felvennünk az oxigénmaszkot, és utána állunk neki másoknak segíteni. Amíg a saját érzéseink is nagyon intenzívek, és szinte elárasztanak bennünket, addig a gyermeknek sem fogunk tudni megfelelőképpen segíteni. 

– Ezek szerint válság esetén egy felnőttre a környező világ hat, míg a gyermekre inkább az, amit a felnőttek viselkedésében tapasztal? 

– A gyerekekre is hatással van a tágabb környezetük, az óvodások is figyelnek arra, mit mond az óvodapedagógus, miről beszélnek a kortársaik.

Az viszont igaz, hogy az őket érő hatást nagymértékben ellensúlyozza, ha a felnőtt, a szülő érzékenyen, figyelemmel reagál. 

– A gyerekek is használnak internetet, így sokszor olyan információ is eljut hozzájuk, amitől szeretnénk megóvni őket. Mit tehetünk ilyen esetben? Nézzünk-e velük háborús beszámolót a tévében? 

– A kisebb gyerekeket érdemes óvni az ilyen jellegű tartalmaktól. A nagyobbak életének már valóban része az internet, így a háborús hírekről is értesülnek. Itt is az érvényes, ami általánosságban, vagyis nem mindegy, milyen mintát lát a gyerek otthon.

Ha a szülő tudatosan használja az internetet, akkor a gyereknél is könnyebben felállíthatók a szükséges korlátok.

El kell magyaráznunk neki azt is, hogy az internetes tartalmak egy része nem valós, meg kell mutatnunk, honnan érdemes tájékozódnia. Az is lehet, hogy közösen nézzük meg a híreket, és segítünk neki az értelmezésben. 

– Kérdezzük a gyerekeket arról, hogy mit gondolnak, vagy hagyjuk, hadd mondják el maguk? 

– Az adott életkorban befogadható, szükséges és tényszerű információk megosztásán felül arra érdemes figyelnünk, hogy milyen kérdéseik, érzéseik vannak a témával kapcsolatban. Ezekre reagálnunk kell.

Fontos biztosítanunk a gyereket arról, hogy ha bármikor szeretne beszélgetni a témáról, ha kérdése van, ha fél, bizalommal fordulhat hozzánk.               

– Korosztályok szerint milyen különbségek lehetnek abban, amit elmondhatunk?

 – Életkornak megfelelő, valós tájékoztatást kell adnunk a gyerekeknek. Ez egyébként minden esetre igaz, de a válsághelyzetekre különösképpen. Ha nem valós, vagy túl absztrakt információkat kapnak a gyerekek, a hiányzó részek helyét a fantázia fogja kitölteni, ami sokszor még a valóságnál is sokkal ijesztőbb lehet. Fontos, hogy az ő térképükön dolgozzunk, vagyis ne mondjunk nekik túl sokat, és ne árasszuk el őket a saját érzéseinkkel.

A kisebbeknek tényleg csak a legszükségesebbeket mondjuk el, a nagyobbakkal viszont már együtt gondolkodhatunk a kialakult helyzetről.

Ez azért is szükséges, mert az interneten sok valótlan állítással is találkozhatnak, ezért segíteni kell nekik abban, hogy ki tudják válogatni ezekből, mi is történik körülöttünk igazából. 

– Nagyobb gyerekeket már a háború elől menekülők megsegítésébe is bevonhatunk. Lehet ez eszköz a félelemérzet leküzdésében? 

– Nem feltétlenül a félelem leküzdése ennek a célja, hiszen egy ilyen helyzetben minden érzelem legitim. Lehet, hogy valakinek segíti a saját megküzdését, ha tevékeny részt vállal a karitatív tevékenységben, már csak azért is, mert egy kontrollvesztett állapotban ez egy olyan terület, amire hatással tud lenni. 

– Az én gyerekeim is megjegyezték, furcsán érzik magukat attól, hogy miközben ők az ügyes-bajos dolgaikkal foglalkoznak, mások életveszélyben vannak. Válsághelyzetben hogyan változnak meg életünk súlypontjai? 

– Egy ilyen helyzet nagyon sok érzelmet, emléket megmozgathat bennünk. Fontos lehet az is, hogy segítsünk a gyerekeknek megfogalmazni, mit is jelent pontosan a furcsa érzés. Bűntudatot, tehetetlenséget, haragot, szomorúságot? Ezeknek az érzéseknek a megismerése nyilván nem változtat a helyzeten, de a gyerekeknek – és a felnőtteknek is – segít abban, hogy jobban megértsék magukat, s ezáltal a cselekedeteik is tudatosabbak lehessenek.

Az érzések megfogalmazása mellett hasznos lehet átgondolni, mire is van valójában hatásom, és mire nincs.

Lehet, hogy éppen nem tudok közvetlen segítséget nyújtani a háborús helyzetben, de arra figyelhetek, hogy érzik magukat a körülöttem lévők. Tudok nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy az osztályban senkit ne érjen agresszió, bántalmazás. Tudok figyelni azokra, akik rokonokért, hozzátartozókért aggódnak. Képes vagyok figyelni a saját kommunikációm agressziómentességére, tudok tenni a saját lelki egészségemért.

– Több ismerősöm is azt mesélte, hogy éjszaka felriadt a gyereke. Mit tehetünk ilyenkor? 

– A háborús helyzetre már a szülők is rendkívül érzékenyen reagálnak, a gyerekeknél is előfordulhat, hogy éjszaka rosszat álmodnak emiatt. Ez a napi események feldolgozásának egy természetes formája. Minden hasonló esetre igaz, hogy először az alapvető érzelemszabályozásban kell segítenünk a gyereknek, képesnek kell lennünk arra, hogy megnyugtassuk. Énekeljünk neki, ringassuk, legyünk jelen. Másnap, már nyugodtabban, biztonságot nyújtóan kapcsolódva hozzá, el lehet kezdeni magyarázatokat adni a történtekre, segíteni neki az érzései megfogalmazásában.        

– Feladata egy pedagógusnak, hogy beszéljen a háborús helyzetről a gyerekekkel?

– Mindenképpen. Szerintem fontos, hogy az oktatásban is legyen lehetőség reflektálni a körülöttünk történő eseményekre.

A pedagógusoknak jó érzékük van ahhoz, hogy észrevegyék, mi foglalkoztatja éppen a gyerekeket.

Ez főleg akkor igaz, ha sikerült már kialakítaniuk velük egy élő bizalmi kapcsolatot. Ebben az esetben ők is segíthetnek abban, hogy a kérdéseikre válaszolva megnyugtassák a gyerekeket.

– Még eleven a gyerekekben a járvány okozta bizonytalanság, félelem. Mit gondol, milyen hatással lesz mindez a felnőtt életükre? 

– Ez egy nem várt, igen intenzív időszak, amely erős hatással lehet a lelki egészségünkre. A kiszámítható, nem túl erős, kontrollálható stresszhatások akár növelhetik is a lelki ellenálló képességünket. A háborús helyzet azonban sajnos nem ilyen, éppen ezért fontos, hogy ott álljunk a gyermekeink mellett, és segítsük őket.

A pozitív kapcsolatoknak és közösségeknek minden helyzetben hatalmas gyógyító ereje lehet. 

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 13-i számában jelenik meg.