Párbeszéd a liturgiáról: Isten színe előtt kéréseiket megfogalmazzák (2. rész)

A liturgiát vezető pap imára hív: „Könyörögjünk!” Másodjára tart rövid csendet az ünneplő gyülekezet: ez ad lehetőséget arra, hogy most Isten előtt tudjuk és az ünneplő gyülekezet imájára is rábízzuk azokat a szándékokat, kéréseket, szükségleteket, hálát adni valókat, amelyekkel érkeztünk. Bár a misekönyv szövege a fenti, egyszavas felhívást adja a pap szájába, mintha az általános rendelkezések szelleme arra hívna, hogy egy mondattá bővüljön – például így: „Szándékainkat, kéréseinket egyesítsük az Egyház könyörgésével!” –, és így a gyülekezetben is tudatosodjon: most van itt az ideje a kérések csendes, személyes megfogalmazásának.

A latin hagyomány ezért is illeti ezt a könyörgést a collecta névvel. A latin colligere – egybegyűjt igéből származik, és azt fejezi ki, hogy a pap által hangosan elmondott ima mintegy egybegyűjti a jelen lévő hívők imáját, és egy nagyobb, tágasabb, az egész közösség, sőt az egész Egyház és a világ szükségleteit is figyelembe vevő imádságban fogja össze, ami az adott vasárnap vagy ünnep alaphangjából fakad. Ez az ima létrehozhatja bennünk azt a tapasztalatot is, hogy a szükségleteink, kéréseink nem értelmezhetőek önmagukban, és a világ nem ezek körül forog. Vágyaink néha más vágyakkal, törekvéseink más törekvésekkel ütköznek: ennek tudatosulása segít abban, hogy ne foglalkozzunk rögeszmésen a kéréseinkkel, hogy le tudjuk tenni őket, és hitünket ne a feltétlen beteljesülésükre alapozzuk, hanem a Szentháromság egy Istenre, akire rábízzuk ezeket: az Atyaistenre, Krisztus által a Szentlélekben…

Erre tesz pecsétet a könyörgés végén énekelt vagy hangosan mondott közös „Ámen”: sajátunk és közös kincsünk lesz az a mód, ahogyan az Egyház imádkozni hív, az a bizalom, ráhagyatkozó nyitottság, amire példát ad, amiben elöl jár ez a könyörgés.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír