Jézus arra biztat, indulj el – Bemutatjuk Szlama Ákost, a Székesfehérvári Egyházmegye újmisés papját

„Igazi oázis volt számunka ez a kert itt, a Belváros szívében. Ide jártunk kávézni, beszélgetni, időnként focizni” – mutat körbe a zöldben. Ákos Csákváron tölti diakónusi szolgálata évét, de rendszeresen visszajár az alma materbe a barátokhoz. „Jó közösséget alakítottunk ki az öt év alatt” – mondja, és arról mesél, hogy szerinte leginkább a belső hozzáállástól függ, ki hogyan éli meg a szemináriumot. „Már az sem mindegy, ki milyen felfogással érkezik. Elsősként ott van az emberben a rózsaszín köd, azt hiszi, itt mindenki szent, ez maga lesz a földi mennyország. Aztán rájön, hogy ez nem így van. Amikor másodéves lettem, összefogtunk az elsősökkel, egymást támogattuk a papság felé vezető úton. Együtt haladtunk, és tudtunk olyan hangulatot teremteni, hogy jó volt együtt lenni. Tudatosan akartunk itt növekedni, meg akartuk találni, hogy mi a feladatunk itt az öt év alatt” – fogalmaz. Ákos ezért úgy véli, életének hasznos időszaka volt, amit a szemináriumban töltött.

Közösségi szolgálatra szenteljük magunkat, ezért már itt is meg kell keresni az erre alkalmas lehetőségeket.”

Azt sem titkolja, hogy akadtak nehézségei. „Főként akkor, amikor a saját korlátaimmal találkoztam. Az nagyon tud fájni. Az ember szíve összeszorul, aztán ha találkozik Istennel, s érzi az elfogadását, az nagyon jó. És ha olyan embereket is talál, akik értékelik, az még nagyobb jó.” Ákos megküzdött a tanulással. „Sokszor megkísértett a telefon, mindig rá kellett néznem. Így elfecséreltem az időmet, de azért rászántam a tanulásra annyit, hogy be tudjam fejezni a feladataimat.”

Ákos csupa mosoly és nevetés. Huszonkilenc éves, de ez csak a jövőről való gondolkodásából, a tudatosságából érződik. „Szeretek Csákváron lenni. Jószívű emberek élnek itt, ez ajándék nekem. Van közösség, a hitoktató már vagy ezer éve összefogja a fiatalokat, hozzájuk kapcsolódtam. Néhányszor temettem, megtapasztaltam mennyire össze vannak törve ilyenkor az emberek, és milyen nagy szükségük van arra, hogy a pap vigaszt tudjon nyújtani nekik.

Jézus is reményt akar adni, megmutatja, hogy van tovább, s arra biztat, hogy indulj el.

Egy alkalommal eskettem is. Lelkesítő volt arról beszélni a párnak, hogyan kezdjék el a közös életüket. De számtalan élethelyzettel nem találkoztam még, a betegekkel való kapcsolatba például éppen csak betekinthettem. A plébánosom hagyta, hogy mindenbe belelássak, de azért nem tudnék elvezetni egy plébániát. Sok még a tanulnivalóm.”

Ákos hitét gyakorló családban nőtt fel Szigetszentmiklóson. Nem volt egyházi fenntartású az iskolája, hittanórára a plébániára jártak, s ő volt az a fiú, akit a rosszalkodás miatt gyakran ki kellett küldeni a teremből. „Nem szerettem jól viselkedni. Feszegettem a határokat” – mondja. Szüksége volt arra, hogy valaki segítsen neki megérteni, mit jelent hinni. A plébánosnak sikerült. „Jó élményeink voltak, táborok, zarándoklat, ificsoport.” A jó papok példája azt mutatta, hogy mindennek jövője van. De főként a Szentírás olvasása volt az, ami ráébresztette arra, hogy a történetek emberközeliek, valóságtartalmuk van, élni tanítanak. Ákos hite egyre mélyült. A középiskolában lekötötte, hogy versenyszerűen vívott, majd „átállt a sötét oldalra”, s 2013-tól már bíróként vett részt világversenyeken. Mellette zenélt, a fennmaradó időt pedig a tanulás töltötte ki. „Nem voltam az a központi figura az osztályban, engem főként a beszélgetés vonzott. Mondták is, hogy jó velem beszélgetni. Ez akkor is jólesett, és ma is feltölt engem.”

Érettségi után a tanári pályát választotta, matematika–latin szakra jelentkezett. „Ma is szeretem a matekot, járnak hozzám gyerekek a plébániáról matekozni” – mondja. „Három év után érkezett el az a pont, amikor azt éreztem, indulnom kell. Utaztam haza az egyetemről Szigetszentmiklósra, és megérintett az Isten. Azt sugallta,

jó az, amit csinálsz, de van egy jobb tervem veled.

Ez volt az első sokk. Ekkor még nem tudtam igent mondani a papi hivatásra. Leültem a plébánosommal beszélgetni, és megfogalmazódott bennem, hogy válaszolnom kell a hívásra, választanom kell. Jelentkeztem a szemináriumba. Jó érzés volt.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 25-i számában jelent meg.