Nyolcvan éve halt vértanúhalált Hummel Kornél, a látássérültek papja

A megemlékezésen résztvevők a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja-templom előtt gyülekeztek, ahol Bieber József, a Váci Egyházmegye plébániai kormányzója, az Együttlátók Alapítvány alapítója és testvére, Bieber Mária elnök köszöntötték őket. Kiemelték: most emlékeznek meg először Hummel Kornélról, és szeretnék, ha ez a kezdeményezés hagyománnyá válna. Azért ez a templom az ünnepi megemlékezés helyszíne, mert Hummel Kornél gyermekkorától kezdve gyakran megfordulhatott itt, tehát látnia kellett a templomot. A közvetlenül a templom szomszédságában lévő Szabó József utcában lakott 1939–1944 között. A rózsafüzér imádság pedig végigkísérte egész papi életét.

A csaknem kétórás emlékséta résztvevői ellátogattak azokhoz az épületekhez, melyekhez Hummel Kornél valamilyen formában kötődött élete során. Közben sok mindent megtudhattunk róla. 1907. július 12-én született Budapesten. Édesapja a Bécsből ideszármazó Hummel Ede aranyműves volt, édesanyja Liska Olga, postai tisztviselő. Hárman voltak testvérek: Kornél nővérét Emíliának hívták, ő korán meghalt. Öccsét édesapjuk után Edének nevezték. Kilenc évesen édesapját, tizenkét évesen édesanyját is elveszítette. Kornél az öccsével együtt anyai nagybátyja gyámsága alá került. Szűkösen, szegénységben éltek. Emiatt a kamasz Kornél arra kényszerült, hogy iskola után a Keleti pályaudvar egyik sarkán a járó-kelő emberek lábbelijét fényesítve szerezzen némi pénzpótlékot. Az elemi iskola után Budapesten, az István úti gimnáziumban és a Damjanich utcai Regnum Marianumban tanult. Kiváló hittanáraitól megkapta azt az útravalót, amely fokozatosan jobbra és többre késztette.

Papi tanulmányait 1925-ben kezdte meg az esztergomi papneveldében. 1929. május 26-án lett diakónus, de mivel még nem volt huszonkét éves, pappá szentelése csak szentszéki engedéllyel valósulhatott meg. A szükséges engedélyt Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás kérte és kapta meg Rómában. 1929. június 29-én az esztergomi bazilikában szentelték pappá. Az ünnepi esemény Szent Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepén, a vértanúk napján volt, és nagy boldogságára neki csak piros színű miseruha jutott. Első szentmiséjét július 1-jén mondta a regnumi kápolnában, szintén a vértanúk színében. A szentmise utáni regnumi agapén közölte: „Vértanú leszek, a piros szín kísér engem!” Egyre jobban érezte, hogy egykori álma a valószerűség felé mutat: tizennyolc éves korában ugyanis azt álmodta, hogy idegen katona fogja agyonlőni, és vértanúhalált hal.

Szolgált Balassagyarmaton, majd 1932 őszén Budapestre került, a zuglói egyházközség káplánja lett, később fővárosi hitoktató. 1935-től egészen haláláig a vakok papja is volt. A Vakok Állami Intézetében mintegy 120, szakmát tanuló és dolgozó, vak nő lelki gondozását látta el. Az intézet miséző és gyóntató atyja kilenc évig volt. Sokan keresték fel őt tanácsért, s nagy szeretettel, együttérzéssel, körültekintéssel igyekezett segíteni a hozzáfordulókon.

Az intézet hitoktatónője, Oláh Margit visszaemlékezései szerint: „Páratlan türelemmel, hozzáértéssel és apostoli buzgósággal szolgálta a lelkeket a szentgyónáson kívül is. Titokban anyagilag is segítette a rászorulókat.”

Amikor a főváros hadszíntérré vált, Hummel Kornél atya úgy érezte, állandóan a vakok között kell lennie, hogy a nehéz órákban vigaszt, támogatást kaphassanak. Így 1944 decemberében beköltözött a vakok intézetébe.

Ugyancsak Oláh Margit idézi fel Hummel Kornél életének utolsó napjaival kapcsolatos emlékeit, így azt is, hogyan történt vértanúhalála: „… betegeinket kétnaponként hordágyakon a negyedórára eső Uzsoki Kórházba vittük kötözésre. Itt is főtisztelendő urunk vezetett. Halála előtt vagy két nappal elvégezte szentgyónását, s utána mondotta nekem: olyan jó volt a lelkemnek. Azóta is meghatottan gondolok rá, hogy a Jóistennek külön gondja van papjaira. Január 17-én erejét megfeszítve segítette betegeinket kórházba. Estefelé gyóntatott. Csekélységem gyónása alatt hirtelen kihívták, hogy a tisztviselők óvóhelyén egy fiatal leányt kerülget egy [orosz] katona. Főtisztelendő úr készségesen felállt: tessék várni, mindjárt visszajövök és feloldozom. Vagy két perc, és puskalövést hallok. Mire az óvóhelyre értem, a főtisztelendő úr az egyik ágyon feküdt kiterjesztett karokkal. Megtudtam, hogy védően állt oda a leány elé. Az orosz rákiáltott, s ő vállvonással jelezte, hogy nem érti, mit mond. Közben reflexszerűen zsebébe dugta kezét. Lehet, hogy az orosz azt hitte, hogy fegyver van a főtisztelendő úrnál. De lehet, hogy részeg volt. Hirtelen két lépést hátrált, s a főtisztelendő urat pontosan szíven lőtte. A főtisztelendő úr hátrahanyatlott, s kétszer érthetően, harmadszor már csak szája mozgásával mondotta: »Deo Gratias!« (Istennek legyen hála!) Orvosért akartunk rohanni, de egyrészt nem volt szabad az utcára kimenni, másrészt a jelen lévő ápolónő konstatálta a halált. Erre körültérdeltük a megboldogultat, és éppen abban az órában, este nyolckor, amikor ő szokta velünk együtt imádkozni, elmondottuk a rózsafüzért.”

Hummel Kornélról csak kevesen tudják, hogy emberek százainak mentésében vett részt a nyilasok rémuralma idején, és nevét az embermentők között tartják számon a Holokauszt Emlékközpontban.

Az emléksétát követően Bieber József mutatott be szentmisét az Együttlátók Alapítvány Gizella utcai székhelyén. Mivel ebben az évben először volt itt szentmise, a szertartás kezdetén megszentelte a vizet, mellyel megáldotta a jelenlévőket, a végén pedig megszentelte a helyiségeket.

A homília Szent János könyvéből hangzott el, a versszakok Jézus utolsó beszédeiről, a döntő órákról (12, 20–24). Bieber József kiemelte: Jézus ezt a beszédét közvetlenül azután mondta el, hogy ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe, utolsó útján haladt végig a városon, nagy tisztelettel és szeretettel fogadták. Jézus korábban többször is hangoztatta, „nem jött el még az én órám”, most viszont közölte: „Elérkezett az én órám.” Ezért azt mondja: „Ha a búzaszem el nem hal, egyedül marad.” Ha elhal, az azt jelenti, hogy a mag halálából élet fakad, mert kicsírázik, növénnyé alakul át, mely termést hoz, vagyis beteljesíti a saját életét. Jézus arról beszél, mi az ő életének beteljesedése, amiből élet fakad. Ez nem más, mint szenvedése és halála, mert az Isten emberségében belehal az ember szeretetébe, azért, hogy ebből a halálból élet fakadjon, mégpedig nem akármilyen élet: boldog és örök élet, az Istenben és az Isten által. Ám az Isten megadja a kegyelmet az embernek, hogy a vele való találkozás örömét ne csak a mennyben, a halál után, hanem már itt, a földi életben is mindennap megélje, és ez boldogságforrás legyen a számára. Isten áldása legyen minden tevékenységünkön. Áldottak legyünk, és áldás legyen mindazon, amit teszünk, önmagunkért, családtagjainkért, embertársainkért.

„Kövess engem”, hallottuk Jézus felszólítását. Aki lemond életéről, az megnyeri az örök életet – mondta a szónok. Felidézte: nyolcvan évvel ezelőtt, ezen a napon, az esti órákban, nem is olyan messze innen, Hummel Kornél védelmére kelt egy kiszolgáltatott leánynak egy vele erőszakoskodóval szemben. Nem tudjuk pontosan, hogyan, milyen körülmények között történt ez. Egy azonban biztos: nem volt idő gondolkodni, terveket kidolgozni, hogyan mentse meg ennek a lánynak a becsületét, tisztességét úgy, hogy ebből senkinek ne történjék baja. Hummel Kornél azt tette, ami akkor és ott megtehető volt, még akkor is, ha ez az életébe került. Jézus mondja: „Senkiben nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13–17). Hummel Kornél nyolcvan évvel ezelőtt nem gondolkodva, hitének és Krisztus szavának engedelmeskedve állt oda az orosz katona elé, hogy védelmező és oltalmazó legyen. Megmutatta ezzel az embernek, mit jelent Krisztus szavát és evangéliumát megélni úgy, hogy az az embernek öröme és boldogsága legyen. Utolsó szavaival Istennek adott hálát, és az Istent dicsérte, mert arra méltatta és megadta neki azt a kegyelmet, amire vágyott életében. Isten iránti szeretetéből saját vérét adta. „Deo gratias – Istennek legyen hála!” „Milyen jó lenne, ha mi is el tudnánk mondani ezt életünk végén! Mert az életemmel beteljesítettem azt a küldetést, ami Isten dicsősége és a felebarátaim javát szolgálta, azáltal, hogy megéltem az Istenhez való tartozásomat. Ámen!”

A szentmise végén a hívők elimádkozták a Hummel Kornél oltárra emeléséért írt imát:

Urunk, Istenünk! Te irántunk való szeretetből példaképeket és közbenjárókat ajándékoztál nekünk szentjeidben. Bizalommal kérünk, hadd emlékezhessünk meg Hummel Kornél pap szolgádról a te dicsőségedre Egyházadban. Ő mindenekfölött szeretett Téged, és hívásodat követve csak Neked szolgált a képmásodra teremtett embereken keresztül, a látássérültek védelmében pedig életét áldozta. Hallgasd meg kéréseinket, és add, hogy szentként tisztelhessük őt oltárainkon, a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ámen.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír