Hogyan lesz egy kamaszból szent? – Magyarul is olvasható Boldog Carlo Acutis édesanyjának könyve

Megrendítő vallomás ez egy „boldog” édesanyjától, aki a legközelebbi tanúja volt, hogyan válhatott egy 21. századi olasz fiatal példaképpé, akit Ferenc pápa is megnevez a Christus Vivit kezdetű, fiatalokról szóló apostoli levelében, mint aki a modern tömegtájékoztatási eszközökön keresztül az evangéliumot adta tovább.

Carlo 1991. május 3-án született, és mindössze 15 éves korában, 2006. október 12-én halt meg, egy gyors lefolyású, agresszív leukémia következtében. Miközben egy átlagos fiatal életét élte (iskolába járt, focizott, zenélt, kirándult, videójátékokkal játszott, honlapot szerkesztett, fotózott, nyomozós filmeket nézett, és maga is készített kisfilmeket), a beszámolók szerint különösen is vonzódott az eucharisztikus Jézushoz, napi szentáldozó volt, mindennap imádkozta a rózsafüzért, és programozási tehetségét arra használta, hogy a világhálón sokaknak bemutathassa az eucharisztikus csodákat. Saját állítása szerint az Eucharisztia volt az „ő autópályája a mennyország felé”.

Carlo Acutist 2020. október 10-én Assisiben avatták boldoggá.

Az édesanyja emlékei, a boldoggá avatás során összegyűjtött vallomások és Carlo fennmaradt jegyzetei alapján arra a kérdésre keresi a választ könyvében, hogy minek köszönhető, hogy Carlo ilyen gyorsan az életszentség magaslataira jutott el, noha látszólag átlagos életet élt. Leírásában egy nagyon mély lelkiségű és megkapóan tiszta lelkű fiatal alakja körvonalazódik, akinek valóban Isten volt a legfontosabb.

Antonia Salzano Acutis részletekbe menően ábrázolja azokat a lelkiségi hatásokat, amelyek alakították Carlót: a ferences szellemiség, Fatima titkai, a Mária-tisztelet különböző formái. S fia lelki útjáról írva szinte mellékesen megismerjük azt az utat is, amit ő maga járt be: hogyan lett a kissé elkényeztetett úrilányból maga is teológus és elkötelezett keresztény. Mit élt át, amikor fia teljesen váratlanul beteg lett és néhány hét alatt elvesztették őt, és hogyan gondol rá vissza most, amikor az Egyház is elismerte fiának életszentségét. Egy különleges gyermek története egy érző anya tollából.

„Sokan kérdezik tőlem, mi volt a titka fiamnak, Carlónak, aki néhány év alatt rengeteg ember barátságát és szeretetét elnyerte és akik most imáikban kérik közbenjárását. Hogy lehet, hogy egyszerű srácot, aki 15 évesen meghalt, ma az egész világon emlegetnek? Miért avatta boldoggá az Egyház? Egyszóval, mi az a fénylő titok, ami körülveszi őt?

Sokan el akarták már mesélni Carlo történetét, de nem könnyű megragadni egy olyan személyiségnek a lényegét, akivel nem álltunk közvetlen kapcsolatban. Bár igaz, hogy »ami fontos, az a szemnek láthatatlan és jól csak a szívével lát az ember«,

mint Carlo édesanyja, igyekeztem egy szívből fakadó könyvet írni, hogy jobban megismertessem és megszerettessem őt azokkal, akik tisztelik.”

Részlet a könyvből:

„Szeptember közepén kezdődött a tanítás. Úgy emlékszem vissza ezekre a napokra, hogy különösen fénnyel teliek voltak. Milánóban még tartott a nyár, az ősz mintha sohasem akart volna megérkezni. Sütött a nap, esténként hosszú sétákat tettünk a Sempione parkban. Az iskolaévet ebben a gondtalanságban kezdtük. Az én érzéseim kimondottan derűsek és örömteliek voltak. Bármit el tudtam volna képzelni, tényleg bármit, ami történni fog velem, kivéve azt a váratlan és tomboló vihart, ami lecsapott ránk, felforgatta az életünket, és elárasztott minket, mint egy nyári jégvihar. Valóban derült égből villámcsapásként.

Carlo szeptember 30-án, szombaton volt utoljára iskolában. Amikor elindult haza, egy világért nem gondolta volna, hogy sohasem fog újra visszatérni. Pedig így történt. A XIII. Leó Intézetbe járt, amit a jezsuita atyák tartanak fenn. Az iskolából rendkívül fáradtan érkezett meg. Testnevelésórája volt és a nagy focipálya körül kellett futniuk. Arra gondoltunk, emiatt fáradt. Délután azért összeszedte magát, és eljött velem a parkba, hogy megsétáltassuk négy szeretett kutyánkat: Briciolát, Stellinát, Chiarát és Poldót.

Másnap úgy döntöttünk, hogy étteremben eszünk, férjem, édesanyám, Carlo és én. Ajánlottak nekünk egy kis éttermet Venegono mellett. Ebben a faluban van a milánói egyházmegye szemináriuma, ahol a leendő papok tanulnak. Amikor Carlo lejött reggelizni, láttam, hogy a jobb szeme fehérjén van egy kis bevérzés. Mintha meg lenne fázva.

Ezen sem aggódtunk.

Mielőtt elindultunk Venegonóba, misére mentünk. A szertartás végén Carlo szerette volna, ha együtt elimádkozzuk a Pompeji Szűzanyához szóló imádságot, amit nagyon szeretett. Már jól ismertük a fiamat. Kicsi korától szoros kapcsolata volt a Szűzanyával. Gyakran beszélt róla. Sokszor imádkozott hozzá, és minket is kért, hogy tegyünk így. Vele tartottunk. Férjem és én néhány éve közeledtünk újra a hithez. (…)

Carlo érkezése az életünkbe ilyen értelemben olyan volt, mint egy prófécia, meghívás, hogy nézzünk másfelé, legyünk másmilyenek, mélyebbre hatoljunk az életünkben.

A mise után autóba ültünk. Venegonóban kint ettünk a teraszon. Velünk volt Briciola, Stellina, Chiara és Poldo is. Ebéd után sétáltunk a közeli erdőben és gesztenyét gyűjtöttünk. Egy egész zacskót megtöltöttünk. Az ágak között beszűrődött a napfény, ami szinte meseivé tette a hangulatot. Elengedtük a kutyákat, akik fel-le rohangáltak boldogan a bokrok között. Carlo botot dobált nekik és örült, hogy azok visszahozzák. Mosolygott. Boldog volt. Az emlékeimben két dolog él erről a napról: fény és derű. Estefelé, hazaérve Carlo belázasodott. 38 fokot mértünk. Adtam neki paracetamolt. És eldöntöttük, hogy másnap nem megy iskolába.”

Antonia Salzano Acutis és Paolo Rodari: A fiam titka. Carlo Acutis életszentsége és lelkisége. Fordította: Paksy Eszter.

A könyv megrendelhető az ujvaroskonyvek.hu oldalon, valamint kapható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerda 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban – várhatóan május 6-tól.

Forrás és fotó: Új Város Alapítvány

Magyar Kurír