Húsvétkor meg kell vallani, ki az Úr – Beszélgetés Iancu Laurával magyar költők húsvéti verseiről

– Ahogyan a karácsonynak, Jézus Krisztus születése ünnepének, úgy a megváltás beteljesülésének, a húsvétnak is rendkívül gazdag az irodalmi, költői hagyománya…

– A húsvét költészete másként gazdag, mint a karácsonyi ünnepköré, és mintha a hangsúly a szenvedéstörténeten lenne. Olvasva az ide kapcsolódó verseket, úgy tűnik, az alkotók számára a kereszthalál és a feltámadás eseményei elválaszthatatlanok egymástól, és ez a kettősség a versekben is tükröződik. Van egy olyan ága is a húsvét költészetének, amelyben a természet újjászületése, a tavasz és a feltámadás alkot egy párost. És vannak a hitvalló, vallásos versek, amelyekben a fókusz Jézus feltámadására esik, de ezeket a verseket nem látjuk viszont a tankönyvekben, és szerzőiket nem igazán tartja számon a hivatalos irodalmi kánon. Persze ez a distinkció teoretikus, típustiszta versek nemigen vannak. Gondoljunk elsőként például a közismert és közkedvelt Pilinszky János-vers, a Harmadnapon című remekmű soraira: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.”

– Mondana még példákat?

– Reményik Sándor Ne akarj kereszteden könnyíteni című versét idézném ide, ami tulajdonképpen egy nemzetközi tanmese, és amely nem Jézus keresztútját beszéli el, hanem a halandó ember kereszthordozását.

– Aki történetesen összeroskad a kereszt súlya alatt…

– Így van: „»Olyan súlyos keresztet cipelek. / Jobb lesz, ha belőle lefűrészelek«” – gondolja, és levág belőle egy darabot. Aztán útja során eljut egy olyan helyre, ahol jól jönne, sőt szükség volna egy eszközre, amelynek a segítségével átjuthat a túlpartra. Csakhogy amikor leteszi a keresztet, hogy átkeljen, kiderül: a kereszt rövid, és éppen annyi hiányzik belőle, amennyit levágott.

– Így nem tud átkelni a szakadék fölött.

– Érkezik egy vándortárs, aki vígan átmegy a túloldalra a saját keresztjén. Emberünk is megpróbál átkelni a vándortárs keresztjén, de az „reccsen lába alatt”, nem használhatja. A rémület pillanatában kiderül, hogy mindezt a sok szörnyűséget csak álmodta, és a kereszt cipelésére kötelezi el magát. A vers egyetlen sora miatt húsvéti, ámbár egyetlen szó sem esik benne a feltámadásról: „A Te kereszted szerzett üdvösséget.” Itt is szembetalálkozunk egy kettősséggel: feltámadás és üdvösségszerzés. A Biblia tanítása szerint majdan minden ember feltámad, tehát nem csak a „jók”, s ki-ki azt követően jut üdvösségre vagy kárhozatra. Jézus halál feletti győzelme az isteni rend helyreállítása. Nekünk, akik elfogadjuk a megváltást, a jó hír az üdvösségszerzés. Egy vers tehát tud úgy szólni a feltámadás teológiájáról, hogy nem a konkrét történelmi eseményeket idézi fel.   

– A vers alanya köszönetet mond Istennek: „Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd, / hogy egy darabot is lefűrészeljek! / (…) Te adj erőt és kegyelmet nekem, / hordozni mindhalálig csendesen!”

– Az álomélményben kapott tanítás szerint a kereszthez szeretettel kell viszonyulni.

Minden érthetetlensége és fájdalma ellenére a kereszt értünk van, nem ellenünk.

Ha Jézus a maga keresztjéből kivágott volna egy részt, ahogyan versalanyunk tette, akkor nem következik be a megváltás története, legalábbis nem abban a formában, ahogyan végül megtörtént. Egyébként éppen ezeket a (hamis) kérdéseket feszegeti a Krisztus utolsó megkísértése című film is.

– A vers üzenete szerint a kereszt hordozásában sincs egyedül az ember.

– Nagyon fontos üzenetnek érzem azt is, ami a vers egészét átszövi, hogy a vallás, a közösség, a társ mind-mind fontos lehet a hit útján, az istenkapcsolat terén, de ezek farvizén az ember nem jut messzire. Ez alvószint. Hisszük, hogy minden emberben ott van Isten képmása, de látjuk, hogy nincs két egyforma ember, ebből pedig az következik, hogy minden egyes ember visszaútja Istenhez más és más. Az utat kinek-kinek meg kell találnia és végigjárnia.

És igen, a kereszt metaforájában az is benne van, hogy az istenkapcsolat Istennel járássá alakulhat.

Ennek módját Jézus mutatta meg. Külsőségekben (ima, jó cselekedet, különféle magatartások stb.) megtanultuk követni őt, a tanításait próbáljuk alkalmazni a hétköznapi életünkben, de a szellemiségét nagyon-nagyon kevesen sajátították el a kétezer év alatt. Egyetértek azokkal, akik azt vallják: ez a korszak – ahogyan Barsi Balázs atya fogalmazott:„az igazi keresztények ideje” – előttünk van.

– Nem „szájbarágós” kicsit ez a Reményik-vers?

– És doktrinér, és idegesítően anakronisztikus. De soha nem volt ennyire aktuális. Napjainkban, világszinten, minden konfúz és hamis. Valamit igaznak kiáltanak ki, és ugyanabban a pillanatban annak az ellenkezőjét is. A legsziporkázóbb tudóstól az egyszerű emberig mindenki alapigazságként vallja, hogy ma a bizonytalanság az egyetlen igazság és lételv. Ez az emberre vonatkozóan igaz is, de nem áll Istenre és a törvényeire.

– Elveszett a talaj a lábunk alól.

– Ebben a csúnya zuhanásban a költő hitvalló szavai mondják ki az igazságot: az élet és a létezés törvényeit Isten alkotta meg, és ezek fölött nem jár el az idő, legfeljebb egy civilizáció pusztul bele a törvények megsértésébe, megváltoztatásába.

– Dsida Jenő Nagypénteki ima című verse nem hagy kétséget afelől, hogy a hatalom a Szeretetet szegezte keresztre. De megszólal az önvád is: „Mi jót is tettem / Én a világnak, / Sok-sok napomon?” A költő az önmagával való szembenézés során eljut a megvilágosodásig, és leborul Krisztus megváltó halála előtt: „Uram, csak áldlak, / Nem panaszkodom.”

– A Szeretetről nagyon sokat locsogunk. Mindenki nyugodt afelől, hogy akármint éli is az életét, a Szeretet, a kereszten függő Krisztus úgyis megbocsát. Az a dolga. Ez blaszfémia.

Nem az az érdekes, hogy a Szeretettel mindent megtehetünk, mert ő változatlanul szeret minket. A kérdés az, hogy ez a Szeretet megváltoztat-e, hozzá hasonlóvá tesz-e engem?

Mert ha nem, akkor a bitorló területén állomásozom, és meg vagyok tévesztve. Dsida verse erről a különbségről szól. 

– Az imént már szóba került Pilinszky János Harmadnapon című verse, hogy itt összefonódik a passió a feltámadás eseményével. Ezt a költeményt az irodalomtörténészek rendszerint összekapcsolják a Ravensbrücki passió című versével.

– Ez így van. Kozmikus vers: történelem, ég és föld együtt szól benne. Miért szükségszerű, hogy, amint Pilinszky fogalmazott, a passió és a resurrexit elválaszthatatlan egymástól? A húsvétban két kozmikus esemény „történik meg”. Jézus először is a halál okát, a bűnt győzi le, és másodszor magát a halált. Ha nem győzi le először a bűnt, ami a Biblia tanítása szerint a halál oka, hanem csak feltámad, akkor mi nem vagyunk megváltva, a halál a mi számunkra nem szűnik meg. Pilinszky ragyogóan sejteti ezt a kozmikus eseményt: „És fölzúgnak a hamuszín egek, / (…) És megérzik a fényt a gyökerek”. Húsvét után már az ég sem a régi. Húsvét után új időszámítás kezdődik az égben is.

A költőt a világméretű halál vette körül, amikor a halálban meglátta az életet.

– Pilinszky verséhez kapcsolhatjuk Juhász Gyula Föltámadás után című költeményét is, melyben a feltámadás és Jézus mennybemenetele közötti negyven napról is tűnődik a költő.

– Jézus derűsen járja be a néhány nappal korábban lezajlott események helyszíneit: „És nézte, hogy a sírján csöndesen / Megnő a fű és borostyán terem.” A feltámadás után minden elsimult, a pusztaság felett az uralmat átvette a vegetáció.

A megváltás drámai eseményeinek helyszíneiből élet fakadt. De a költő fontosnak érezte jelezni, hogy bár a kozmikus események lezajlottak, a történet még nem ért véget, mi még úton vagyunk.

Ezt jelképezi az, hogy a némán sétáló feltámadt Jézus „(…) nézte, hogy a játszó gyermekek / Homokba írnak nagy kereszteket.”

– És a gyerekek keresztjéből már nem szökkent szárba borostyán.

– Mert a mi e világi örökségünk a kereszt, ami, mint mondtuk, értünk van, nem ellenünk, és a másvilági örökségünk a feltámadás, még pontosabban az üdvösség. A versben megjelenik a fény motívuma is: Jézus „(…) megállt a Tábor tetején. / Oly könnyű volt a szíve, mint a fény.” A fény Isten attribútuma a keresztény szimbolikában. De nagyon érdekes dolgot hallottam egy részecskefizikus előadásában. Azt mondta: ha feltörjük az anyagvilág mérhető legkisebb egységét, a részecskét, egy apró fényt találunk benne. Nem is pusztán fényt, hanem fényhullámot, ami – fogalmazott a tudós – arra utal, hogy az aprócska fény, a szikra kapcsolatban, párbeszédben van – a Fénnyel. Nem véletlen, hogy a misztika központi motívuma ősidők óta a fény.

– Juhász Gyula lényegében azt sugallja: a színeváltozáskor Jézust beszippantja a fény. Erről eszembe jut Weöres Sándor Kereszt-árnykép című költeménye, ahol a kereszt, mint egy abroncs, pánt, egybekapcsolja az eget és a földet.

– Weöresnél a kereszt minden részének megvan a maga szerepe, és a felső ága az égben, a fényben végződik. Weöres szerintem misztikus alkatú költő volt. Nem keresztény körökben is előszeretettel idézik, amikor spirituális dolgokról esik szó. Ez a verse történetesen nem egészen független Jézus keresztjétől („a kereszt két karja a légbe szétszalad, / rajta sovány kezek tört vért virágzanak”), de jó példa annak illusztrálására, hogy a nem keresztény lelkiségben is megtaláljuk azokat a motívumokat, amelyek az ember ég általi meghatározottságát fejezik ki. A mai misztika szeretné lerántani az istenkereső embert az égről, nem kifele, hanem befele terelgetik a sötétben tapogatódzót, de az érdekes az, hogy az elmondások szerint az öntudat legmélyén is fénnyel találkoznak.

– A hangsúly a megértésről a megélésre került.

– Így van. Isten nem megértés, hanem megélés dolga, és ez közel sem azt jelenti, hogy az értelmünket ki kell iktatni, hanem azt, hogy az önmagában erőtlen és meddő.

A bölcsesség nem az elmében, hanem a szívben lakik. Ez nem egy tudományos állítás volt, hanem költészet. És tapasztalat.

– Milyen verset említene a húsvéti költészetnek a természet profán újjászületéséhez tartozó ágával kapcsolatban?

– Visszautalnék még Weöres Sándor említett versének utolsó soraira: „a keresztnek alsó / ága földre mutat: / »vesződj, itt áss kutat, / lásd benne arcodat.«” Ez nagyon tanulságos. Aki nézett már kútba, tudja, hogy nem láthatja tisztán a saját arcát, mert az valamennyire mozog. Mi ugyanis nem szobrok vagyunk, hanem élőlények, minden másodpercben változik a bőrünk színe, állaga, a tekintetünk, minden. Ami azonban még ennél is fontosabb, az az, hogy a kút vizébe tekintve nem az ember által alkotott környezetet látod magad mögött, hanem az eget. Az embernek itt lehetősége van arra, hogy nagyon magasról nézzen magára, és így vessen számot önmagával.

– Rádöbbenhet arra, hogy a végtelen univerzum egyik porszeme.

– De ebben a porszemben Isten képmása tükröződik. A kútból és az égből. Ezt a felismerést nem a bibliai kinyilatkoztatás követeli meg az embertől, hanem az a belátás, hogy nem én alkottam meg magamat. Amikor egy ember belép a világba, egy kicsit az egész világ megváltozik tőle, s ugyanígy, amikor kilép belőle, kicsit más lesz nélküle a világ. Így zajlanak a világegyetem hétköznapjai.  

– A vallomásos feltámadásköltészetből mit emelne ki?

– Reviczky Gyula Feltámadás című versét idézném ide. Ebben ugyan a természet megújulásának „megéneklése” keretében fogalmazza a meg a költő a feltámadás örömhírét, de van egy nagyon lényeges meglátása, amitől ide kapcsolódónak érzem a verset. Tudjuk, hogy a pogány vallásokban gazdagon és hosszadalmasan megünnepelték a természet újjászületését, és ezek a szokások a keresztény kultúrkörben is fennmaradtak. De Reviczky itt másról beszél. Azt mondja: „Kettős ünneplés azóta / Minden kikelet! / A mennyországé s a földé…” Jézus Krisztus feltámadása óta tavasszal, húsvétkor két ünnepről beszélhetünk. Az emberiség egy része Jézus, a másik része az alvó természet feltámadását ünnepli, ismét mások mindkettőt vagy egyiket sem. Érdekes azonban, hogy Reviczky arról is beszél, nemcsak a földön, hanem a mennyben is ünneplés van. Húsvétkor a legnagyobb ünnep a mennyországban van. És ebbe az égi ünneplésbe kapcsolódik be a keresztény világ.

Valami miatt a nagy-nagy misztériumok (mint a feltámadás, a megváltás) megértését nem ebben a földi dimenzióban tették lehetővé számunkra. De az örömből részesülhetünk.

– Kicsit idekapcsolódik Pilinszky már említett verse is: „És fölzúgnak a hamuszín egek, / (…) És megérzik a fényt a gyökerek / És szél támad. És fölzeng a világ.”

– A hamu, ami a halál, a megsemmisülés jelképe, eltűnik, és olyan erős fény árad az égből, amit megéreznek a fák, s ébredezni kezdenek. És feléled a szív is, ami megszűnt dobogni. A szétszakítottság, ami az Édenkertben keletkezett, Jézus Krisztus halálában begyógyult, összeforrt, és ebben az egyetlen pillanatban, ennek az istenhalálnak az árán megtörtént, lezajlott a megváltás. Az ember ezt a csodát figyelheti meg minden elhalt magban. A mag, az anyag elporlad, de a benne lévő élet, program szárba szökken.  Minden halálból az lesz, ami a halált megelőzően volt. Nem ugyanolyan, de ugyanaz. Almából alma, kígyóból kígyó, csak az emberből lesz más: a képmásból istengyermek, Isten fia. Ezért a „minőségi ugrásért” történt meg a húsvét. De ezt a történetet Isten írja. Sőt: megírta. Hogy, hogy nem, a bitorló már ezt is elbitorolta. Most értettem meg, hogy régen húsvétkor miért köszöntek egymásnak a katolikus parasztok úgy, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus! Húsvétkor ugyanis meg kell vallani azt, hogy ki az Úr.      

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.