– Édesapja református vallású volt, édesanyja hívő katolikus. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Annyit még hadd mondjak el a családomról, hogy az anyai nagyapám abasári vízimolnár volt, nagyon mélyen vallásos ember. A gyökereim tehát hozzá vezetnek vissza. A szüleim között megvolt az összhang. Kisgyermekkoromtól kezdve örömmel mentem szentmisére, de
ha néha lazítottam volna, a református apám rám szólt: gyerünk, menjél misére!
Néha ő is eljött velünk. Korán elvesztettem, tizennégy éves voltam, amikor meghalt. Előtte többször mondtam neki, hogy pap szeretnék lenni. Ezt annyira komolyan vette, hogy még a munkahelyén, a MÁV-nál is elhíresztelte a munkatársai között. Szünidőben ott dolgoztam a lakatosműhelyben – apám eredetileg kovács volt –, és az egyik munkás megjegyezte: hallom, pap akarsz lenni, apád dicsekedett vele! Apám a Káli-medencéből, Balatonhenyéről származott. Rákoskeresztúron, egy esküvőn ismerkedett meg anyámmal, koszorúspár voltak. Apám huszonnégy, anyám tizenhat éves volt akkor. Három fiúgyermekük született, én vagyok a középső. Csodálatos gyermekkorom volt, ehhez nagyszerű plébánosaim, hitoktatóim is hozzájárultak. Ez döntő fontosságú volt a hivatásom választásában.
– Ezek szerint már nagyon korán felmerült Önben, hogy római katolikus pap lesz, és enged az Úr hívásának.
– Olyannyira korán, hogy édesanyám egyszer elmesélte: már öt-hat éves koromban azt mondtam neki: pap leszek, és majd én temetlek el. Hetedikes koromtól kezdve már nem volt kérdés, hogy a papságot választom. Nyolcadik után állami gimnáziumba kerültem, mert édesapám súlyos szívbeteg volt, és kérte, hogy maradjak mellette. Miután meghalt, jelentkeztem a pesti piaristákhoz. Fölvettek, náluk is érettségiztem.
– Említette, hogy a három fiútestvér közül Ön a középső. Tíz évvel később született, mint a bátyja. Igaz, hogy az édesanyja kezdettől fogva papnak szánta?
– Igen, de ezt már csak a pappá szentelésem után tudtam meg. Mivel az első gyermeke születése után tíz évet kellett várnia rám, ezért amikor megtudta, hogy végre ismét várandós, úgy imádkozott, hogy Istennek szánja ezt a gyermeket, engedje meg az Úr, hogy pap lehessen. Nekem azonban soha nem mondta ezt. Amikor 1969-ben fölszenteltek, otthon voltam egy hétig, az első ünnepi szentmisémre készültem. Anyukám éppen tésztát gyúrt a konyhában, én meg a falat támasztottam, és beszélgettünk.
Egyszer csak felém fordult, és azt mondta: Tudod, hogy huszonnégy éve azért imádkoztam, hogy te pap legyél?
Alig kaptam levegőt a megdöbbenéstől… Anyám mindig járt velünk misére, ő tanított meg arra is, hogy gyónás előtt kérjünk bocsánatot a családtagjainktól, mindenkitől, a két évvel fiatalabb öcsémmel egymástól is. A papok, akiknek elmondtam, hogy én is pap akarok lenni, mellém álltak, segítettek. Rám bízták a gyerekeket a templomban, például előimádkoztathattam őket, és ministráltam. Az egyik káplánunk, Zsellér Gábor atya mindenhová vitt magával, ha vidékre látogatott, mentem vele. Gimnazista koromban a plébánosom, Gát István atya felnőttként kezelt, a társaként, pedig még csak taknyos kölyök voltam. Nagyon jó papjaim voltak, rengeteget köszönhetek nekik.
– Kezdő lelkipásztorként Verőcén káplánkodott. Ott ismerkedett meg Sillye Jenővel, a hazai evangelizációs zene megteremtőjével. Már a kezdetekkor melléjük állt…
– Valóban, verőcei káplánként ismerkedtem meg Jenővel és a feleségével egy volt piarista osztálytársam révén, aki Jenőék tágabb rokonságába nősült be. Az apósáéknak Kismaroson, Börzsönyligeten volt nyaralójuk. Jenőék ott nyaraltak, és meglátogattak a barátaikkal. Emlékszem, esett az eső. Beszélgettünk, Jenő gitározgatott. Megkérdeztem tőle: Máriáról nincsen számod? Nincs, de lesz, válaszolta. Néhány nappal később már hozta is a Mária, jó Anyánk! című dalt. Így kezdődött. Nem sokkal később a Duna-parti kápolnában volt a felnőtt bibliaolvasók évzárója. Jenőék ott zenéltek először Verőcén. Nagyon jó kapcsolatom volt a nagymarosi pap testvéreimmel, Balás Bélával, azaz Beton atyával, a későbbi kaposvári püspökkel és Kerényi Lajos atyával; ő szintén részesült a Hit pajzsa díjban. A két ifjúsági közösség összejárt. Átvitték Jenőt és barátait Kis- és Nagymarosra, s onnan aztán eljutottak mindenfelé, az egész országba. Betonnak és Lajos atyának nagyobb ismeretségi körük volt akkor, mint nekem, így aztán a papok hamarosan kézről kézre adták Jenőéket.
– Természetes volt, hogy fiatal, kezdő papként támogatja Jenőéket, akik beatzene dallamára énekeltek Krisztus szeretetéről?
– A beat rám is hatott, Jenőék zenéjében pedig azonnal felismertem, hogy a hívő fiatalság a saját hangján szólal meg benne. Dallamos volt, amit játszottak, és Jenő nagyon jó szövegeket írt. Ez a zene vonzotta a fiatalságot. Az országban nálam, Verőcén volt harmadik alkalommal spirituális beatmise. Először Abonyban mutatták be a Szilas-misét, másodszor az Illés együttes adott elő beatmisét a Mátyás-templomban.
A harmadik beatmise pedig Verőcén volt. Emiatt helyeztek el innen kétévi szolgálat után.
– Ez hogyan történt?
– Miután meghirdettük a misét, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) levelet írt Vácra, és az egyházmegyei helynököm közölte velem: nem adhatom elő a fiatalokkal a beatzenével kísért szentmisét. Jeleztem a plébánosomnak, hogy az eseményt már kihirdettük. Hogy védje magát, csak annyit kért, az aláírásommal igazoljam, hogy elolvastam a püspökségi levelet. Így aztán előadtuk a beatmisét Verőcén és Szokolyán is. A nagymarosi Polarys zenekar kísérte az énekeseket. Ezt követően helyeztek Csongrádra.
– Ott is fiatalok pasztorációjával foglalkozott, amit a kádári rendszer nagyon rossz néven vett az Egyháztól.
– Nagyon szép időszak volt ez az életemben. Csongrádon két plébánia van, én a nagyobbikhoz kerültem. Az ottani főnököm nem engedte meg, hogy ifjúsági hittant tartsak. Bánk József érsek atya azonban mellém állt: lejött Csongrádra, és azt mondta a plébánosomnak: „Márpedig a Sándor tartani fog ifjúsági hittant!” Így aztán tarthattam. Egy évig, mert aztán jelentkezett az ÁEH. Csongrád a szegedi központhoz tartozott, az pedig veszedelmes társaság volt. Egy év után kényszerítették Bánk érsek urat, hogy elhelyezzen onnan. Mondta nekik, rendben, áthelyezem. És áttett a másik plébániára. Végül azonban csak elhelyeztek Csongrádról. Lajosmizsére kerültem.
– Ott miként alakult a papi hivatása?
– Három évig voltam ott. Ragyogó főnököm, Asztalos József atya nem volt lekötelezve az államiaknak.
Néha ő is félt, olyankor imádkozott, aztán azt mondta, csináljatok, amit akartok.
Igazán jó ember volt. Mindig tartotta a hátát, pedig a rendőrség többször megjelent, és kifogásolta, hogy a gyerekek ifihittanra járnak. Előfordult, hogy mindkettőnket behívtak Kecskemétre, az ÁEH-ba. Már Csongrádon és itt is kutyás rendőrök szólították meg a fiatalokat, hogy miért járnak templomba. Rendszeresen előfordult ilyen. Fiatal házasokkal is foglalkoztunk, együtt mentünk kirándulni. Lehívtam Sillye Jenőt és a barátait Lajosmizsére, és elkezdtük a gitáros miséket. Nem azért, hogy ezzel fogjuk meg a fiatalokat, azt nagyon olcsó dolognak tartottam volna. Nem is azért, hogy jól érezzük magunkat. Azt vallottam: mivel jól érezzük magunkat a szentmisén, megengedhetjük magunknak, hogy a magunk hangján szóljunk a mennyei Atyához. Nagyon szerettem Lajosmizsén lenni!
– Két év után mégis innen is mennie kellett. Miért?
– A gitáros Bujdosó Tihamérral és egy Nagy Sándor nevű tanítványommal, aki már meghalt, írtunk egy másfél órás misztériumjátékot Jézus haláláról és feltámadásáról. Mintegy negyven-ötven szereplővel adtuk elő. Ez kiverte a biztosítékot. A Magyar Ifjúságban, a KISZ lapjában megjelent rólam egy cikk, amelynek az volt a lényege, hogy a KISZ-élet halódik a faluban, a paphoz meg sokan járnak. Behívtak az ÁEH-hoz számonkérni. Jó egy órán át kérdezgettek, hogy miért járok kirándulni a gyerekekkel, miért írok misztériumjátékot, hogyan képzelem ezt az egészet. Az egyik tizenhét éves lány tanítványomat is behívták Kecskemétre, nagyon talpraesetten válaszolt a feltett kérdésekre. A püspököm, Endrey Mihály atya mindenképpen ott akart tartani Lajosmizsén, de semmit sem tehetett az ÁEH-val szemben.
Ő, aki tizennyolc évig volt házi őrizetben, azt mondta nekem: Sándor, ne mutasd nekik, hogy rosszulesik, csináld tovább! Ez nagy erőt adott nekem.
Lajosmizséről Abonyba kerültem. Aztán onnan is mennem kellett, mert ott is előadtuk az említett misztériumjátékot, de már koprodukcióban az abonyi fiatalokkal. Emellett bemutattuk Zagyvarékason is, ami Szolnok megyéhez tartozott. Behívatott az ÁEH, és a kihallgató tiszt közölte velem: Maga olyasmit csinál, ami azokban is rezonál, akik nem hisznek! Ezt nem veszi be a gyomrom! Maga Pest megyében azt tehet, amit akar, de itt nem! Így kerültem Újpestre, ahol 1977-ben bekapcsolódtam a Regnum Marianum közösségbe két volt piarista osztálytársam, Müller György és Turcsik György révén. Ők már régóta regnumiak voltak. Itt olyan emberekkel találkoztam, akik megjárták a börtönt, többek között Emődi László és László Gábor atyákkal. Ők megerősítettek abban, amit addig csináltam. Az újpesti Regnumban ma több mint ötszázan vannak, fiatalok, idősek. Kilenc éve szolgáltam már Újpesten, amikor meghalt a főnököm, Bardócz Ernő atya. Bánk érsek elmondta: háromszor próbáltalak újpesti plébánossá tenni, de az ÁEH-ban mindháromszor közölték: Sebők? Szó sem lehet róla!
– Így aztán 1986-ban Fótra került, és azóta is itt szolgál…
– Ez érdekesen történt. Az egyik tanítványom édesanyja megtudta, hogy áthelyezik a fóti káplánt, Keserű István atyát. Beszélt Schaub Zoltán prépost, kanonok plébános úrral, aki jó barátja volt az édesapjának. A prépost úr újpesti származású volt, ismertem, néhány évvel azelőtt tartotta ott az aranymiséjét. Akkor beszélgettünk is arról, milyen jó lenne, ha Fótra kerülhetnék valamikor. Most eljött az alkalom. Bánk József érsek úr az ő kérésére megváltoztatta a dispozíciómat, és Fótra helyezett. Amikor idekerültem, fölkerestem a tanácselnököt. Nagyon jóindulatú ember volt, azt mondta: Tisztelendő úr, hallottam, szokott focizni a gyerekekkel. Ne tegye, nem tudom megvédeni. Azt feleltem erre: Elnök úr, engem nem kell megvédeni, ha lesz időm, ezután is focizok a gyerekekkel...
Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy már harmincnyolc éve Fóton szolgálhatok, mert másokkal ellentétben vallom: jó, ha egy pap sokáig lehet egy helyen. Így lehet építkezni, hagyományokat kiépíteni.
Amikor idekerültem, főleg idősek jártak a templomba, de nagyon lelkesek, tevékenyek voltak. A gyerekekkel itt is a kezdetektől foglalkoztam. Akárcsak Újpesten, már az első évben vittem őket táborba. Az országban én tartottam először baba-mama klubot, itt, Fóton. 1991-ben létrehoztuk az akkor még ökumenikus, ma katolikus fönntartású iskolát, 1994-ben pedig a katolikus óvodát. Most leszünk harmincévesek. Sok fiatal család tartozik a plébániaközösséghez. Van karizmatikus imacsoportunk és karitászcsoportunk is. A Szent Gyermekség Műve missziós csoportnak Keserű Márta a vezetője. Hat regnumi csoport működik a közösségben mintegy százhúsz gyermekkel, és hat cursillós csoport hetven házaspárral. Van tíz akolitusom, akik rendszeresen prédikálnak, segítenek, főleg a liturgiában, de a közösségi élet más területein is. Ők és a fiatal családok viszik tovább a hagyományokat. A klasszikus felnőtt énekkar mellett van egy gitáros énekkarunk, meg zenekarunk felnőttekkel és fiatalokkal, és egy néhány tagból álló diákénekkarunk is. Úgy érzem, jó irányba halad a plébániai közösségünk.
– Papi szolgálatának első húsz éve az úgynevezett puha diktatúra idejére esett. Hogyan élte meg azokat az éveket?
– Azért nem volt az a diktatúra annyira puha. Amikor Fótra kerültem, 1986-ban, kezdetben még csak néhány fiatalom volt. Eldöntöttem, bemegyek velük Újpestre, és együtt szilveszterezünk majd az ottani fiatalokkal meg idősebbekkel. Egyszer csak csöng a telefon, beleszól egy erőszakos hang, és ordenáré módon közli velem: Vegye tudomásul, ha be mer menni Újpestre, szétverjük a pofáját! Bementem, de visszafelé megkértem két erős fiút, hogy kísérjenek el. Egy évvel korábban ugyanis leütöttek Újpesten. A lehallgatások, a megfigyelések is állandóak voltak abban az időszakban.
– Mi a papi ars poeticája?
– Megéreztetni az emberekkel azt, amit Jézus mondott a tanítványainak: „Ti az én barátaim vagytok.” Újmisésként ez volt a jelmondatom, az ezüst- és az aranymisémen is ezt írattam rá a szentképre.
Tudatosítani szeretném az emberekben: nagyon szeret az Úr, fontos vagy neki. Jézus barátságát igyekszem megéreztetni velük.
A Mária-tiszteletet is nagyon lényegesnek tartom. Vallom a középkorban megfogalmazott hitvallást: „Mária által Jézushoz!”
– Mit jelent Önnek a Hit pajzsa díj?
– Meglepődtem, hogy engem választottak. Illusztris társaságba kerültem, úgy érzem, nem vagyok méltó Kerényi Lajos, László Gábor vagy Györgydeák Márton atyákhoz.
A nagy regnumiak, azt hiszem, összesen nyolcvanhat évet ültek 1950 és a rendszerváltás között. Engem csak piszkálgattak, helyezgettek egyik helyről a másikra. Hála Istennek, mert így „végigfertőztem” a fél országot.
Természetesen nagyon örülök annak, hogy megkaptam ezt a díjat. Az önéletrajzi könyvemnek ez a címe: Köszönöm, Uram, hogy használtál! Köszönöm a díjat nekem ítélőknek, hogy rám gondoltak.
A kitüntetést Horváth Béla kisgazda országgyűlési képviselő és Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas író alapította 2002-ben. A díj Miletics Katalin Janka éremművész alkotása.
A Parma fidei – Hit pajzsa díj átadására idén február 25-én, vasárnap kerül sor Budapesten, az Egyetemi templomban (V. kerület, Papnövelde utca 8.). 10 órakor Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek mutat be szentmisét, majd 11 órakor kezdődik a díjátadó ünnepség.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 18-i számában olvasható.
Kapcsolódó fotógaléria